Psenyeczki-Nagy Zsolt : A hullámvasút XVI.

Ott aztán dúlt a Dolce Vita! Marbellától Malagáig folyt a bor, tucatjával készültek a mosolygó fényképek Katival és Ivánnal, az új baráttal bikaviadalon, bárban, yachton ââ?¬â?? persze mindezt a céges hitelkártya terhére…

  

Béla és a Dolce Vita

 

Béla – a mi Bélánk – lassan kezdett magára találni. Az üzlet remekül ment, a pénz d?lt, az egyes területek gazdái teljesen önállóan és jól végezték a dolgukat.

Konkurencia nem volt, ha véletlenül felmerült valami probléma, Borisz és csapata azonnal és hatékonyan intézkedett. H?sünk úgy érezte, ideje elkezdenie élni az Édes Életet.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem akármilyen kísértés vitte a hedonista d?zsölés útjára. A kísértést Katinak hívták, aki a mi Bélánk élete Nagy Szerelme volt.

Én ugyan nem értettem, mit evett rajta, a hölgy ugyanis – ha lett volna nála körz? és vonalzó – akár Erzsike néni, a gimnáziumi matematika tanárn?m is lehetett volna. Sötét keretes szemüveg, szigorúan lófarokba rendezett, seszín? haj – egy szál se lóghatott ki! – és olyan tekintet, amit?l minden lógós diák gyomra azonnal görcsbe rándul.

– Kati!!! – ezt Béla lehelte elhaló hangon, amikor meglátta kosarával a kassza felé közeledni.

– Béla?! – ez viszont úgy hangzott, mintha az ügyeletes törzs?rmester a kocsmapultnál találkozna a szintén szolgálatban lév? ?rszemmel és nem tudná eldönteni, hogy csak a szokásos delírium tremens játszik vele, vagy mégsem elég részeg, és a beosztottja valóban szolgálatban kocsmázik.

  Te…?

  Te… – a lány mégiscsak ura maradt a nyelvének – mit keresel itt?!

Béla ösztönösen kihúzta magát – ett?l legalább százhatvanöt centinek látszott – és ujjaival végiggereblyézte rakoncátlan, göndör fürtjei helyét.

– Enyém ez a kóceráj – a hangsúlyból és az arckifejezésb?l tisztán látszott, hogy legalább ezerszer megnézte a Casablanca-t Humphrey Bogarttal.

Kati viszont – hogy a filmnél maradjunk – olyan képet vágott, mint Strasser ?rnagy, aki három golyóval a mellkasában sem volt képes elhinni, hogy a rend?rf?nök lel?tte.

– Tényleg?! – becsületére legyen mondva, gyorsan rendezte az arcvonásait és bár, mint utóbb megtudtam, minden látszat ellenére mégsem matematika tanárn? volt a foglalkozása, az ezt követ? hangnemváltásból kit?nt, hogy nem teljesen járatlan a fejszámolásban.

– Ezer éve nem láttalak! Mesélj valamit magadról!

– Ne itt! Ebédeljünk együtt! Janka, kérem, a számlát tegye az asztalomra! – Béla nemhiába volt üzletember, azonnal megérezte a feltámadó latens keresletet és egy úthenger feltartóztathatatlanságával nyomult be a piaci résbe.

Ett?l kezdve az események viharos gyorsasággal követték egymást. H?sünk egyre több és egyre hosszabb ebédszünetet tartott, aztán egyszer, hogy, hogy nem, az ebéd összeért a vacsorával…

Kati egyre s?r?bben látogatta a céget. Eleinte láthatóan a smink-készletét töltötte fel, aztán már csak néha csodálkozott rá egy-egy parfümre – és t?rte el szabadkozva, hogy Béla rátukmálja.

És h?sünk tukmált szorgalmasan. Sminket, kölnit, parfümöt – kés?bb ékszert, aztán egy BMW kabriót.

  Nem bírom elnézni, hogy azzal a lepukkant bogárral jár! – sóhajtotta nekem.

Borisz viszont azt nem bírta nézni, hogy a forgalom lassan, de folyamatosan csökken, a költségek pedig – Bélánk kreatívan könyvelt – ugyanilyen tempóban, ha nem gyorsabban emelkednek.

Vovka, a meggy?z? persze hamar kiderítette mindkett? okát és a maga módján szerette volna rendezni a problémát – gondolom, úgy, hogy megszabadítja Bélát minden gondok okától, a férfiasságától – ám Borisz bölcsebb volt.

– Áététni káell á birká, há ákárjuk nyírni gyápju!

Látszólag nagyvonalúan elnézett a mal?r fölött, de már megvolt a terve, hogyan köszörüli ki a csorbát.

Amikor Casanova egy üzleti konferenciára Katit vitte magával tolmácsként a Costa del Solra, nem szólt semmit, csak a következ? géppel utánuk küldte egy olyan emberét, akit h?sünk még nem ismert.

Ott aztán dúlt a Dolce Vita! Marbellától Malagáig folyt a bor, tucatjával készültek a mosolygó fényképek Katival és Ivánnal, az új baráttal, bikaviadalon, bárban, yachton – persze mindezt a céges hitelkártya terhére.

Otthon aztán Borisz egy szép napon besétált Béla irodájába és finoman rákérdezett a többmilliós spanyol repire.

– Tudom, hogy kicsit sok, Borisz, de ez az Iván egy fantasztikus ember! Megnyitja nekünk a FÁK országok piacait! Tudod, nagyon befolyásos, és hihetetlen kapcsolatokkal rendelkezik! Üzbegisztán, Azerbajdzsán, Dagesztán – ha Borisz bele nem fojtja a szót, valószín?leg Naésaztánt és Hátaztánt is felsorolta volna, úgy belejött a handabandázásba…

– Iván, igyí szjuda! – szólt ki Borisz és az ajtóban megjelent Iván, a befolyásos…

Béla szemei csak azért nem estek a padlóra, mert a látóideg a helyén tartotta ?ket. Kétségbeesetten meredt Ivánra – és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Gondolom, úgy érezte, ez is jobb választás lenne Vovkánál, a meggy?z?nél…

– Hm… – Borisz megköszörülte a torkát és rövid hatásszünetet tartott –, há Ivan veletlenul mégsem nyitna meg piac Áfgánisztan… én megmond, te mit fogsz csinal.

 

(folyt. köv.)

 

Legutóbb szerkesztette - Psenyeczki-Nagy Zsolt
Szerző Psenyeczki-Nagy Zsolt 30 Írás
Megértem fél évszázadot - túlnyomó részét a "létező szocializmusban". Szereztem 1,9 diplomát - azért a tört szám, mert az ELTE-nek (és saját magamnak) még tartozom egy államvizsgával... Gyerekgyártásban már megtettem a magamét (tudjuk: 2 szoba, 3 gyerek, 4 kerék ...) most már irány a halhatatlanság! - Ez a busz megy a Párnás Szuszra? P.s. előbb-utóbb teszek fel képet is, csak találnom kell egy olyat, ami nem meríti ki az esztétikai környezetszennyezés fogalmát.