Józsa Mara : Vadvirágként nőttem fel II.

A dinnyéshely *

 

 

Csány, Hort, Ecséd dinnyésfalvak Heves megyében. Innen indultak el a vándortermelők szerte az országba, hogy tavasztól őszig kint éljenek a határban, a dinnyeföld szélére épített kunyhóban, és fáradságos, egyben aprólékos munkával megtermeljék a finom sárga- és görögdinnyét.

De milyen volt ez a munka, ez az élet, úgy negyven-ötven évvel ezelőtt?

Elmesélem, a gyermekkorom van benne…

 

Nem tudom, létezik-e részletes meteorológiai feljegyzés 1949-ről, de hogy július 16-án milyen idő volt a Heves megyei Csány községben, arról pontos információval bírok.

Azon a szombati napon születtem, délután négy óra körül, s ahogy anyám elmesélte, akkora vihar tombolt a falu felett, hogy a bábaasszony alig tudott elindulni, hogy a világra segítsen.

Első pár évemből vajmi kevésre emlékszem, hogy apám a község alkalmazásában állt mezőőrként, azt csak elbeszélésekből tudom.

Nagyapám halála után öten éltünk egy kicsi házban: a szüleim, apai nagyanyám, a húgom és én.

Egy fizetéséből nem dúskálhattunk, ezért a felnőttek úgy döntöttek, hogy a jobb boldogulás reményében megpróbálkoznak a dinnyésséggel, ahogy szülőfalum lakóinak többsége. Nem volt ez ismeretlen sem apám, sem anyám számára, hiszen korábbi családjukban ezzel keresték meg a kenyérre valót, de azért mégiscsak merész vállalkozás lehetett két kicsi gyerekkel: egy öt- és egy kétévessel.

Ám, ha a szakértelem meg is volt, akkor sem lett egy-kettőre valakiből „dinnyés”!

Ahogy apámra gondolok, nála elég hosszú időbe telhetett, mire „eladta magát”, mert hiányzott belőle a rámenősség. Először talán óvatos puhatolózás folyt a rokonoknál, ismerősöknél, hátha valahová be lehet társulni. Feltűnést se kelthetett érdeklődésével, hiszen mindennapos téma volt faluszerte, ki hol dinnyéskedett a nyáron, milyen jól sikerült a termés, és a fő kérdés: Visszamentek-e?

Igen, éppen csak lezárták az előző szezont, vagyis ősszel visszaköltöztek Csányba, rögtön az foglalkoztatta az embereket, hol kezdenek bele a következő évben a termesztésbe. Akinél úgy alakult, hogy visszavárják, az nyugodtan múlathatta az időt tavaszig, a többiek pedig tudták, az a jó, ha minél előbb bebiztosítják a jövőt.

A helykeresés többféle módon történt. Lehetett hirdetést feladni újságokban, vagy naponta kijárni a „placcra”, a községház előtti térre, ahol minden érdekelt megfordult. Hétköznaponként az iskolába igyekezvén mindig nagy csoportosulást láttam ott, földtulajdonosok, megbízottak érkeztek messzi falvakból termelőért, de jöttek már gyakorló dinnyések is, akik lekötöttek egy nagyobb területet, és a megműveléséhez társakat kerestek. Egy család általában tíz-tizenkét holdat tudott felvállalni, ennek egy részébe tök, uborka, még egy másikba sárgadinnye, a túlnyomó részbe pedig görögdinnye került.

A gazdákkal igyekeztek úgy megegyezni, hogy legalább két családnak elegendő földet adjon, mert társ nélkül igen keserves az élet. Nem jó egész nyáron egyedül a határban, és vannak igen nehéz munkák, melyek nem nőknek valók. Ezekben a férfiak összedolgoztak, ilyen például a kunyhóépítés vagy gyepvágás. Esetenként mindent együtt végeztek a családok, ilyenkor természetesen a jövedelmet is arányosan osztották szét. De nem a közösködés a jellemző, a családok inkább külön dolgoztak, s bizony bármilyen hihetetlen, riválisokként éltek az egymás melletti parcellákon. A bevételük is igen eltérő lehetett, más vetőmag, más munkamódszerek, jobb hozzáértés vagy „csak” a szerencse okán.

De még térjünk vissza a helykereséshez! A hirdetésen és a placcra járáson kívül más módon is próbálkoztak. Néhányan üzleteltek a dinnyéshelyekkel, nagygazdákkal, tsz-vezetőkkel szerződést kötöttek, de munkavállalói név nélkül, aztán néhány száz forintért eladták, jelentkező mindig akadt.

Egyik nagybátyám is nagyon értett ehhez! Túlságosan nem örültünk, ha megjelent, mert mindig pityókásan érkezett. Étellel-itallal kiszolgáltatta magát, harsány volt, telefüstölte a szobát, és időnként sokat sejtetően megtapogatta a zsebét, jelezve, ott lapul a drága kincs, a szerződés, csak még egy kicsi kolbász, még egy pohár bor, és előveszi.

Ritkábban, de előfordult, hogy a dinnyés egyszerűen felült a vonatra… Tél derekán, amikor úgy érezte másképpen kevés az esély, apám is többször elindult így, jegyét a végállomásig vette, pl. Székesfehérvár vagy Kecskemét városig, aztán kitartóan nézett kifelé az ablakon. Ha így, a vonatablakból megtetszett a vidék, vagyis dinnyetermesztésre alkalmasnak tűnt, akkor a következő megállónál leszállt. Megkereste a tsz irodát, beköszönt, és megkérdezte, hogy akarnak-e dinnyést. Ha szerencse kísérte, rögtön meg is íródott a szerződés. Máshol köszönték: nem, akkor lehetett folytatni az utazást. Olykor két-három naposra is nyúlt a szerződés utáni bolyongás, míg végre hazatérhetett.

Kedves emlékként őrzöm, egy-egy ilyen helykeresésből apám a zsebkendőjében kis földet hozott, hogy anyám is lássa, milyen minőségű lesz a dinnyeföld.

Mert a föld minősége nagyon fontos.

A dinnye a barna homokos földet szereti, nem annyira az erős feketeföldet, nem az agyagot, s egyáltalán nem a tiszta homokot, mert azt könnyen hordja a szél, s betemeti a növényt, leveri a virágokat, a pici terméseket.

Ez csak egy szempont, a jó terméshez sok minden szükségeltetik, hogy mi minden, azt a szerződésben fektetik le.

 

 

 

 

Folyt. köv.

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 110 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.