Boér Péter Pál : Felsőfokon kiképzett

 

 

 

 

 

Éppen egy rutinszerű, bokszerek és – speciálisan, nem gumiból készült – gumibotokkal történő, móres kiosztásának előkészületei zajlottak Don Giuseppe főhadiszállásán, az illő szigorú protokoll betartásával. Minden őt körülvevő – valamiért az átlagnál vaskosabb – legény, szinte egyenruhának tűnő, csinos öltönyt viselt, bár tekintetükből feltűnően hiányoztak, a ruha viselőinek elméleti tartozékai, értelem és érzelem. Ezeket valahová, a semmin túliba radírozta róluk a vérfagyasztó nyugalom.

Don Giuseppe, Gianni unokaöccse irányában – aki elmulasztotta jelenteni, hogy Carlos bácsi nem öt, hanem harminckét szivart szívott el az elmúlt huszonnégy órában -, jogos ítélettel kegyeskedett, a – különben életveszélyes – halálbüntetést megváltoztatni, egyszerű, sima félholtra verésre.

Don Giuseppe, tekintélyt parancsolóan, csendben ordítozott rekedtes hangján árulójára, aki négyezerszer kezet csókolt neki mérhetetlen jóindulatáért. Éppen indult volna a jó útra térítési akció, amikor Carlos, tizenkét ruhásszekrény oltalmában berontott.

Don Giuseppe megdörzsölte szemeit, aztán rájött, hogy a bútordarabok ugyanolyan öltözetű, de termetesebb fickók, mint emberei. Fülének cimpájával, előbb jobbra, majd balra intett és elképedve nyugtázta, hogy rövid időn belül, önnön jóságos szívét feldúlóan, mégis kénytelen lesz tucatnyi halálos ítéletet kimondani, bitang árulóira. Gyávaságuk ezt követelte, azok ugyanis meg sem mozdultak.

Kisméretű, zakóik alatt viselt, külön erre a célra vásárolt, úgynevezett géppisztolyaikat, nem rántották elő és lövedékek százait sem surrantottak a hívatlan vendégseregbe.

– Mi a fenéért jöttetek ide, megdögleni? Húzzatok el, mert megkaphatjátok a dorgálást! Carlos, seperj innen, hogy mersz hívatlanul seregestől berontani!

– Giuseppe – válaszolt Carlos -, hunyd le egy percig a szemed!

– Ne dirigálj, bajusztalan, pillanatok alatt lyukacsos higgadtságra intelek!

– Giuseppe! Fiúk gyertek!

Don Giuseppe, kővé dermedve észlelte, amint az addig rezzenetlen arcúak, vigyorogva sétálnak el mögüle és mellőle, Carlos mocsok, s amúgy sem kis seregét duzzasztani.

– Mit akarsz? Utoljára, Capone bácsi csinált ilyet. Carlos, csak nem képzeled, hogy tiéd lehet az egész város?

– Ne Carlosozz, Giuseppe, add meg ami kijár, nevezz Don Carlosnak! Világos? Sosem szerettem a vérontást. Capone bácsi – közös nagy-nagybácsink – módszerei, bár szimpatikusak, de egy bizonyos része távol áll tőlem. Ámde, az ember bármit tehet a rivális sereg vezérével, ha lecseréli. Nagyon szép megemlékezést fogunk tartani!

– Carlos – mondta remegő hangon Don Giuseppe és hirtelen ráeszmélve hibájára, már korrigált is -, Don Carlos kérem, ne lőjön szitává!

– Én egyetlen Giuseppém, ha hiszed, ha nem, még sosem lőttem le senkit és nem is hazudtam, csak füllentetek néha. Mondd, ugye nincs semmilyen végzettséged?

– Már hogyne lenne, Don Carlos! Szeretnék életben maradni, a lyukacsosra dizájnolt, nem eleven állapotnál, az élet sokkal jobb. Tisztelettel mondom, szeretnék!

– Mondd Giuseppe, mennyit fizettél az embereidnek?

– Mindenből a huszadát szétoszthatták…

– Ezzel szúrtad el, egy barátom, a garasoskodással. Én is épp egy huszadot adok nekik.

– Immár, tényleg nem értek semmit, mélységesen tisztelt Don Carlos…

– Elfelejtettem hozzátenni, egy huszadot és a huszadnak megfelelő, per cirka átlagának, kiszámított havi fix fizetést. Nem tudom hallottad-e a régi nótát, “havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel”. Ezek a drága gyermekek, akik éjjel-nappali szolgálatunkban állnak, hogy mindannyian – most már te nem -, egyre gazdagabbak lehessünk, végtelen stresszhelyzetben élnek, mert nincs fix kapaszkodójuk.

– Mi az a pengő, egyre mélyebben tisztelt Don Carlos?

– Nem tudom, a nótát sem tudom hol hallottam, az még kevésbé világos, hogyan értettem meg, mert valami egészen idegen nyelven szólt…

– Értem, mélyen tisztelt Don Carlos, akkor most mi következik?

– Megkérdezlek Giuseppe, mi a tanult szakmád?

– Felsőfokon kiképzett rakodómunkás vagyok, számtalan papírom van róla!

– Választhatsz, indítom a nekem nagyon fájdalmas – látni sem szeretem – ra-ta-tát, vagy dolgozni szeretnél inkább?

– Hát idefigyelj, Carloskám, dögö… Don Carlos, dögönyözze már meg valaki a vállamat és hátamat! Nálunk, többszörösen szakosodott anyagmozgatóknál, a munkakezdést nem lehet elpancserolni, mint a hozzá nem értő betanítottaknál…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/