Egyre szórakozottabb vagyok.
Na, ne mondja senki, hogy ez a korral jár!
Azért se vallom be azt a néhány évet, amit a negyedik x után leéltem…
A szívemet leszámítva jól vagyok, az éjszakákat kivonva pedig fele annyi idős, mint azzal együtt.
De úgy látszik időnként az inaktív — annyi, mint nyugdíjas — dolgozókat is utoléri ez a kicsit kellemetlen helyzeteket is produkáló állapot. Mint ma is, amikor főzés közben úgy döntöttem, hogy feldobom magam egy kis kávéval.
Csak egy icipicivel, mert ugye a vérnyomás…
A kávé kész volt, késhegynyi cukorral megízesítettem, majd leheletnyi tejet is löttyintettem hozzá. Azzal már fel is hajtottam azt az összesen egy kortynyi kávét, amit ugyanazzal a lendülettel a mosogatókagyló meglátogatására ösztönöztem. A gáztűzhelyen spagettinek feltett forró vízbe ezek szerint meg cukrot tettem — konstatáltam, miközben a sós kávé utóízétől próbáltam megszabadulni. Na, mára a meleg okozta sóveszteségemet valószínű, hogy sikerült pótolnom…
De még így sem érzem magam igazán zseninek — rájuk mondják, hogy mindig jár az agyuk, s emiatt igencsak szórakozottak a hétköznapi életben —, de még titánnak sem.
Apropó, titán.
Egyszer az egyik munkahelyen a nagyfőnök megjelent, oldalán egy fiatal kollégával, hogy bemutassa őt jövendőbeli főnökének, Jánosnak.
— Szervusz, János. Engedd meg, hogy bemutassam leendő kollégádat! Igazi titán — majd odahajolt Jánoshoz és a fülébe súgta: — Ti tán tudtok kezdeni valamit vele…
A drága jó szüleim mindig sokat adtak a nevelésemre és a neveltetésemre. Igazán jó iskolában tanultam az alapokat, majd erős gimnáziumban csiszoltak tovább.
Az otthonról hozott útravalóim egyike a „viselkedj mindig rendesen, illendően, tisztelettudóan, ne beszélj csúnyán!”
Szüleim meggyőződése volt — és én is sokban egyetértek velük —, hogy a gyerek a rosszat nem a születésével hozza, hanem a jóval együtt eltanulja, legtöbbször a felnőttektől.
Így, ha egy gyerek csúnyán beszél, akkor otthon kell a forrását keresni a bajoknak.
Egyik alkalommal édesanyám, az akkor még két éves unokájával, a kisfiammal az egész napos bébiszitterkedés után hazaindult, hozzánk. Nem laktunk messze egymástól, úgy öt perces sétaút felnőttnek.
Kellemes nyári délután volt, így Zozó nem nagyon kapkodta a piri lábait, hogy anyucihoz hamar hazaérjen. Inkább — ahogy a gyerekek szokták — rábeszélte a nagyit még egy kis játszótéri hancúrra. Amivel nem is lett volna semmi baj, ha a kutyák nem éppen azon helyen könnyebbültek volna meg korábban…
Ennek az lett a következménye, hogy a mászókázás helyett nagyinak higiéniai feladatokat kellett ellátnia a gyerekcipő eredeti állapotának visszaállítása céljából.
Látszólag a műveletet sikeresen el is látta, majd kicsit dohogva, hogy mit mond majd anyu, ha ezt megtudja, most már célirányosan hazafelé kormányozta kis unokáját.
A tízemeletes bérház hetedik emeletén laktunk akkor, egy másfél szobás lakásban. Hármunknak, nekem, a páromnak és Zozónak — az idegbajt okozó minimális konyhát leszámítva — ideális első otthon.
Anyukám és Zozó hosszas várakozás után végre beszállhattak a liftbe, két huszonéves fiatalemberrel együtt. A két fiatal első perctől kezdve széles mosollyal vizslatta Zozókát, aki a cipőjére szegezett tekintettel mélyen hallgatott. A nagyi közben kényelmetlenül izgett-mozgott, s kerülte a fiatalok tekintetét. Az a félsz járt benne, hogy ezt az „illatot” nehéz félremagyarázni…
De végre megérkeztek a hetedikre, ahol már egy mély levegővételre is sor kerülhetett — volna.
Ahogy odaléptek a két fiatal mellett a nyitott liftajtóhoz, hogy kiszálljanak, Zozó hanyag mozdulattal a feje búbjára tolta a simléderes sapkáját, és a cipőjéről a fiatalemberek szemébe nézve határozottan kifejtette:
— Batta meg…
A két fiatalember kirobbanó nevetését még akkor is lehetett hallani, amikor már Zozó és édesanyám — ő szintén a nevetéstől pukkadozva — beléptek a lakásba.
2009. augusztus 31.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Bakkné Szentesi Csilla
