Szinay Balázs : Jelenés

 

Várakozva megszólalás el?tt,
kezet fogtunk az irányokkal.
Bemutatkoztunk a létnek.
Nem is tudtad milyen volt a félelem,
miel?tt kényelmessé és reménytelivé lett.

Nem sejtetted mennyire fáj,
miel?tt egy kéz
nem helyezett egy alkonyatszín? szívre,
s talán mélyebbre, távolabb, nap-nap után.

Lélek voltál.
Összeborzolt fényeket csodáltál,
kolduszenéket sajnáltál,
szerelmek ráztak hideggé,
meleg szíved csendes sátánná vált.
Pedig jelentett valamit a gátlás,
ajkaidra ráncot húzott egy kínkorbácsolás.

Megszokott kezdetek voltunk.
Jelkép helyett terve az akaratnak.
Nem lehetett minden egy kérdés,
nem magyarázhatott meg mindent vallás.
Magunknak kellett elfogadnunk
a temetkezést,
birtokolni a tehetetlen alázkodást.
Pedig szerettünk…

…de valahol nem kértek, csak papírokat.
Neveket kérdeztek, él?ket-elhunytakat,
ismétlés és visszhang
különböztette meg a sorsokat.
Lehelettel téptek, csókokkal ordítottak,
el?bb meghökkentek, majd bólintottak.
Levetett lett minden hang.

Kitér?ket szemléltünk, szemet hunytunk.
Elnéztünk belenyugodva.
Régen nem tisztelt törvényeket
az öröklét kapcsolat,
most mégis súlyos neki a valóság,
s körbesínyli a tiszta álomarcokat.

Az életünk példaként bánik velünk,
nincs mentség se fogalmunk,
s?t erényünk a boldog holdhullás alatt.
Ösztönünk elfogadhatatlan,
kín és b?ntudat jelenése,
kérlelt éjfél, suttogó fáklya könnyeiben
az éjszakai Nap.

(zárás)

Összeborult; ölbe süppedt öntudat,
önkívületi ösztönjáték s szócsata,
egy test, mely mögött háttér a világ,
s lassú a realitás ritmusa,
elítélhetetlen, megfoghatatlan arculat.

 

Legutóbb szerkesztette - Szinay Balázs
Szerző Szinay Balázs 64 Írás
www.szinba.blogspot.com