Mint a nyomor élő szobra áll Margit a vendéglő előtt. Nézegeti magát a csillogó üvegben miközben tudja, hogy a háta mögött sajnálat vagy éppen undor ül ki látványától a járókelők arcára. A macskát jól bebugyolálta kabátja zsebébe, de az folyton megpróbálja kidugni az orrát a januári csípős hidegbe. Pötyi, az enyhén tacskóra emlékeztetű foltos kutya szenved talán legjobban. Rövid lábai miatt hasáig ér a hó, de nem mozdul az öregasszony mellől, tudja, hogy éjjelente mindig betakarja egy bolyhos, meleg sállal.
Margit ujja vérzik, a macska jól beleharapott, de nem engedte elszökni. Próbálja rábeszélni, hogy vele maradjon: „Na, ne légy már ilyen, te! Nem akarok én rosszat neked. Meglátod, majd eléldegélünk valahogy itt. Tudod, nem is olyan régen, volt nekem pihe puha ágyam, meleg otthonom. De jó is lenne most a kályha mellett tejet inni, ugye? Kismocsok, ne karmolj már, maradj nyugton!”
Állnak a vendéglő előtt, mindhárman álmodozva, nézik a jólöltözött embereket amint az üvegketrec túloldalán, a szelíd gyertyafénynél közönyös arccal vacsoráznak. Nem veszi észre, mikor mellettük megáll egy hidrogénszőke nő. Külvárosi gyönyörosztó, olcsó kölnije illatán átérződik valami kellemetlen, vaskosabb szag.
„Szia, Jutka vagyok. Mi a csudát nézel ezeken? Neked se lehet fenékig tejfel, ha itt nyálazod a semmit. Nem jó álmodozni ilyesmiről, nem a mi fajtánknak való. Van nálam egy kis kajamaradék. Kell? Hol alszol?” A választ nem várja meg, rögtön folytatja: „Tudod, napok óta figyellek. Úgy jársz-kelsz itt, mintha nem is lenne fontos, hogy adnak-e valamit.”
Margit mosolyog, megköszöni a hideg krumplispalacsintát, majd jobban szemügyre veszi a nőt. Hosszú, törött végű haja, piros orra és a szatyorból előkandikáló üveg nem csak a hidegről tanúskodik, érzi, több egy egyszerű járókelőnél… „Szemeiben történetek bujkálnak” – gondolja az öregasszony. „Meg kell hallgatni, jobb helye lenne a kismacskának ennél a nőnél. Nagyon hideg van egy ilyen csöpp jószágnak az utcán.”
„Tudod, én adtam neked párszor pénzt, mióta feltűntél itt a környéken. Olyan furcsa… mintha nem is látnád az alamizsnát. Napközben erre szoktam vinni a fiamat iskolába. Nem látni igazi mosolyt csak a te arcodon. Azt ne kérdezd, hogy miből élek, szerintem mindenki tudja a városban. Jól keresek, de néha félek, nem is tudom mitől. Sokan járnak kurvákhoz mostanában, mindenki úgy él mintha a világvége közelegne. Bolondok mindannyian. Szóval, félek, hogy nem tudom majd felnevelni a fiamat. Félek, valami történik és akkor mi lesz vele? Félek a pokoltól, hogy megver az Isten.”
Az öregasszony előbányássza a mocskos kismacskát kabátja zsebéből, átnyújtja Jutkának, majd elindul maga előtt tolva nyikorgó rongyoskocsiját. Pötyi kutya szaporán szedi kurta lábait utána.
„A neve Ozirisz.” – fordul még hátra.
„Jövök holnap is! Hozok meleg kaját és egy kis szíverősítőt. Ránk fér ebben a cudar időben. Köszönöm a mosolyt és… a macskát.”
Legutóbbi módosítás: 2011.11.02. @ 16:50 :: Ady Ágota Melinda
