dr Bige Szabolcs- : Nyárád vize be széles

Nyárád vize be széles //
babám csókja be édes *

 

 

 

 

 

 

Egy Nyárád menti faluban töltöttem tavaly a Húsvét ünnepnapjait. Ott a Nyárád völgyében végig színtiszta magyar falvak fűzére sorjázik fenttől, a Bekecs aljától le egészen a Marosig, ahova beömlik a széles vizű Nyárád. A nóta is így mondja:

„Nyárád vize be széles

babám csókja be édes

egyszer loptam belőle

szerelmes lettem tőle”

      Szorgalmas, becsületes emberek lakják ezeket a kicsi falvakat. És milyen szép tisztán beszélik a magyar nyelvet! Nincs tájszólás, se őző, se éző, se trágár, se más. Sokan mehetnének oda tanulni! Hogy mikor telepedtek le ott, nincsenek pontos adatok az első írásos emlék 1332-ből származik, mely egy papot említ. Ekkor már magyaroktól belakott volt a vidék.

      Ez a folyóvölgy egyike az ország legsűrűbben lakott területének. Az egész folyó nem hosszabb 80 kilométernél. A térségben egy városka és tíz község terül el összesen hatvannyolc faluval.

      A város — Nyárádszereda — adott helyet annak az erdélyi országgyűlésnek, melyen Bocskai Istvánt fejedelemmé választásának 1605. február 21-én.

      Térjünk azonban vissza a kezdeti mondatomra, a húsvéti ünnepnapokra. Vendéglátóink nőtagjai szombaton nagy sütés-főzésbe fogtak, alig foglalkoztak a vendégekkel. Ez a férfiakra maradt, akik szorgalmasan töltögették a borospoharakat, közben megbeszéltük az ünnepi teendőket. A kedves házigazda elmondta, hogy milyen szokásokat tartottak régebben, és azokból mi maradt mára.

      Annak idején a húsvéti határkerülés szokása dívott. Ez másodnapján hajnalban indult. Falunkban ezen csak férfiak és legények vehettek részt. Más falvakban más volt a szokás.  Az előkészületek folyamán úgynevezett tisztségviselőket választottak. Ők vezényelték le az eseményeket. Volt király, pap, bíró, csapómester. A király írta elő a szabályokat, s aki vétett ellene, annak a csapómester a hátsófelét megcsapta. Kora hajnalban előreküldték a fiatal legénykéket, akik először vettek részt a processzión, és megbízták őket, keressék meg a falu határát jelző halmokat, melyek neve határhomp, és ott gyújtsanak tüzet. Mikor jöttek a határkerülők, ellenőrizték, vajon jó helyet jelöltek-e meg. Ha rosszul jelölték meg a határt, akár a szomszéd, akár falunk javára, a hibázókat lefogták és a hátsó felüket a határhomphoz verték, miközben azt kiabálták: „emlékezz, emlékezz, itt van a határ!” Előfordult, hogy összetalálkoztak a szomszéd falu határkerülőivel. Ilyenkor jókedvű szópárbaj vette kezdetét. Ez a szokás a régi törvényes határkijelölést utánozták.

      „A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövekvő nemzedéknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretet, az összetartozás érzését is.” — írja a Székely Útkereső.

      — Mi maradt meg mára ebből a szokásból? — érdeklődöm mindentudó házgazdánktól.

      — Új szokások helyettesítik, de ezek az emlékek tovább élnek az esti beszélgetések révén. Most a legények fenyőágat tűznek a lányok kapujára, s ugyanígy feldíszítik fenyőágakkal a templomot, az iskolát, a községházát, s még a tűzoltó szertár kapuját is.

      — Mit szimbolizál ez a zöld ág? — érdeklődöm tovább.

      — A húsvéti feltámadást, az újjászületést, melynek az egész világ részese. Van itt azonban ennél zajosabb szokás is másodnapján. Majd meglátjátok, ha maradtok addig.

      Maradtunk és megláttuk.

      Húsvét hétfőjén korán ébresztett a gazda.

      — Halljátok? — nyitotta ki az ablakot.

      A kitárt ablakon beáradt a friss tavaszi levegő, és kiűzte fejemből az esti beszélgetés, borozgatás kábulatát. Az üdítő szellő mellett hangok, muzsika hangok is szűrődtek be az utcáról.

      — Muzsikálnak — jegyeztem meg teljesen feleslegesen, hisz mindenki hallotta a szobában.

      — Így van. Az öntözők jönnek! — világosította meg a helyzetet a házigazda.

      — Menjünk, nézzük meg őket! — kezdtem magam összeszedni.

      — Meglátjuk őket, amikor betérnek hozzánk!

      Azért mégis kimentünk az utcára, s megnéztük az öntöző, felköszöntő menetet. Tizenöt-húsz legényemberből állott a menet, mögöttük egy furcsa fehérálarcos alak ágált. Egyebekben is fehérbe öltöztették: fehér ing, fehér gatya, kezébe botra kötött fehér zsák hamuval töltve. Ő a húsvéti bohóc, a hamubutykás. Ő vigyáz a rendre, helyrekergeti a lemaradozókat, ijesztgeti a gyerekeket. A rendetlenkedőket, de akár a jövőmenőket is megcsapja a hamubottal. Igaz őt is csúfolják, nyakon öntik hidegvízzel.

      Igaza lett a házigazdánknak, mert az udvarunkra is betértek, mikor a menet idáig ért. Udvariasan köszöntek, és éneklésbe fogtak. Muzsikusok is voltak velük. A ház népe a vendégekkel együtt kitódult az udvarra, s a lépcsőn állva nézte, hallgatta a műsort. Még nagymama is elhagyta birodalmát, a konyhát, és kötényébe törölve kezeit megállt a többiek mellett.

      Az énekek után versek, rigmusok következtek a tavaszról, Húsvétról, szerelemről.

      Rügyfakadás, kikelet,

      Ébred már a természet,

      Szertelen, mint kiskamasz,

      Vidám évszak a tavasz.

      Mikor vége lett a szavalatoknak is, jöttek a legények és szagos-vízbe mártott fenyőággal minden leányt, asszonyt megöntöztek, megspricceltek, de a férfiak is kaptak egy-egy adaggal, nehogy megnehezteljenek! A házigazda ezek után mindenkit megkínált egy pohár borral, majd nagymama a konyhából kihozta az előkészített adományokat: tojást, szalonnát, kalácsot, bort, a gazda pedig pénzt adott a menet vezetőjének.

      Szépen köszönték és mentek tovább.

      — Mi lesz az adományokkal, s a pénzzel? — okvetetlenkedtem.

      — A pénzt a templomnak adják, a tojásból és egyebekből nagy lakomát csapnak este. Nálunk két templom van egy unitárius és egy református. Felváltva szervezik ezeket a húsvéti öntözéseket, felköszöntőket. Egyik évben az egyik, a másikban a másik, s amelyik szervezte, az kapta az adományokat is.

      — Szép szokás!

      Ebéd után aztán köszöntük a kedves házigazdának a vendéglátást, a magyarázatokat, és lélekben feltöltődve indultunk hazafelé…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.