Ma olyan nagyot aludtam,
így majdnem hozzád
mertem szólni, de – mi van
ha megtaláltad lelki társad -,
zavarnék, marad a csend.
Mindenesetre jólesett
a gondolat, hajszálon múlt,
de bennem rendbe’ van.
Napsütötte jelmezek
az égi akasztós szekrényben,
lelkek, mindenki lelkéhez
mérten. Ha van felünk: a másik,
biztosan ledobódtak, el?bb, tán
utóbb; ejt?erny?s-, csillaghullós-,
szület?sen… Amikor el?ször
láttalak, három arcod volt. Els?,
a messzi: magában mosolygó,
szerelmetes-szerény. A második,
felnéztél a fákra félúton: mint
aki nem rám számított,
vicsorba feszült profilod.
A harmadik, elémbe léptél.
Ó! A Nap sütött rám,
ezeket ma is látom, hordozom.
Nyáriruhám lelkemben
fürdetem, ha hozzád
tisztulni támad kedvem,
hogy landoló
lelked magamra
vehessem.
