Éles Attila : Az egyéniség

*

 

 

— Jó napot! — mondtam a lánynak a buszmegállóban és tüzet kértem tőle.

— Itt nem lehet dohányozni válaszolta és jobb kezét a háta mögé rejtette, ujjaival jobbra-balra mozgatta a félig égett cigarettát, hogy a zsinórszerűen felszálló füstöt szétoszlassa. Mikor észrevette a válla fölött felbukkanó szürke felhőket, a csikket a földre ejtette és próbálta tűsarkú cipőjével eltaposni. Nem sikerült neki. Most ott füstölgött a talp és a sarok közötti híd alatt. Bizalmatlanul méregetett, talán ellenőrnek nézett. Nagydarab nehezen mozgó ember vagyok, a közvélekedésben szinonimája a lustaságnak, és mint ilyen, csakis ellenőr lehetek. Valami hasonlót gondolhatott, közben elfordította a fejét és tüntetően nem vett rólam tudomást. Lehajoltam amennyire tőlem tellett, kikotortam a cipője alól a még mindig parázsló cigit és meggyújtottam róla a sajátomat. Rám nézett és érte nyúlt a sajátjáért, lefújta róla a port és nagyot beleszívott.

— Maga nem ellenőr — fújta a szavakat a füsttel együtt. Bólintottam, amiből érthette, hogy nem vagyok az. Ismét elfordult, titokban végig mértem. Csinos úgy húsz éves forma, szabályos arcú, őzike szeműre festett leányzó volt, hosszú egyenesre vasalt haja között átszivárgott a füst, mint mikor a parázsra nedves füvet dobunk. Úgy láttam, hogy apró karika van az orrában és sok fülbevalót hord.

— Még egy fél óra, míg jön a busz — fordult hirtelen felém. Tekintetéből elszállt a gyanakvás. Figyelmesen ránéztem, hátha mond még valamit.

— Buliban voltam itt, most megyek haza — fűzte hozzá olyan hangsúllyal, hogy nem lehetett meg nem kérdezni:

— Hol volt a buli?

— Á, csak az egyik spanomnál, nem voltunk sokan, úgy harmincan. Zene meg pia és ott volt egy fickó az egyik valóságshow-ból és mesélt az élményeiről. Kicsit uncsira sikeredett a beszámoló, így a többi lánnyal mi táncoltunk a fiúk meg tátott szájjal hallgatták a szex történeteit — csacsogta és közben az egészet lerajzolta a levegőben. A bal karján felcsúszó kabátujj alól egy kígyó feje kandikált ki, amitől önkéntelenül hátrahőköltem.

— Csak egy tetkó, de teljesen élethű, a volt pasimtól kaptam ajándékba. Nem kell tőle félni.

— Nem félek csak meglepődtem — mondtam neki, ami igaz is volt, mert nagyon szépen megrajzolt, szinte háromdimenziós tetoválás volt.

— Szükség van erre? — szaladt ki belőlem önkéntelenül a kérdés, pedig nem is akartam megkérdezni csak az agyamon futott át.

— Mire? — csapott le a kérdésre a lány.

Hát a tetoválásra, az orrkarikára, a vasalt hajra, a furcsa szavakra — sétáltam bele a saját csapdámba.

Nem lepődött meg, sőt, mintha fényt láttam volna a szemében, talán mindig is azt várta, hogy valaki feltegye neki a kérdést.

— Tudja, az embernek kell, hogy saját egyénisége legyen. Kell valami, amivel kitűnhet az emberek szürke tömegéből, valami ismertetőjel, amire felfigyelnek, ugyanakkor tükrözi a saját egyéniségét. Megmutatja, hogy ki is az ember valójában, milyen érzései vannak, mit szeret, meg ilyenek. Utálom az uniformisokat, mert az beolvasztja az egyéniséget és egyetlen masszává gyúrja az embereket. Nagyon fontos a számomra, hogy észrevegyenek, hogy kitűnjek a környezetemből. Mivel tudom, mit szeretne kérdezni, azonnal meg is válaszolom, igen, meg kell magunkból mutatni, minél többet, hogy könnyebben lehessen ismerkedni — mondta fel kis szónoklatát kioktató hangsúllyal majd hirtelen elhallgatott, mint aki várja a hatást.

— Beszélgetni nem szoktak? — kérdeztem, amitől kicsit meglepődött, de egy pillanat múlva válaszolt is:

— Beszélgetni? Nem nagyon van miről, a pasikat csak a sport a sör meg a szex érdekli. A csajokat meg a divat és ezzel ki is fújt. Na meg a partyk és az ott történtek, de közben ott sem lehet, mert akkora a hangerő.

Az órámra néztem, még öt perc volt a buszig. A távolból nevetés hallatszott, majd egyre erősödő duruzsolás, mint amikor a lányosztályból kimegy a tanár és a tanulóknak sürgős közlendőjük akad. Egy csapat fiatal tűnt fel, zömében lányok. A beszélgetőtársam arca felderült és faképnél hagyott. Odatipegett magas sarkain a többiekhez, kört alkottak. Előkerült valami ital és egy doboz cigi, mindenki rágyújtott és az üveg körbe járt egy-egy korty erejéig. A lányok a csapatban ugyanúgy néztek ki, mint akivel beszélgettem, akár ikertestvérek is lehettek volna. Azon töprengtem, hogy ha most becsuknám a szemem és ők közben valamerre elmozdulnának a kör tengelye körül, amit alkotnak, akkor bizony nem tudnám kiválasztani őt. Megjött a busz. Közelebb tendáltam az ajtóhoz, magam elé engedtem a csapatot, de nem szálltak fel. Átengedtek, és ahogy felhúztam magam a csuklós ajtó mögé az egyik lány, utánam szólt halkan, hogy a többiek ne hallják:

— Mi még nem megyünk, megvárjuk a többieket. Viszlát, jó volt magával beszélgetni.

Nem volt időm visszaköszönni, mert hangos sziszegéssel bezárult az ajtó. A lány intett, közben kabátja ujja alól egy kígyófej bukkant elő. Visszaintettem. Míg a busz felvette az utazósebességet azon gondolkodtam, hogy vajon csak egy lánynak van a karjára kígyó tetoválva, vagy abból is jutott mindenkinek, aztán csak bámultam az elsuhanó utcát.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.04.19. @ 14:47 :: Éles Attila

Szerző Éles Attila 68 Írás
Csak írogatok, az esélytelenek nyugalmával.