I.
Jobb kéz fel?l fák bukkantak el?.
Sötétszürke csíkok, csíkrészletek az út mentén. Fatörzsek, bokrok szabálytalan körvonalú foltokban. Az ?sz radírral járt a kezében.
Balra üresség. Szántóföld talán. Jobbra pedig a foltos fák. A fák eddig is ott voltak, hosszú sorban az út mentén, de eddig nem látszottak. Reggel hét tájban oszlani kezdett a köd.
Hajnal háromkor keltem, azóta úton vagyok. Még legalább két óra, mire odaérek.
Lassítottam. Átnyúltam az anyósülésre a piros mappa alá, és találomra kihúztam az ott hever? cd-k egyikét. Fél kézzel kibontottam és benyomtam a lejátszóba. Egy pillanatra behunytam a szemem.
Lisa Gerrard.
Velem egyvonalban haladva egy lovast láttam a mez?n. Fiatal fehér lovon; életer?s, izmos férfi. Hullámzó haja – vagy tán a köd? – elfedte arcát. Néztem volna még, szerettem volna megszólítani, beszéltem volna hozzá, de el?re kellett néztem, az útra.
Az autó tompa zökkenéssel megállt. S?r? szövés? galagonya- és kökénytorlaszhoz érkeztem. A bokrok mellett egy fiatal n? állt. Ijeszt?en közel az autóhoz, mintha hajladozott volna. Kezét szorosan összekulcsolta a hasa el?tt.
Vajon elütöttem?
Hosszú, narancsszín?, virágos ruhát és vastag sálat viselt. Nézése tétova volt.
Vastag pulóveremet szorosabbra fogtam, kiszálltam és megszólítottam.
– Jó reggelt. Jól van? Minden rendben?
– Jó reggelt – felelte, miközben valahová az autó és a bokrok közé nézett, a földre.
– Mi történt? Segítsek? – kérdeztem.
– Elütötték a fiamat.
A homlokom hirtelen nagyon hideg lett, és apró szúrásokat éreztem. Alig tudtam beszélni.
– Én voltam?
A n? könny?, papucsszer? cip?je talpa átázott a novemberi ködben. Kezét most el?ször engedte szabadjára, s azok megindultak, mint a kalitkából útjára kel? madár. Keze többször is kört írt le, majd megnyugodott az arca el?tt.
A n? sírt.
A földön nem volt semmi.
Azaz mégis: f?, hullott ágak, levelek, bogyók. Harmat. Halványuló levelek, fekete bogyók. Szürkészöld f?szálak. A füvek mentén sorokban álló cseppek. Még pár nap és a köd megfagy.
Meglebegett a narancssárga ruha. Nyeltem még egyet.
– Én voltam?
A n? valahova az útra nézett. Nézett valamit. Odafordultam, de hiába, az út üres volt. Leengedte a kezét és sóhajtott. Lassan formálta a szavakat.
– Két éve történt. A fiam mellettem ült. Nem kellett volna.
Megint sírva fakadt.
– Kérem, üljön be. Hideg van, hadd vigyem haza.
A n? megrázta a fejét. Újra beszélni kezdett.
– Kicsi volt még.
Karjait ringató helyzetbe emelte. A gyermeket nézte. A gyermek helyét a karjaiban.
– A gyerekülésbe kellett volna kötnöm.
Megbomlott kontyából egy hajtincs hullott a szemébe. Hagyta. Nem simította el.
– ? akart el?l ülni. Anya, melletted! – ezt mondta.
Megborzongtam a ködben. A keze felé nyúltam.
– Kérem, hadd vigyem haza.
A n? a barnuló leveleket nézte. Valamit látott, amit én nem. Végül rám emelte tekintetét.
– Még maradok, köszönöm.
Két anya. Két n?.
Hosszan néztünk egymás szemébe.
Szembogarában hosszú, kanyargós utat láttam. Bokrok szegélyezte keskeny útszalag. Távoli harangszó törte meg a csendet. Búzavirágok hajladoztak. Útszalag. Búzavirágok.
Kis, kerti tó.
Pirosra festett gyermekbicikli hevert a f?ben.
Lepkék kerget?ztek a káposzták fölött.
Paradicsom illata.
– Anya!
Ködös autóút. Az út baloldalán lassan haladó szekér. Barna, nehézkes lovak. Széna. Fékcsikorgás. El?zés. Himbálódzó játékkutya a tükör alatt.
Szemb?l is kett? autó. El?zés.
– Anya!
Csend. Nagyon hosszú csend.
Nehezen sóhajtottam egyet. Vagy talán ? volt az, aki sóhajtott? Hallgattam még egy darabig, majd a vállára tettem a kezemet búcsúzóul.
– Vigyázzon magára.
Visszamentem a kocsihoz. Lassan indítottam, hogy integetni tudjak.
Neki, akinek még a nevét sem kérdeztem meg.
De már nem volt ott.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: jager_ luca
