Csak egy nagy hegy vagyok, kit emelt a sors,
alakom a parancs, néha h?vös s néha csillogok,
dics? fent lenni csúcsomon, a lélek dics?sége,
s amíg körbeér a szemed, tágulnak a repedések.
Szellemek koptatják útjaimat, öltöztetnek növények,
a tél fehér palástot ad, s kigombolom, ha jön a tavasz.
bens?mben a kövek, mind fényt követelve reped,
helyezkedik, s ha mégis kifordul, völgybe veszik.
Fürge forrásnak adok helyet, fiatal még és szemtelen,
nagyra tör?, álmában hódít folyót, tavat, tengert.
Délr?l a nap támad, északról a fagy repeszt,
talál rajtam minden mag helyet, bokrok és fák
hajat, szakállat festenek rám, csak a fejem kopasz,
hol fennsíkomon boldogan báránykáimat oktatom.
