1.
Szárnyalás pirkadata
Szólam fogant az anyaméhben,
ébren álmodó zenének magzata,
sarja e világnak, a jövend? dallama,
hallja mindenki, a zenéért születtem,
lettem, s leszek égi hangzások karnagya.
1820. szeptember
A szürkésfehér ház ablakain játszottak a fények, ahogy az el?tte magasodó fák árnyai rávetültek. Kétkerek? bricska állt meg csikorogva a bejárat el?tt. Liszt Ádám gazdatiszt ugrott le a bakról, és a kitárt ajtó felé tekintgetett, ahonnan az id?nként er?re kapó szell? zongoramuzsikát hozott magával. Elmosolyodott, miközben összeütötte néhányszor a csizmáit, hogy a fehéres, finom port leverje róluk. Zeneért? fülének kincs volt a dallam hangzása, hiszen maga is gyakran koptatta csellója húrjain a vonóját.
Amint belépett a tágas el?térbe, a feler?söd? hangok felé fordult.
– Franzi! – próbált hangosan szólni a fiának – milyen darabot játszol?
A kisfiú abbahagyta, és az apjára nézett, de látszott a szemén, hogy legbelül tovább folytatja. Vékony, hosszú kis ujjaival a kottára mutatott.
– Én írtam tegnap apa – válaszolta még mindig átszellemülten – tetszik?
Amint ezt kérdezte, leugrott a zongoraszékr?l, amely teljesen fel volt tekerve, másképp nem érte volna el a billenty?ket. Így azonban a lábpedálok használata vált kissé nehézkessé, ezért azután hol ülve, hol állva próbálgatta kibontakozó tehetségét. Amikor állt, olyankor úgy megnyúlt vékony kis teste, akár a fa törzsén felfelé vizslató macskáé.
Odaszaladt az apjához, és a nyakába csimpaszkodott.
– Hogy érzed magad kisfiam? – nézett a gyerekre fürkész?en – Dr Einhart azt mondta, csak óvatosan még az er?s megterhelésekkel.
– Ó már jól vagyok, hidd el! – lapozott egyet a kottafüzetben, aztán újra játszani kezdett.
Ádám, miközben figyelte fiát, eszébe ötlött, hogy nem is olyan régen majdnem elveszítette. A kis Franzit egy éve ismeretlen kór támadta meg, sokáig nyomta az ágyat. Nem evett, teljesen lefogyott, folyamatos lázzal küszködött, az orvos tapintatos óvatossággal felkészítette Anna feleségét és ?t a legrosszabbra: a gyermek valószín?leg meg fog halni.
Több napi év?dés után, Ádám elment a koporsókészít?höz, megrendelte a kis ládát. Miközben hazafelé hajtott, majdhogynem az árokba fordult, kocsistól, lovastól, mert nem látott patakzó könnyeit?l. Aztán a fiú csodával határos módon, amilyen gyorsan beteg lett, olyan hamar fel is épült. Az édesanyja miközben hálát adott a mindenhatónak, azt mondta:
– Tudom, érzem, meglátod Ádám, a jóslat be fog válni.
Amikor terhes lett, egy cigányasszony megjövendölte Annának, fia fog születni, akire nagy elismeréssel tekint majd a világ, hosszú élete során.
Ádám odalépett a barnán fényl? hangszer mellé, és tenyerével lefogta Franzi gyorsan mozgó, apró kézfejét.
– Tegnap Rohner iskolamester említette, hogy elmaradt egy leckéd. Megcsináltad már? – szemük összetalálkozott, a gyermek tekintetében türelmetlenség csillant.
– Megyek már, csak ezt a kicsit… – könyörgött, kiszabadítva az ujjait. Ádám bólintott. Amikor fia játszott, mindig csodálat és büszkeség töltötte el a szívét.
„Istenem hat éves sem volt még, de már a csellókottáim között lapozgatott” – merengett – „visszaénekelt fejb?l egy versenym?vet, amit eljátszottam neki.”
Csináltatott egy zongorát Johann Schanz mesternél Bécsben a kis Franzi méreteihez, aki szaporán ütögette a rövidített billenty?ket, ? pedig tanította, ameddig, és amire saját képességei engedték. Id?nként elvitte magával a vásárba, ahol cigány vándormuzsikusok játszottak. A fiú, mint a kiszáradt szivacs, szívta magába a dallamokat. Nehezen elégítette ki bármi is az olthatatlan tudásvágyat, amely belészorult. Rendkívüli módon fejl?dött a zongorajátéka, a klimpírozás hamar átváltott m?vészi el?adásba. Komponálni kezdett, valójában el?bb tanult meg kottából játszani, mint az írni-olvasni. Liszt Ádám a maga zeneértésével pontosan felmérte, hogy az apró muzsikuspalánta kivételes tehetség, és ez tudata mélyén aggasztotta is. Azt látta, hogy a fiú er?nléte nincs arányban tudásvágyával, de azt is tudta, nem létezik olyan er?, amely megállíthatná.
– Jöv? hónapban Sopronba utazunk az els? koncertedre. – szólt, kihasználva a pillanatnyi csendet, kezét a gyerek vállára téve – de nem szeretném, hogy bármi az egészséged, vagy az iskolai el?meneteled rovására menjen. Megígéred?
Franz helyesl?en bólintott, miközben fehér ingecskéjét igazgatta. Apja megkérdezte:
– Ferdinand Ries darabját fogod játszani, ugye?
A fiú odanyújtotta felé a kottát.
– Igen, az Esz-dúr zongoraversenyt apa, már fejb?l tudom. Ma is kétszer eljátszottam, ahogyan minden nap.
„Én kilencévesen, mint ? most, csak nyekergetni tudtam a húrokat a gordonkámon” – gondolta Ádám, miközben letette a tartóra a partitúrát, majd így folytatta:
– Ja, Stefanis atya Isten áldását küldi. Nagyon tetszett neki a játékod, amellyel mindenkit megleptél az iskolai nyitóünnepségen.
1820. október
A soproni kaszinó zsúfolásig megtelt, úgy zsongott, akár egy méhkas. Valamennyien Franz Lisztre, a csodagyerekre voltak kíváncsiak. Hirtelen csend lett, megjelent a törékeny kisfiú, kezét a mellére téve meghajolt, majd magabiztosan a zongorához ült. Villant a karmesteri pálca, aztán elkezd?dött a csoda. Az apró gyerekember és a zenekar összefonódott. Futamok sz?tték át a szárnyalást, a virtuozitás magával ragadva a jelenlév?ket.
Amikor a darab véget ért, a hallgatóság minden képzeletet felülmúló ovációval, a zenekar tagjai pedig kitör? lelkesedéssel üdvözölték a fiút, aki boldog ragyogással ment a színfalak mögé. A harmadik visszatapsolást követ?en egy ismeretlen, ?szes férfi közeledett az oldalbejárón hozzájuk. Odakinn még mindig zúgott a sz?nni nem akaró taps.
– Hát te vagy az a híres zenei talentum, a jöv? óriása – kacsintott a frakkos, cvikkeres úr a gyerekre – Ön nyilván a tisztelt édesapa, – nézett Ádámra – ha nem tévedek. Valóban kivételes tudással rendelkezik a fia. Engedje meg, hogy bemutatkozzam Klaus Wittermayer koncertmester vagyok. Gróf Eszterházi Márton ?f?méltósága nevében gratulálok, és meghívom ezt a kis géniuszt a pozsonyi kastélyba, a jöv? hónapban, egy bemutató koncertre. Amennyiben elnyeri a gróf úr tetszését a játéka, úgy finanszírozni fogja további zenei tanulmányait. Mit szólnak hozzá?
– Elmegyünk, ugye fiam? – fordult a gyermekhez Ádám, elégedett mosollyal.
A jöv? leend? óriása csillogó szemmel bólintott.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.24. @ 17:30 :: Rosmann László