Avi Ben Giora. : Gyermek az időben VI.

*

 

 

Zsoltot egy Németországban állomásozó amerikai bázisra helyezték. A környezet kicsit zavarta, nagy mozgástere nem volt az országon belül. Ideje nagy részét munkahelyén kellett, hogy töltse. Havonta egyszer mégis jutott ideje arra, hogy a hozzá hasonló tisztekkel kiruccanjanak Hamburgba. Eleinte még örömmel ment, aztán egyre inkább kezdte unni. Egy év után elege lett, magában átkozta az elhamarkodott döntését. Ám egy nap váratlan parancsot kapott. Egy München melletti bázisra irányították át.

Nofene — gondolta. — Közelebb kerülök kelethez? A végén majd még engem akarnak Budapestre is küldeni, ha kell. Mióta is nem jártam Pesten? Lassan tíz éve. Talán már ki sem ismerném magamat otthon — mélázott el a gondolataiban.

Müncenben várta az új rangja is, előléptették hadnaggyá. A feladata itt már sokkal összetettebb és felelősségteljesebb lett. Több ember került a keze alá. Sok disszidens magyarral került kapcsolatba. Akadt köztük ügyvéd, orvos, vállalkozó és világcsavargó. Inkább azoknak a társaságát kereste, akik hozzá hasonlóan ’56 után kerültek el Magyarországról. Noha már jóideje feladta a kutakodást a családja után, nyugtalanságát, hogy élnek vagy halnak-e és mi történhetett velük, azért belül még egy percre sem volt képes elfelejteni. Számtalan lehetősége lett volna újra nősülni, családot alapítani, de valahogy nem tudta rászánni magát. Ebben nagy szerepe volt a még elvarratlan otthoni szálaknak, nem tekintette magát szabad embernek.

A véletlen úgy hozta, hogy megismerkedett Gáspár doktorral, aki alig két évvel találkozásuk előtt telepedett le és kezdett praktizálni. Zsolttal egy baráti összejövetel hozta össze. Hamar kiderítettek közös szálakat, azt azonban egyikük sem gondolta, hogy a sors furcsa játéka következtében azok közül sok-sok nagyon fontos lehet mindkettőjük számára. Már jópár hónapja ismerték egymást, Zsolt tudta az orvosról, hogy a kórházból vitték el, lecsukták és csak a hatvanas évek elején, szabadulása után, ’64-ben sikerült disszidálnia. Egy alkalommal rákérdezett Gáspárra a múlttal kapcsolatban.

— Doki, az utolsó napokat a kórházban töltötted, ahogy egyszer mesélted. Tudnál nekem mesélni az akkor történtekről?

— Tudod Zsolt, ezekről nem nagyon szeretek beszélni. Még ma is sok álmatlan éjszakám van attól, aminek tanúja voltam, amit akkor átéltem. Az rosszabb, mint egy rémálom. Fátylat szeretnék már borítani egyszer erre az egészre, de nem tudok.

— Nem is lehet. Ameddig élünk harcolnunk kell. Engem is úgy indítottak útnak a fiuk.

— Te merre voltál akkor, ha szabad kérdeznem? Mármint az utolsó napokban?

— Nem akarlak untatni az életemmel, pedig arról is lenne mit mesélnem.

— Mondd csak, engem érdekel.

— A háború után mi sem jártunk másképpen, mint annyi hozzánk hasonló — kezdett hozzá Zsolt, és szinte átélve a hátrahagyott múltját, szép sorban elmesélt mindent, egészen a felhagyott kutatásáig.

— Akkor téged még most is figyelnek Lányi. Ez elég veszélyes.

— Lehet, de nem hiszem. Nem voltam én soha olyan fontos személy, mint ezek a tanuk, és ezek sem mások által haltak meg. Vagy baleset, vagy öngyilkosság volt.

— Ne légy már annyira naiv. Egy öngyilkosság sokszor csak a látszat, amivel gyilkosságot akarják leplezni.

— Már évek óta feladtam, nem foglalkozom ezzel. Belefáradtam. Elkönyvelhetem úgy, hogy meghaltak. Mert gondolj csak bele. Ha a feleségem élne, ő is megpróbált volna kapcsolatot teremteni velem, vagy ugyanúgy kutakodni utánam.

— Ez igencsak valószínűnek tűnik! De a keleti blokkból ez sokkal nehezebb.

— Épp ezért szeretném ismerni a múltat. Addig nem tudom lezárni véglegesen ezt a korszakát az életemnek. Most rajtad a sor…

— Apám orvos volt és engem is erre a pályára állítottak. Az elején nem nagy kedvvel álltam hozzá, amolyan élvhajhász gyerek voltam. Semmi sem érdekelt különösképpen, csak az utazás a szórakozás, és mindez megadatott nekem. A háborúban elvesztettem az apámat és az anyám csupán csak nagy szerencsével maradt életben. Sokat nélkülöztünk, de talán, mert egyszem gyerek voltam és ki akart taníttatni, mindenre hajlandó volt. Ezért lett már ’46-ban párttag. Én így lehettem orvos. Aztán úgy, mint te, „belecsöppentem a sűrűjébe”. Anyám már nem érhette meg. Mondjam azt, hogy szerencsére? Mert talán igazat is adott volna nekem, hogy azokkal fordultam szembe, akik úgymond kitanítattak, de én soha nem azt néztem, ki a páciensem, hanem, hogy embereken segíthetek. A Szabolcs utcai kórházban dolgoztam már egy éve, ott ért a forradalom. Mentettem én meg orosz katonát, forradalmárt és ÁVH-st is. Nem néztem, ki az illető. November negyedikén mikor már tudtam, hogy elbukott a forradalom, akkor sem mentem el, mint sokan mások, hanem dolgoztam. Börtönbe kerültem valakik jóvoltából, és mikor amnesztiával szabadultam, már jobbnak láttam lelépni. Itt nehezen, de sikerült visszaverekednem a szakmába.

— A Szabolcs utcában dolgoztál még november negyedikén?

— Igen.

— Az én feleségemet is oda vitték be, amikor megkezdődtek a fájdalmak. Ezt egészen véletlenül tudtam meg valakitől. Megtaláltam a nyomát kint egy akkor ott dolgozó műtősnőnek, akivel sajnos aztán már nem sikerült beszélni. Ismerned kellett, ha tényleg ott dolgozott.

— Hogy hívták, tudod a nevét?

— Fogarasi, Fogarasi Júlia! Seatellben dolgozott, mint ápolónő. Mire rábukkantam már nem élt Seatellben. Amerikában egy volt nyilas mellett tanúskodott. Nem ismerte a múltját, és akkor még úgy voltak kint a magyarok, hogy magyar magyarnak segített, ha tudott. Ő is ezt tette. Aztán a bevándorlási hivatalnál hamar rájöttek, hogy Júlia hamisan tanúskodott, mert a nyilas közben lebukott, persze meg is ölték, és Júlia pánikba esett. Otthagyott csapot—papot és elköltözött. Egy autóbalesetben halt meg.

— Hihetetlen! Látod, szálak, melyek összefutnak. Júlia a műtősnőm volt és a jegyesem is. Őt is lecsukták csak előbb szabadult. Elveszítettük egymás nyomát. Én itt akartam maradni Németországban, pontosan azért, mert kutatni akartam utána. Most akkor már mindent tudok — sóhajtott a doktor.

— Viszont én nem. Vissza tudnál emlékezni, mi is történt november negyedikén? Akár te is lehettél, aki világra segítette a gyerekemet!

— Jó kérdés, Zsolt. Tudod, hány esetem volt aznap éjjel? Névtelenek. De egy komplikációs szülésre emlékszem, vérre is szüksége volt. Az anyát nem tudtuk megmenteni, de a fia életben maradt. Akár ő is lehetett. A gyerekkel nem tudom mi lett. Biztosan állami gondozásba került. Erről már csak az utókor tud majd számot adni.

— Lehetséges, hogy pont az én feleségem volt az, és a fiam született meg ott?

— Zsolt minden lehetséges, de biztosat nem tudok mondani. Felejtsd el, én is azt mondom. Képzelj el most engemet. Minden kétséget kizáróan megmondtad, hogy Júlia meghalt. Pedig eddig csak ez hajtott. Most majd kénytelen leszek beletörődni. Te is könyveld el úgy, hogy nincsenek többé. Ha a fiad esetleg életben maradt, félek, soha sem fogod megtudni, hogy hol, merre él, és kit neveltek belőle.

 

*

Péternek, ha tetszett, ha nem, meg kellett szoknia a spártai nevelést. Egy balatoni táborozás során összebarátkozott egy cseh fiúval, aki meghívta őt prágai otthonukba. A kettőjük közti kommunikácio oroszul ment, de Franzisek új nézőpontból kezdte láttatni vele a világot.

— Nálatok nem lehet más idegen nyelvet tanulni, csak oroszt? — kérdezte Pétert.

— Biztosan lehet, de ebben az iskolában csak oroszul tanulunk. Miért, mi bajod van az orosszal?

— Nekem semmi, de nálunk választhatsz más idegen nyelvet is.

— És mire jó az?

— Nem árt tudni az ellenség nyelvét sem — válaszolt humorosan. — Én nagyon kedvelem a Beatles zenéjét és, hogy értsem is a dalaikat, elkezdtem angolt tanulni. Erre volt mód az iskola keretein belül.

— Én is szívesen hallgatom őket, de nálunk ritkán hallani a rádióban. Nem mintha „tiltó listán” lennének, de amolyan kapitalista termék ez is. Nem tudok neked mit mondani a meghívásra. Tudod, én bentlakásos iskolában tanulok. Ritkán látom a szüleimet. Apám meg eleve egy tirán, aki mindenkin uralkodni akar. Nem vagyok benne biztos, hogy megengedné, de azért megpróbálom.

— Ezt hogyan kell értsem? Mikor vagy akkor otthon?

— Legfeljebb háromszor egy évben. Tudod, az általánosban volt egy-két stiklim, amire rájött az apám, ezért betett a legszigorúbb iskolába. Félig-meddig csak az én hibám. Sohasem éreztem, hogy igazán érdeklődne irántam, gondoltam erre majd figyel. Ezért csináltam, amit csináltam.

— És mit csináltál, hogy így döntött?

— Hamisítottam az aláírását, kioktattam az igazgatónőt… Most már mindegy. Anyám azt hiszem, szeret engem, de az apám nem enged „kényeztetni”. Fura egy ember. Valahol biztosan kedvel, csak soha nem akarja az értésemre adni. De mindenkivel ilyen, ezért nem is haragszom rá annyira. Van egy barátnőm, és nem merek róla szólni, mert biztosan kiverné a biztosítékot nála. Itt, a Balcsin szoktunk találkozni, de idén nem jött össze. A szüleivel ment el nyaralni, talán csak a nyár végén jön táborozni, amikor én már újra az intézetben leszek.

— Azért próbáld meg az apádnak megmondani, hogy meghítalak hozzánk, hátha elenged.

Péter a nyolcadik osztályt végezte már, amikor megemlítette egy alkalommal apjának, a Franzisekkel kötött barátságát és a meghívást.

— Ki ez a Franzisek, mit tudsz róla? Kik a szülei, mit csinálnak, mivel foglalkoznak?

— Fogalmam sincs, de levelezünk és ellenőrizheted, hogy kicsodák.

— Hol van nekem időm ilyesmire? Lehet bárki is az anyja, apja, az nem Magyarország, hogy le tudjam informálni. Ámbár nem lenne gond. Írd meg neki, hogy elengedlek hozzájuk, ha az apja vagy az anyja ír nekem és meg tudom velük beszélni. Gondolom, tudnak oroszul, ha ő is oroszul beszélt veled.

— Erről jut eszembe papa. Lehetne, hogy tanuljak angolul?

— Miért pont angolul?

— Csak! Legfőbbképpen, mert kedvelem a Beatles számait.

— Hol hallgatod ezt az együttest? Csak nem hallgatod a Szabad Európát?

— Azt sem tudom, mi az. Én a rádióban szoktam hallani a „magnósoknak”, vagy a „csak fiataloknak” című adásban.

— Vagy úgy. Majd megkérdezem. A gimnáziumban biztosan fel kell majd venned egy másik nyelvet is az orosz mellé. Talán van angol szak is, mert német az biztosan van. Jobban szeretném, ha németet tanulnál, de most már valahol neked is jogodban lesz dönteni, hogy mit akarsz tanulni. Ha elkezded a gimnáziumot, akkor dönthetsz, hogy maradsz bentlakásos, vagy inkább hazajössz és betartod az itthoni házirendet.

— Akkor esetleg újra hazaköltözhetnék? — tette fel félénken a kérdést Péter.

— Ahogy mondtam! Ha betartod az itthoni házirendet. Gondolom az általánosban eltöltött évek hatással voltak rád. Tehát írj a barátodnak, és ha leleveleztem a szüleivel, akkor megmondom mehetsz—e, vagy sem.

Péter nem tudta mire vélni, apja ilyen nagyvonalúságát. — Lehet, hogy ő is megváltozott, nem csak én — gondolkodott el.

A nyár elejére mindent megszerveztek. Péter elmehetett két hétre Prágába. A jegyet és útlevelet, meg egyéb formaságot is apja intézte el. Szinte minden akadály elhárult, csupán egy baj volt, amit Péternek meg kellet valahogy oldania. Marika, a barátnője még semmit sem tudott az egészről. Noha titokban mindig kapcsolatban voltak egymással. Leveleztek valakin keresztül, mert csak úgy simán nem ment volna, mivel Péter csak azoktól kaphatott levelet, akiket előzőleg bejelentett az intézetben, mint levelező partnert vagy rokont.

Most ezt hogyan fogom lerendezni? — töprengett. — Tavaly sem találkoztunk, idén sem megyek táborozni már. Ha levelet írok neki, éppenhogy megkapja, mielőtt elutazom. De amúgy sincs más lehetőség.

Így a szokásos módon eljuttatta levelét Marikának. Két nappal az utazása előtt jött meg a távirati stílusban irt válasz.

 „Írd meg, hol leszel Prágában stop. Én is kimegyek stop. Találkozhatunk stop. Mari!”

Minden jó, ha jó a vége — gondolta Péter. Gyorsan megírta a választ és küldte is a saját „postásukkal”, aki nem volt más, mint egy közös barát az iskolából, akiben mind a ketten megbíztak. Rudi abba az iskolába járt, ahová Péter, csak egy osztállyal lejjebb, nem volt bentlakásos sem, és Marikáékkal egyazon házban lakott a lakótelepen. Ennél jobb konspirációs postást keresve sem találhattak volna. És a fizetsége sem volt magas. Levelenként egy-egy tábla Tibi csokoládé.

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.