Király Valéria : Nyár, tanyán

A kis piros Fiat 850-es zötyögve vitte őket a mélyen süppedő, egyenetlen erdei úton. Egyik keréknyomból a másikba zökkentek a kerekek, s a felkavart homok szinte láthatatlanná tette előttük a tájat. A Kiskunság! Az ismeretlen tanyavilág, amit véletlenül hozott eléjük tavasszal a sors — a hirdetés, egy jó áron kínált tanyáról. *

   

 Mióta a város sűrűbben lakott részébe, egy több emeletes házba költöztek, valahogy elvesztette a talajt a lába alól. Vágyott a természet közelségére, a csendes elvonulásra, nagy sétákra, olyan helyre ahol családjával töltheti hétvégi szabadidejét és a hosszabb nyári szabadságot. Ezt az idilli környezetet keresték most.

      Távol egymástól, az elburjánzó akácerdő által megszakítva, hófehér tanyaházak szegélyezték az utat, messzebb fenyőerdő magasodott, illatát küldözgetve köszöntőként. Fekete pulikutya szállt harcba az autó robogó kerekeivel, és terelte őket éles ugatással a kis dombon álló, elhagyatott tanya felé. Bekanyarodva a mellékútra és kivédve az autó lehúzott ablakán be-becsapódó orgonabokrok ágait, már a hazaérkezés öröme futott át rajtuk. Amikor a motorzaj elült, meglepte őket a csend. Városi hangokhoz szokott fülüknek bizsergető érzés volt a sárgarigó füttye, a mezei-pacsirta hosszú dallamos éneke, a harkály kopácsolása — a vastagtörzsű magas fenyőn felfutó, rőtszínű mókus lábai alatt az ágak recsegése és a megriadt őz patáinak dobogása, akit a zajos, váratlan vendégek felriasztottak. Rohant az erdő felé, ami nem messze, a telek végénél kezdődött. Elcsöndesedtek hát mind a négyen és szemlélődni kezdtek. Halk szavakat váltottak, mintha félnének, hogy felébresztik a természetet, megzavarják, megtörve egy olyan összhangot, amelynek részesei szeretnének lenni. 

      A vályogból épült régi tanyaházon el kellett végezni bizonyos munkálatokat azért, hogy lakható legyen. A faluban hosszú utánajárással találtak jó szakembert, ácsot, kőművest — olyat, aki számtalan hasonló tanyát felújított már, de az ács felhívta figyelmüket, rossz állapotban van a tetőszerkezet! Megdöbbentek, tanakodtak, végül mégiscsak megbízták őket a munkával. A dolgok azonban ellenükre alakultak. Egy reggel, munka közben jött a gyomorgörcsöt okozó telefonüzenet. Azonnal jöjjenek, mert az épület összedőlt, beomlott a tetőszerkezet! Mihez tartsák magukat a munkások? Vályogtéglát nem tudnak ilyen gyorsan rendelni — akarnak -e biztonságos épületet építtetni, téglából? Az emberek készen állnak erre!

      Ilyesmire nem készültek fel! Mit tehet ebben az esetben az, akinek döntenie kellő Szabadságot vesz ki, autózik százötven kilométert, majd erősen uralkodik magán — szembesülve a tényekkel. A ház romokban állt. A vályogból épült házacska tetőszerkezete beroppant, jobb sarka bedőlt, mintha valami óriás oldalba rúgta volna.

      A vállalkozóval — a tanyai világban természetes —, ráérős tanakodást nehezen viselték. Türelmetlenek voltak, mint a városi ember általában és sürgették a megbeszélést. Elkedvetlenedve, gondterhelten, de végül is megegyeztek. Az eredeti tervrajz alapján épül újjá az épület… jöhet a tégla, a tetőgerenda, a cserép! Ez bizony nem lesz már igazi vályogház! Így aztán anyag után szaladgáltak, majd vissza a városba dolgozni, hogy előteremtsék a rávalót. Ez pedig így ment kora tavasztól, nyár végéig. 

      A telek azonban ott volt használhatóan, nomád életmódra alkalmasan. Hosszan nyúlt el, egészen az erdőig. Tulipánjaival, jácintjaival, nárciszaival — az esti csillagvizsgálásra felfedezett —, fenyőfák és illatozó orgonabokrok által határolt, hatalmas tűzrakó helyével, már az építkezés alatt is hétvégi pihenőhelyük volt. Késő éjszakáig lobogott a tábortőz, sült a szalonna, a hagyma, a kolbász és lecsöpögő zsírja jóízűvé tette a vastagon szelt puha fehér kenyeret. Forralt bor, vagy forró tea mellett, felváltva hallgattak és beszélgettek. Ilyenkor előkerült a meleg pulóver, mellény, kezeiket a tűz fölött melengetve, szótlanul forgatták a nyársat — élvezve, hogy arcukat pirosra festi a legallyazott kiszáradt akácfa parázsló tüze. Felfedezték a városi világítás miatt sohasem tapasztalt sötét égbolt csodáit, jól látva a Tejút csillag miriádját és figyelték a Vénuszt, a Göncölszekeret. Tudományos fejtegetésekbe bocsátkozva, kíváncsian szemlélték, amikor hulló csillag suhant át a fejük felett. Éjjel pedig borzongva hallgatták a tanyát körülvevő erdőből — néha egészen a kerítés közeléből érkező neszezést, az erdei állatok életének ismeretlen zajait.

      Vissza-visszatérő, hosszú beszélgetéseket folytattak a közeli tanya lakóival a község életéről, a tanyavilág szokásairól, mert hát itt nem lehetett röviden és gyorsan megbeszélni semmit! Illett végighallgatni, figyelni alaposan, hogy megértsék a furcsa, szokatlan szavakat és a különös tájszólást. Udvariasan lesték, miként peregnek ki a jól megrágott, nehezen fogalmazódó mondatok a tanyasi ember szájából. Lassan, komótosan, ráérősen folyt az élet. 

      Elkészült a ház, még azon a nyáron, sok gond és munka árán. Talicskázta a férfiakkal a leomlott ház vályog tégláit, ültettek, metszettek, gereblyéztek, fúrtak, faragtak egyfolytában. Minden erejüket kiszívta ez az épület, de úgy-ahogy — lassan összeállt, elrendeződtek. Hamar megszokták a korán reggel munkába induló szomszédok motorjainak berregését, a hajnali kakaskukorékolást, tehénbőgést, libagágogást, s a szomszéd tanya ragaszkodó kutyáját, aki — igencsak otthonosan — napközben náluk keresett menedéket. Késő délután aztán, gazdája hívó szava felriasztotta:

      — Pöötyi…! Pööötyi…! Hazaaa!!! — A szép, vörös bundájú, rókafarkú tacskókeverék kötelességtudóan szaladt. Apró lábait gyorsan szedve, trappolt hazafelé, vigyázni libákra, kacsákra és egyéb aprójószágra, mert estefelé már nyest meg róka lopakodott a tanya kerítésénél — jó falatra lesve. 

      Augusztus elején rendezkedtek be az első igazi, hosszabb vidéki nyaralásra — de a kerítésre nem sok gondot fordítottak. Állt az, itt-ott bedőlve — az orgonabokrok is támasztották a néhol korhadt léceket, egészen addig, míg egy reggel közeli tehénbőgésre nem ébredtek. Az erdőszélre kikötött barna foltos tehén, valamiképp elszabadulva, nagy szájmozgatással legelt a kert közepén, farkával csapdosva a rátelepülő legyeket, mögötte a letarolt kerítés. Első személyes találkozásuk ilyen közelről egy tehénnel. No, akkor most, hogy is kell terelni a tehenet? A porszívóval ugye nem lehet, tán a partvis!

      — No, meg ne üssék! — Az nem jó, a seprő meg kicsi. Mesékből emlékeztek holmi vesszőre, de hát furcsa mód, az épp nem volt kéznél! Maradt a hang…

      — Hééj! Héééj! Nye-te-nye! Nye-te-nye! — kiabálták és a hátulja felöl próbálták riogatni. — No, kifelé! Nem itt laksz Te, Nagydarab! 

      Izgalmas reggel volt, de távozott a hívatlan vendég, ők meg felsóhajtva nevettek városi önmagukon! No, ekkor erősítették meg körbe a kerítést. 

      Felfedezték, hogy öt kilométerre a tanyától hatalmas legelő terül el, a Fácános. Búzakalászok hajladoztak a szélben, napraforgók tányérjai festették sárgára a tájat. Észak felé boróka, tuja és akácerdő zárta le a láthatárt, ahol az árnyékban egész nap békésen legeltek a juhok, kecskék és a pásztor, no meg a pulikutya — amíg terelni nem kezdte a nyájat. Kis — nyárra kiszáradt — patakmeder szelte ketté a pusztát, ami telis tele volt kék, piros, sárga színekben pompázó mezei virággal és a nadrágszárhoz annyira ragaszkodó bogánccsal. Nem messze, a falu legszélén döcögött a Kecskeméti Kisvasút, ami fekete füstöt pöfögve összekötötte Kiskunmajsát — a bugaci pusztán át Kecskeméttel. Többször elautóztak ide este, lesni a naplementét és csodálva, hogy minden alkalommal más színekben pompázik az égbolt. Hanyatt feküdtek a földre, ne riasszák meg a nyulakat, fácánokat, fürjeket; figyeltek fölfelé. Estefelé gólyák szálltak fel a mezőről, kitárva széles szárnyukat, kelepelve. Vércse, sas, röppent át fölöttük, élesen figyelve lefelé, holmi zsákmányra vadászva. ők meg lecsendesedve, itt tanulták a természetet. 

E különös nyáron, augusztus tizenegyedikén volt századunk utolsó teljes napfogyatkozása. Homokfelhőt kavarva, egyik keréknyomból a másikba zökkenve haladtak az erdei kocsiúton a Fácánosba, hogy megnézzék a különleges égi jelenséget ott, ahol a láthatáron ég a földdel összeér. Megálltak a kiszáradt patakmedernél és úgy helyezkedtek, hogy lássák az egész égboltot.

      Mint egy színielőadás, úgy kezdődött… megváltoztak a fényviszonyok és a felhők lassan tovaterjedő, különös formájú árnyékokat vetettek a földre. Elcsöndesedett a táj. Elállt a szél. Az addig hangos tücsökciripelés elhallgatott, a fecskék abbahagyták körözésüket az égbolton, a napraforgó fejek lehajoltak. Lehűlt a levegő. A távolban még átfutott egy őz, majd semmi sem moccant. Ők sem. Csendben, a fényvédő szemüvegen át figyelték amint a Hold beleharap a napperembe, és percről percre lassan növekedik a piciny görbület, míg végül eltűnik a Nap. Nyugatról, mint egy hangnélküli vihar növekedett a sötétség. Az égen, ahol eddig a Nap állt, mintha egy sötét lyuk lenne, körülvéve valami különös gyöngyházfényű koronával. Szinte teljesen besötétedett, pár csillag is megjelent az égbolton. A táj békés, csöndes lett, csak a láthatáron derengett egy kis fény. Gyönyörű és egyben félelmetes jelenség, mindössze negyed óra alatt, déli egy órakor! Aztán lassan kibukott a Nap és világosodni kezdett. Megmozdult az élet, átmelegedett a levegő, szellő lebbent, felröppentek a fecskék, a madarak — ismét hallották a tücsökciripelést, tovább futott az őz  aki valahol lepihent ez idő alatt. Legutoljára a napraforgók is felemelték fejeiket. A varázslat befejeződött. 

      Megpróbáltatásokat, de szokatlanul szép élményeket is hozott ez a nyár mindnyájuk számára. Miután azonban egyszer mindennek vége szakad, a szabadságuk is letelt. Felkészülve a következő nyárig tartó hosszabb-rövidebb — alkalmankénti tanyai életre, téliesítették a házat. Tettek, vettek még körülötte, húzták az időt, majd egymást bíztatva végül elindultak az iskola, a munka — a kötelezettségek felé, föl a városba.

Legutóbbi módosítás: 2011.10.24. @ 19:08 :: Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]