Kühne Katalin : Gyermekkezek

fotó: Fóti gyerekek, Majláth Erzsébet Galériájából

 

Embernek lenni,

csak embernek, semmi egyébnek,

de annak egésznek, épnek!

/Sík Sándor: Ember/

 

Bükkzsérc árvaháza el?tt haladtunk el. A kis árvák az udvaron játszadoztak éppen. Amikor meghallották lépéseinket, közülük majdnem mindegyik a kerítéshez szaladt. Odatapadtak és néztek bennünket bánatos tekintettel. Kis arcukat a léchez szorították. Pici szívüket százfelé szakították, amikor szüleik elhagyták ?ket. Szemükben ott volt minden eddigi fájdalmuk, keser?ségük. Az én szívem elszorult, nem tudtam rajtuk segíteni. Nézték az el?ttük baktató feln?tteket, gondolom, régen látott édesanyjukat keresték köztünk. Lehet, hogy felrémlett el?ttük alakjuk, arcuk, valamelyikünk talán hasonlított rájuk. Kis karjukkal repdestek felénk, de nem rohanhattak hozzánk, hogy mi átölelhessük ?ket. Mindig megindítottak e szomorú gyermekek, a kapaszkodó ártatlanok gyermekkezei. A gondozón?k minden kedvessége, szeretete, szakértelme, figyelme kevés ahhoz, hogy a mama és papa hiányát pótolja. Édesanyjuk simogatását, gyengédségét, a papa okos szavait, tanítását ?k nem helyettesíthetik.

    Sohasem tudtam megérteni azokat a szül?ket, akik eldobták maguktól gyermekeiket. A szegénység sem elég indok erre, hiszen az évezredek során számtalan családban neveltek fel gyermekeket úgy, hogy asztalukra csak a legszükségesebb jutott. A keveset is igyekeztek beosztani, keményen dolgoztak a szül?k, hogy nekik mindent megadjanak. Inkább maguktól vonták meg a falatot, de a gyermekek nem éheztek. Nagyjaink közül sokan n?ttek fel szegény körülmények között, egyetlen ruhájuk és cip?jük volt, babájukat kócból készítették, de a szül?k szeretete a nyomorúság ellenére elég volt ahhoz, hogy nagy tanítómesterek, m?vészek, tudósok legyenek bel?lük. Értékes emberré a család életadó melegében válhatunk. Az a legfontosabb, hogy a feln?ttek felel?sséggel döntsenek, vállalnak-e gyermeket. Ha pedig vállalnak, akkor mindent megtesznek azért, hogy értük éljenek.

    Az ember csodákra képes. Az édesanyák különös adottsága, hogy a semmib?l is teremtenek. Az édesapák pedig egész nap azon fáradoznak, hogy családjukról gondoskodjanak. Nincs szebb dolog az életben, mint a párolgó levest kanalazó csöppségeket látni, kacagásukat hallgatni. Jó tudni, hogy a meleg étel, a tiszta ruha, jókedv? gyermekeink a mi becsületes munkánk gyümölcsei. Ha valaki tudatosan azért nem vállal gyermeket – vagy ha kihordja is az anya a magzatát, de másokra bízza, inkubátorba helyezi újszülöttjét -, hogy szórakozhasson, habzsolja az életet, olyan, mint a mesebeli tücsök, aki nem gy?jt télire és a szükség idején elpusztul. Így magát is elpusztítja, nem csak a gyermekét áldozza fel. Ha csak magukkal tör?dnek, rosszabbak az állatoknál, mert ?k utódaikról mindig gondoskodnak. Önzésük következtében hiába keresik a boldogságot, a pillanatnyi örömök hajszolásába belefáradnak, lelkük kiég, ?r tátong bennük. Sajnos sok ember teszi életét medd?vé, céltalanná, üressé. ?ket nem tudom sajnálni, csak azokat a gyermekeket, akiket emiatt eltaszítottak maguktól. A legáldottabb kéz az anyai, amely megszenteli a mindennapi kenyeret, simogatja gyermeke fejét, aki virraszt mellette, ha beteg. Egy apa nem adhat szebb ajándékot párjának, mint azt, hogy gyermeket nemz neki, gyermekének pedig akkor, ha él? testvérkét ad a sok játékbaba helyett. Igazi barátokkal sokkal jobb játszani, mint bármilyen drága játékkal. A felel?sségteljes anya sohasem adná oda gyermekét senkinek, még akkor sem, ha gazdagok közé kerülnének. Egy férfi, akib?l apa lesz, egész élete kiteljesedik. Semmi sem jobb annál, semmilyen karrier, semmilyen gazdagság, mintha ? lehet párjának egyetlen társa, gyermekeinek gondoskodó édesapja. Egy n?, akinek testében növekszik egy új élet, majd megszületik, egész életében úgy érezheti, hogy eggyé váltak, sohasem tud t?le elszakadni. Az édesanya csodát teremt, a gyermeket, de a gyermek is átalakítja a szüleit. Ha figyelnek egymásra, mindkét fél csak nyer ezzel a kapcsolattal, mely az évek, évtizedek során egyre csak mélyül. A gyermek mindig a szülei gyermeke marad, akkor is, ha feln?, akkor is, ha utat téveszt, ha meghal. A család a legf?bb érték. Aki két végén égeti a gyertyát, és csak magával tör?dik, nem képes igazi családot alapítani. Ha így kerülnek a gyermekek árvaházba, vagy nevel?otthonba, az a szül?k felel?tlenségének tudható be. Ha meggondolatlanul, gyakran váltanak a fiatalok partnert, és ebb?l a viszonyból gyermek születik, hamar megszabadulnak a nem kívánt kis élett?l. ?k nem látogatják gyermeküket, idegenek nevelik fel ?ket.

Szörny?, ha meghal mindkét szül?, és a családban sincs olyan feln?tt, akire rábízhatnák nevelését. Ilyenkor – úgy gondolom – még mindig jobb lenne a gyermeknek, ha nevel?szül?khöz kerülhetnének és nem árvaházba, ahol ? csak egy a sok közül, a nevel?k nem érnek rá vele külön foglalkozni. A nevel?mama még akkor is figyel a vállalt gyermekekre, ha többr?l gondoskodik. Mégis családban n?het fel. Ha nem is ? szülte, sokszor ennek ellenére nagy szeretettel veszi körül a rábízott gyermekeket. Sok medd? n? fogad örökbe, és neveli fel sajátjaként.

   Nézem ezeket a szomorú szem? piciket, akiket az vigasztalna meg, ha egyszer a sok kis társa közül kiválasztanák ?ket és meleg családi otthonba kerülnének. Ott csak rá figyelnének, csak vele beszélgetnének, elmondhatnák gondjaikat, örömeiket. Minden emberi lény egy csoda. Megérdemli minden gyermek, hogy méltó módon éljen és megkapja a feln?ttekt?l mindazt a szeretetet, tör?dést, ami az állatvilágban természetes.

Nálunk, fejlettebb agyú teremtményeknél miért nincs mindig így? Miért hagyják el ?ket? Tanulhatnának ezek az „embernek mondott” feln?ttek az állatoktól emberséget! A gólya, amikor megérkezik a hosszú útjáról, nem tátja a száját, hanem fészket épít, fiakat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, az élet nagy ajándékát. Minden, ami él, élni akar, nagyra n?ni, virágzó gyümölccsé válni.

Ahogy elhagytuk a falu határát, visszanéztem. Lelki szemeimmel még mindig láttam a kerítésen csüng? apróságokat. Vajon ?k hogyan n?nek fel? Kapnak-e elég szeretetet életük során? Kés?bb, ha feln?nek, és innen kikerülnek a nagy életbe, akadnak-e környezetükben melegszív? társak, akik elfeledtetik velük szomorú gyermekkorukat? Ha ?k családot alapítanak, biztosan nem hagyják magukra, idegenekre, kiszolgáltatva gyermekeiket. Vajon feln?tt korukban megváltozik-e a világ? Jobbá válnak-e az emberek? Vagy újra és újra ugyanez az embertelen világ veszi körül az árvákat? Én hiszem, hogy eljön majd az az id?, amikor nem lesznek többé árvaházak a gyermekek számára, nekik és a hajléktalanoknak szeret?, meleg otthonuk lesz. Ne várjuk a csodát, az nem jön el magától! Figyeljünk egymásra! Nézzünk magunkba, csendesedjünk el, gondoljuk át, hogyan élünk. Mindent megteszünk gyermekeinkért? Gyógyítsuk be a sebeket, és mi is boldogabbak leszünk. Mindannyian tehetünk azért, hogy a családokban gyermekek szülessenek, hogy a nemzet gyarapodjék, hogy ne legyenek csonka családok, annak minden tagja együtt maradjon. Segítsünk embertársainkon. Legyünk olyanok, mint a virág, melynek természetéb?l adódik, hogy fejét a fény felé fordítja. Árasszuk a szeretet fényét egymásra, családunk minden tagjára, barátainkra, minden körülöttünk él? ismer?s és ismeretlen emberre. Így lesz bolygónkon szebb, jobb az élet, így maradhatunk meg embernek!

 

Legutóbb szerkesztette - Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.