Képtelen vagyok komor lelkemben humánusan együtt élni
testvéreimmel e földön, az emberekkel.
Nem tudom mi a célravezető; ugyanaz az érzés a gyakorlatias,
a mindennapi és a tiszta lét.
Mindent láttam már, mindenre rácsodálkoztam,
De hogy sok vagy kevés volt-e mindez,
nem tudom, csak szenvedtem.
Az összes érzelmet átéltem,
Gondolatot és gesztust.
Megtört a tudat, hogy
Nem sikerült, pedig élni áhítottam.
Szerettem és gyűlöltem, mint a többiek,
De ők szabályosan és ösztönösen tették mindezt.
Számomra viszont mindig is kivételes állapot
az ütközés, a leeresztés, a görcsberándulás.
Nem tudom, az élet kevés vagy túlságosan sok nekem
Túl sok-e avagy épp porszemnyi amit sikerül éreznem.
De legalább az élet lenyűgöző,
minden pillanata fáj, undorít, vág, elkoptat, felőröl,
arra késztet, hogy ugorjak, az emeletre fel,
ki a házakból, a logikából, minden erkélyről
vademberként hajt a fák és feledések mögé.
*
Jöjj, ó éj, oltsd ki tüzem, jöjj és fojts magadba.
Ó, túlvilág szépe, örök gyász nagyasszonya,
Bolygónk fájdalma, világunk csöndes sikolya.
Gyengéd ősanyja vagy megfagyott érzéseinknek,
Szétszórt eszmék búskomor, szűz nővére
Csonka szándékainkat örökké megleső ara,
Sorsunk célállomásának végleg kihalt utcája.
Pogány bizonytalanságunk boldogtalansága,
Keresztény őszinteségünk hitetlensége is te vagy,
Bágyadt buddhizmusunk, mely nélkülözi a mámort,
Lázunk, sápadtságunk, lagymatag türelmetlenségünk,
Az életünk, ó anyánk, az elherdált életünk…
Képtelen vagyok érezni, létezni, komor lelkemben
Együtt élni testvéreimmel e földön, az emberekkel.
Nem tudom mi a célravezető; egyforma a gyakorlatias, a mindennapi és a tiszta lét
Lehet-e a világban helyet találni, társaim közt embersorssal bírni
Magaménak tudni alkotást, erőt, akaratot vagy csak egy kertet
Pihenni okkal, mulatásra vágyni
S oly ötletre melyet a természet nekem adott
Ezért légy anyám, ó, te nyugodt éj…
Te, ki megfosztod a világot az emberektől, lelkek nyugalma,
Nem létezel, csupán a fény teljes hiánya vagy,
Nem vagy tény, hely, lényeg és élet
Halotti lepel Pénelopéja, sötétséged szétfoszlott hajnala,
Lázban égők, ok nélkül szorongók valószerűtlen Kirkéje
Ó éj, jöjj hozzám, nyújtsd felém karjaid,
Légy homlokomon friss, enyhítő fuvallat…
Érkezésed oly halk, mintha távolodnál tőlem
Kinek homályos áradata és apálya, mikor a Hold belélegez,
Kételkedik hideg vonzásában, álomtenger fagyos borzongása,
Szellő, mely komor gyötrelmünk vidékét lengi be,
Te, sápadt, könnyeket hullajtó, te, illékony
Halálillat a rózsák közt, láz lehelete korlátaim fölött
Te, királynőm, úrnőm, halovány hölgyem, jöjj…
Não sei conviver humano, de dentro da alma triste,
com os homens meus irmãos na terra.
Não sei ser útil mesmo sentindo, ser prático, ser quotidiano, nítido,
Vi todas as coisas e maravilhei-me de tudo.
Mas tudo ou nada sobrou ou foi pouco,
não sei qual, e eu sofri.
Eu vivi todas as emoçeões,
Todos os pensamentos, todos os gestos.
E fiquei tão triste como se tivesse
Querido vivê e não conseguisse.
Amei e odiei como toda a gente.
Mas para toda a gente isso foi normal e instintivo.
Para mim sempre foi exeção,
o choque, a válvula, o espasmo.
Não sei se a vida é pouco ou demais para mim.
Não sei se sinto demais ou de menos.
Seja como for a vida, de tão interessante que é
a todos os momentos a vida chega a doer, a enjoar, a cortar, a roçar, a ranger
a dar vontade de dar pulos, de ficar no chão,
de sair para fora de todas as casas, de todas
as lógicas, de todas as sacadas
e ir ser selvagem entre árvores e esquecimentos.
*
Vem, ó noite, e apaga-me, vem e afoga-me em ti.
Ó carinhosa do Além, senhora do luto infinito,
Mágoa externa na Terra, choro silencioso do Mundo.
Mãe suave e antiga das emoções sem gesto,
Irmã mais velha, virgem e triste, das idéias sem nexo,
Noiva esperando sempre os nossos propósitos incompletos,
A direção constantemente abandonada do nosso destino,
A nossa incerteza pagã sem alegria,
A nossa fraqueza cristã sem fé,
O nosso budismo inerte, sem amor pelas coisas nem êxtases,
A nossa febre, a nossa palidez, a nossa impaciência de fracos,
A nossa vida, o mãe, a nossa perdida vida…
Não sei sentir, não sei ser humano, conviver
De dentro da alma triste com os homens meus irmãos na terra.
Não sei ser útil mesmo sentindo, ser prático, ser quotidiano, nítido,
Ter um lugar na vida, ter um destino entre os homens,
Ter uma obra, uma força, uma vontade, uma horta,
Unia razão para descansar, uma necessidade de me distrair,
Uma cousa vinda diretamente da natureza para mim.
Por isso sê para mim materna, ó noite tranqüila…
Tu, que tiras o mundo ao mundo, tu que és a paz,
Tu que não existes, que és só a ausência da luz,
Tu que não és uma coisa, rim lugar, uma essência, uma vida,
Penélope da teia, amanhã desfeita, da tua escuridão,
Circe irreal dos febris, dos angustiados sem causa,
Vem para mim, ó noite, estende para mim as mãos,
E sê frescor e alívio, o noite, sobre a minha fronte…
‘Tu, cuja vinda é tão suave que parece um afastamento,
Cujo fluxo e refluxo de treva, quando a lua bafeja,
Tem ondas de carinho morto, frio de mares de sonho,
Brisas de paisagens supostas para a nossa angústia excessiva…
Tu, palidamente, tu, flébil, tu, liquidamente,
Aroma de morte entre flores, hálito de febre sobre margens,
Tu, rainha, tu, castelã, tu, dona pálida, vem…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Ady Ágota Melinda
