Vadvirágként nőttem fel V.

A „gunyhócsinálás”

 

 

 

Kunyhóban lakni nem nagyon szerettem. Kezdetben. Féltem. Éjjel mindenféle hangok hallatszottak, bogarak mászkáltak a vékony papírborítás mögött, olykor béka is. Mindig attól rettegtem, rám esik valami.

És egészségtelen volt, nyomasztóan nyirkos, különösen a beköltözés idején. Szinte majd behorpadt az ember mellkasa, a nedves föld kipárolgásától olyan nehézen lehetett levegőt venni.

De évtizedek óta ez szolgált lakhelyül a dinnyéseknek — tavasztól őszig.

Akik visszatértek a régi helyükre, s az új dinnyeföld nem esett messzire a tavalyitól, azok az előző évi kunyhójukat újították fel, kijavították a tetején a repedéseket, újra tapasztották a tűzhely környékét, beüvegezték az ablakokat, átépítették a lépcsőt, s máris költözhettek be.

Megérkezés után nem sokkal a kunyhóba költözhettek azok is, akik előre megépítették. Akiknek pedig nem volt, ahogy említettem, azokat a munkaadójuk elszállásolta. Ez természetesen a legteljesebb ideiglenesség állapotát tükrözte: egy nagyobb helyiségbe esetleg több családot is bezsúfoltak, ahol közös volt a tűzhely, a hálóhely, s ilyenkor minden még becsomagolva maradt, és mindig csak a legszükségesebbet bányászták elő. Ez a káosz körülbelül egy hétig, tíz napig tartott. Ez idő alatt a férfiak keményen dolgoztak, hogy minél előbb elkészüljön a „gunyhó”. Először kiválasztották a megfelelő szarufákat, húsz-harminc centi átmérőjű egyenes akácokat — nyolc-kilenc pár kellett belőlük.

A fákat legallyazták, a vastagabb ágait is letisztogatták, ezekből lettek a korcok. Közben a helyszínre szállították a többi építőanyagot: nádat (esetleg kukoricaszárat) szalmát, téglát, s elkezdődhetett az alap ásása. Előfordult, hogy a fagyos földbe ástak, ha az idő a naptár szerint már előre szaladt, de a talaj mégsem engedett ki.

A kunyhó alapja téglalap, melynek oldalai hét-nyolc méterszer három és fél méter. A mélység két-három ásónyomnyi. Az alap kiásása után következett a szarufák helyének kiásása, majd a szarufák rögzítése, ezeket egymástól egy méter vagy nyolcvan centiméter távolságra állították fel, páronként hegyesszögben összehajolva. 

A szarufák beállítása után a korcok felszögezése volt soron, mintegy bordázatot képezve rajtuk. Amikor ez is elkészült, az egészet náddal, vagy ha ez hiányzott, kukoricaszárral borították be, melyre kb. tíz-tizenöt cm-es szalmaréteg került. Ezután jött a kunyhó földdel való beborítása, mely nagy odafigyelést igényelt. Az alapból kiásott földet lapátolták rá a szalma tetejére, a kunyhó alján kezdve a műveletet, és minden egyes sort jól megveregettek a lapát hátával, hogy a földet alaposan tömörítsék. Így haladtak lassan felfelé, végül a kunyhó tetejét kicsit laposra alakították. Az volt a jól elkészíteti kunyhó, amelyik a nagy esőzéseket is kibírta. Ha megcsúszott a föld, az nagy bajt okozott, mert elázott a berendezés, a ruha, az élelem, s kezdetét vette a penészedés.

Hogy ezt elkerüljék, a nyár folyamán többször is ellenőrizni szokták a kunyhó tetejét, nem támadt-e rajta repedés, ha találtak, gyorsan kijavították, hogy megelőzzék a bajt.

Hosszú évek alatt velünk nem fordult elő, hogy beáztunk volna, még akkor se, amikor a szomszédos repülőtér helyett a kunyhónk tetején landolt egy ejtőernyős. Kicsit letúrta a földet, de apám gyorsan kiigazította. Mindenesetre nagy vidámságot okozott, és sűrűn emlegettük az esetet.

Folytatva a kunyhó építés menetét, miután a tetejére felhányták a földet, akkor került sor az elejének és a hátsó felének a kialakítására. Az első részen egy ajtó és mellette két kis ablak kapott helyet, míg a hátsó részen egy ablak. A falakat legtöbbször csak belülről vakolták, meszelték be, főleg, ha már sürgetett az idő.

Mikor a munkálatok idáig haladtak, az asszonyok is bekapcsolódtak, az ö feladatuk a papírozás. Ehhez tekercsben kapható színes mintás papírt használtak és rajzszeget, kisszeget, melyek keménypapír alátéttel lettek megerősítve. A papírozás menete a következő: először a szarufákat borították be úgy, hogy oldalra még tíz-tizenöt cm-t ráhagytak, majd a szarufák közét sűrűn rajzszögezték, hogy tartós legyen.

A tűzhely feletti részt kihagyták, annak a kialakítására később került sor, a beköltözéskor, pontosabban a füstcső beállítása után — tapasztással.

Míg az első és hátsó falat belülről bemeszelték, a férfiak elkészítették a lépcsőt. Legtöbbször csak kifaragták a földet, s deszkával megerősítették, egy-egy cölöppel rögzítve azt. Ezek a munkálatok egy-másfél napot vettek igénybe, s azután beköltözhettek.

Az utolsó időkben mi is sokat időztünk leendő lakhelyünkön, sokszor az iskolából egyenesen odamentünk, mert nagyon izgalmas volt, miként alakul, változik minden, lesz óráról órára lakhatóbb a kunyhó. És vártuk is már a kényszerű-kényelmetlen összezártság után, hogy magunkban lehessünk.

Az elrendezést majdnem minden családnál egyformán oldották meg, mivel csak a legszükségesebb tárgyak kerültek be, a különbözőséget leginkább az adta, hogy hány fekhelyet helyeztek el.

Az ajtón belépve jobbra került a tűzhely, beállítása után a megfelelő helyen átfúrták a kunyhó oldalát, így vezették ki a füstcsövet, melynek környékét jó nagy felületen betapasztották.

Maradva a jobb oldalon, a tűzhely után helyezkedett el az asztal, mellette egy-két szék vagy hokedli. Mögöttük egy edényes polc, a vizes edények részére egy pad, a mosdóállvány lavórral, vagy csak egy hokedlin a lavór, ezen túl egy ágy. Az ágy mögött legtöbbször két szarufányi részt választottak le függönnyel.

A másik oldalon az ajtótól haladva egy ágy, ruhás láda, újabb ágy. A leválasztott rész berendezése igen vegyes, lehetett itt még egy ágy, de ide került a „gardrób” is: két szarufára egy rudat szegeltek, s ezekre akasztották vállfákkal a ruhákat, s csak egy terítővel borították be, hogy védjék a portól. Ebbe a részbe kerülhetett még edényes polc, valamint itt tárolták a szennyest, a cipőket.

Igyekeztek mindent az egyszerűség jegyében rendezni.

Ma már sok dinnyés szétszedhető faházakban lakik, azt viszik magukkal évről évre, mint csiga a házát.

A beköltözés idején legtöbbször még nagyon hideg volt, előfordult havazás is.

A szüleim sokszor emlegették a pomázi tavaszt, túl Sándor napon, a kunyhóba költözést követő éjszaka akkora hó esett, hogy az ajtót alig lehetett kinyitni, s hogy apám a hátán vitt ki a műútig, amikor az iskolába kellett indulnom.

A rossz idő elég sokáig kitartott, s nekem, ki akkor kilencéves voltam, ez így maradt meg: egyik nap a tanítás után hatalmas hóvihar fogadott. Akkor még csak egy-két napot jártam iskolába, s a nagy hóesésben eltévedtem. Sírva kérdezgettem az embereket, hogyan jutok haza, de mivel nem mindenki tudta, hol tanyáznak a dinnyések, elég sokára kaptam útbaigazítást.

A kunyhó elkészülte, és birtokba vétele után akadtak még apróbb tennivalók, melyeket feltétlenül el kellett végezni, mielőtt az igazi nagy munka megkezdődne.

A lakókunyhón kívül egy másik is készült, azt a családok fele-fele arányban használták kamraként, ezért ennek mind a két végén volt ajtó, ide kerültek később a lisztes-, gabonás-, takarmányos zsákok, a füstölt szalonna, kolbász, húsok, zsírosbödönök, a befőttek és savanyúságok, a vetőmagok, és itt helyezték el a szerszámokat is.

 

 

 

 

 

 

Folyt. köv.

47látogató,1mai

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

3 Komment

Hagyj üzenetet