Az Emlékező

   A lány emléke érdekes módon nem képekben – pedig leggyakrabban úgy szokott, s jut eszembe, van egy neves festő például, aki rendszeresen elmosódott arcú nőket fest, mondván, ilyen az emlékezés természete, no, persze a testek finom hajlatait, domborulatait az idő mégsem kezdi ki, amint az képeiből is kitűnik; lám, milyen igazságtalan ez, hogy a személyiség csillogását, amely idővel egyre fényesedik, legyőzi a hús mulandó frissessége, legalábbis megidézett művészünk lelkében –, hanem valamiféle finom, halk zümmögésként kúszott a szíve és feljebb, a torka tájékára, kiválva a gyerekzsivajból, a szökőkút csobogásából. A szökőkút ugyanúgy zenél, mint akkor, a gyerekek – már az övé is – ugyanúgy hangoskodnak és rohangálnak körbe-körbe, mint azon a húsz évvel ezelőtti napon, amikor utoljára találkozott Irmával.

 

       Hogy megöregedtünk, Irma, pedig nem is vagyunk még öregek! Mennyire szeretlek a neveden szólítani! Emlékszel? Itt vihogtunk rajta fagyoskodva, forralt borral a kezünkben, hogy mennyire ódivatú nevet kaptál a nagymamád után. Ittuk a bort és Proustról beszélgettünk, hosszú részleteket tudtál belőle idézni franciául. Születésnapod volt. Azon elmélkedtünk, hogy idefagyjunk-e vagy továbbálljunk a törzshelyünkre. Mondtam, nekem édes mindegy, hova fagy a farmerom feneke, a szívem már úgyis megfagyott, amióta Rékával szakítottam. Hálás volnék, ha nem szólnál közbe, tudom, szégyellem kicsit, hogy ilyen szenvelgős voltam, és pont neked öntöttem mindig ki az épp aktuális keserűségeim bödönjét, holott tudtam, mi a helyzet velünk. A barátságunkkal. Jobb híján így neveztük, barátságnak, ezt a definiálhatatlan valamit, ami újra és újra meghitt közelségbe vonzott bennünket.

       Hátba vágtál, és próbáltál részvétteli maszkot ölteni nem szép, de szeretnivalóan értelmes, arcodra, közben huncut mosoly bújt ki a szemedből, kergetőzni kezdett a kút körül szaladgáló gyerekekkel, a lámpák fénye meg utánad eredt – szépnek láttalak. Akkor. Akkor azt mondtad, vegyünk egy üveg piát és folytassuk az albérletedben lelki sebeim nyalogatását, valamint – és ekkor szemrehányóan néztél – vegyem tudomásul, hogy még mindig a te születésnapodat ünnepeljük, úgyhogy egy kósza léleknyalintás neked is jól jönne.

       Tettem még egy utolsó kísérletet arra, hogy megállítsam vagy nem is tudom, megakadályozzam, hogy hozzád méltatlan helyzetbe keveredj, és bekövetkezzék bármi olyan, ami később beárnyékolhatja a barátságunkat. Merthogy így neveztük, ugye? Szóval, beleegyeztem, hogy hazamenjünk hozzád azzal a feltétellel, ha borozás közben felolvashatok részleteket a Doctor Faustusból, és ne mondj rá egykönnyen igent, mert legutóbb a Sacit – a valaha volt legkecsesebb és legkacérabb fekete macsekot – is mély depresszióba kergettem vele, annyira, hogy kiült velem ide a térre, a szökőkúthoz  szomorkodni, és Depech Mode-ot zümmögni két slukk között.

       Látod, nem hittél nekem. Csak fénylett a szemed és húztál magad után. Te voltál a legbátrabb, akit ismertem. Most rohadtul utállak ezért. Ezért a bátorságért. Most mondjam azt, hogy ma már másképp döntenék? Mondjam azt, hogy ma már nekem is lenne bátorságom? Hogy ma már én is bevállalnám? Bevállalnám a haverok megjegyzéseit, hátam mögött röhögéseit, a jócsajok lesajnáló pillantásait. Ezzel a bányarémmel? Hol van ehhez képest a Réka? Nem normális ez, megzakkant a szakítástól! Á, ez nem lehet komoly, biztos csak szórakozik vele! Nyilván tud valamit ez az Irma, de érthető is, ilyen rossz adottságok mellet nem lehet finnyás, tudod, mire gondolok… Hiába is mondanám, hogy ma már elviselném ezt is, meg a bizalmaskodó kacsintásokat is, ma már nem lennék gyáva. Vagy… ki tudja. Ne csóváld a fejed, az Isten áldjon meg, ne legyél már ilyen rohadtul megértő, mikor egy gennyláda voltam veled. Vagy… ki tudja.

       A huszadik oldalnál tartottam, amikor előrukkoltál a kéréseddel. Igazán felemelő számodra, hogy veled töltöm a születésnapod éjszakáját, meg az is, hogy felolvasom az én kedvenc regényemet ajándék gyanánt, de… Huszonnégy éves vagy, és még soha senkivel sem. Most már ideje volna. Velem. Senki más nem jöhet szóba. Csak egyszer. Minden kötelezettség nélkül. Ajándék volna a szó legmélyebb és legfilozofikusabb értelmében. Tessék, ezért nem tudtál összeszedni senkit az egyetem alatt, mert mindig filozofáltál. Bezzeg én. Mindig rá tudtam vágni a filó tanszék ajtaját a magasröptűségeimre. Aztán meg hozzád menekültem hosszú combok sekélyes sivatagából. Jól hangzik még most is? Ne nevess. Halálosan komolyan gondoltam ezt a mondatot. Hozzád menekülök, Irma, hosszú combok sekélyes sivatagából. Bizonyos értelemben nem hazudtam.

       Kiakasztottál rendesen a kéréseddel. Felháborodtam-e vagy megfájdult-e a fejem a bortól, arra nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy levágtam a könyvet a másik fotelbe, és ordítottam: azonnal vedd le a szemüveged! Irmus-mimus, akartad te megtapasztalni a bennem lakozó állatot? Akartad, hát. Megsimogattam a fejed, mint egy cicáét, amikor eljöttem. Miért sírtál? Hülye kérdés, paraszt voltam. Önelégült és lekezelő. Tudjuk be annak, hogy zavarban voltam, kegyetlenül. Jó? Ne menj még! Most megsértődtél? Zavar a gyerekzsivaj? Zümmögj vissza, Irmuska, olyan régen találkoztunk. Kiönteném a bödönt. Nyalogasd meg a lelkem. Hol vagy?

 

   

  – Borika, ne rohangálj már össze-vissza, apa elszívja a cigit, és indulunk. Nincs hiszti. Anya már elaltatta Tomit, siessünk! 

  – De apa… apucika, még…

 

    

  – Halló! Péter? Te, figyi már, ez most komoly? 

  – Hali! Micsoda?    

  – Hát, hogy az Irma… tudod…   

  – Mert mi van Irmával?   

  – Nem tudod? Mikor láttad utoljára?   

  – Két hete beszéltem vele, amikor a születésnapja volt.    

  – Hát… hogy bevette a bogyóit… már későn jött a mentő, azt mondják. De lehet, hogy csak lóg… te, most akkor elmaradnak az órái, vagy helyettesíted? Na, mindegy, a tanszékvezető majd megoldja. Nem szerencsés így indítani frissen kinevezett demonstrátoroknak…   

  – Az Irma sosem lóg!

 

        Péter egészen olyannak tűnt most, mint egy köztéri jégszobor. Az Emlékező. Az emlékező, a definiálhatatlanra.    

  – Apuuu!    

  – Mi van? – dobta el a csikket ingerülten, mint akit erőszakkal rángatnak ki az emlékezés kútjából. – Ja, nem, szó sem lehet nyalókáról, indulunk haza. Várj, húzd fel a cipzárt, kikapunk anyától, ha megfázol.   

   Nyalóka helyett inkább megígérte a kislánynak, hogy holnap is jönnek, bár a szökőkút már nem fog zenélni, kiírták, hogy karbantartás miatt szünetel a működése pár napig. Nem is baj, talán a zümmögést megváltja végre a csend.

 

 

26látogató,2mai

19 Komment

  1. Nem semmi! Most is egy olyan történetet hoztál, ami eléggé “húzós” és elgondokoztató. Az ember, úgy tényleg elkezd gondokozni, hogy micsoda sorsok is történhetnek meg és inteligens tanult emberek közt. na de az ÉLET mindig képes ilyeneket produkálni, sőt még ennél különbbeket is. Tetszett!

Hagyj üzenetet