kisslaki : A Remény, Pajtás, Tehén, meg a csapodár Milu

Aztán fütyült a vasutas, és a kocsikkal együtt, mozgásba jöttek a borosüvegek és a demizsonok is… *

 

 

Mikor kijöttem a hentestől, akkorát estem a jeges lépcsőn, hogy majdnem eldobtam a teli cekkert. Herz bácsi nem hiába szögelte sűrűre a bakancsom talpát jancsiszöggel. Mamának akkor mondtam is, hogy most már sosem kopik el a cipőtalpam. Avval azért nem dicsekedhettem, hogyha ilyen szöges bakanccsal az iskolában svungot veszek, piszok messze csúszhatok a folyosón. — Na meg szikráztatni is lehet vele a kövön. — Azért hagytam, hogy néhány verekedős felsős, ronggyá rúgja a gumisarkú cipőjét. Tudhatták volna a marhák, hogy ez csak fémmel megy. Herz bácsi nem kért pénzt a szögekért, mert látta, hogy szegények vagyunk. Persze ő se volt egy Rócsild, de a meleget ingyen kapta a kazáncsőtől, mert a pincében, az ágya mellett vezette fel a forró vizet. Meg a bundás is melegítette éjjel a lábát.

 Szóval, visszatérve a húsbolt elé feltápászkodtam, s levertem magamról a havat. Közben vigyorogtam, mert még jobban kiröhögik az embert, ha káromkodik. Visszapakoltam a szétszórt ennivalót a szatyorba. A kétforintos kolbászt — ami nagypapának lesz karácsonyra — még időben elkaptam Bundás elől. Kárpótlásként azért törtem neki egy darabot, majd megszámoltam a pénzemet, hogy megvan-e még. Kiló kenyér három forint, két kiló a kolbászból, az négy, a csecsemőtej, amit én kapok jegyre a Tbc miatt, az egy ötven lesz.

Mire hazaértem, mama már összevarrta a száraz kenyérhéjjal tömött zsák száját, és feladta a disznónak ingyenes csomagként, persze a nagypapa címére. Nem kellett messzire vinni, mert a postához tartozott a szolgálati lakás. Azért lakhattunk ott, mert mama vezette a hivatalt. Még mindig jó szaga volt a belső falaknak, mert a háború előtt ez itt még kocsma volt. Az utcai frontfal helyett vasrolóval zárt üvegajtók szolgáltak, ezért nappal is égetni kellett a villanyt. De éjjelente nagyon szerettem hallgatni a hóvihart, mikor a mérges szél rázogatta a sorozat lyukasztotta redőnyöket. Azok a lukak úgy kerültek oda, hogy egyszer egy szovjet golyószóró mérges lett, mert zárva volt a kocsma, mikor ihatnékja volt a gazdájának.

Este már minden kész volt a hajnali indulásra. Mama még meghallgatta az időjárást a rádióban.

Megnyugodott, hogy vasárnapra, csak kellemes havazást mondott a Dunántúlra, hófúvás nélkül. Az ágyban még végiggondoltam az ajándékokat. Pajtás legfeljebb kap majd egy darabot a kétforintosból, ha már Bundás is evett belőle. Nagypapának úgyse fog feltűnni, mert a két kiló igazán soknak látszik. Milunak, a nagykedvű kandúrnak nem kell ajándék, mert ott vannak neki az erkölcstelen macska, meg a nyúlbarátnői. Legfeljebb majd Szenteste sokáig bennmaradhat a konyhában. Nagymama meg annak fog örülni, ha idén is eléneklem a karácsonyi nótáját a fa alatt.

Csak azt sajnáltam, hogy Imre nagybátyám nem lehet közöttünk. Éppen egy hónapja üzent külföldről, mert a lövöldözés után elmenekült. De csak azért, mert mint a legfiatalabb tisztre, ráfogták, hogy rossz irányba fordította a lövegtornyot. Ezért, ha itthon marad, felakasztják. Azt meg ki szeretné? — persze, hogy elment. De nagypapa nagyon várja, hogy karácsonykor üzenjen a rádióban. Mama hiába mondta neki, hogy Szenteste nem beszélhetnek egyszerre százezren.

Éppen itt tartottam a gondolataimban, mikor már csörgött is a vekker. Hiszen nem is volt még éjszaka! De egy órával később már nem is voltam álmos, mikor a Körtéren átszálltunk a hévről a hatvanegyesre. — A zöld hévszerelvényt szerettem, mert csak két kalauz volt a négy kocsihoz. Így a Hengermalom utcáig, innen csak kétszer kellett átszállnom az üresbe, ha a harmincöt fillért meg akartam spórolni…

Mikor kiindult a vonat a pályaudvarról, rögvest előkerültek az elemózsiás kosarak az egész szerelvényen. Az utasok ették a sonkát, kolbászt, pucolták a kemény tojást, és vastagon szelték, zsírozták a kenyeret. Ahogy a hegy alatt kiértünk az alagútból, mellettem a paraszt néni nagyon forgatta a fejét, hogy hová lett az éppen megpucolt tojása? Tőlem forgathatta — nekem csukva volt a szám…

A Kelenföldi pályaudvaron már úgy nézett ki a szerelvény, mintha egy háborús vonat érkezett volna a Déliből, ahol az utasok, hosszú éhezés után végre enni kaphattak. Aztán fütyült a vasutas, és a kocsikkal együtt, mozgásba jöttek a borosüvegek és a demizsonok is. Budaörs mellett, már néhány kupéból kiharsogott a nóta a sertéshizlalda felé. A havazás miatt csak az elfutó akácfákat és a villanydúcokat lehetett látni, de tudtam, hogy a szürkeségben ugyanúgy guberálnak a varjak a szántón, mint ahogy megszokták. A kupéban is lett volna látnivaló, de elaludtam, és csak Fonyód felé keltett fel a mama. A Máriai állomástól átgyalogoltunk a keresztúri vasútig, ahonnan aztán fapadossal érkeztünk Kéthelyre.

Mikor kiszálltunk, rögvest meglátott a Remény. Egy pokróc volt a hátán, de azonmód hozzánk szaladt volna, de a szekérhez volt szerszámozva. Nagypapa felpakolta a málhánkat, s egy óra múlva már hazaértünk.

Nagymamán kívül Pajtás is otthonmaradt, mert akkor ki vigyáz a házra? 

Mikor meglátott, két lábra állt és boldogan csaholt, mint aki eszét vesztette. Aztán balmancsát a tarkójára tette, jobbját magasba emelte, mint ahogy egy legény mulat a kocsmába; — én tanítottam erre. Milu bánhatja, hogy megint szomszédol, mert kimaradt a vidámságból.

 Majd az istállóba mentem, köszöntem a tehénnek, borjúnak és a negyven nyúlnak, de lehet, hogy néhányan észre se vettek a ketrecükből. De bezzeg a disznó, már az ajtajára könyökölve vigyorgott az óljából. — Már csak azért is jó kedve volt, mert őt nagymama anyának szánta. — Megnyugtattam, hogy a kenyérzsákja útban van. Időközben besötétedett és a hó is újra eleredt, ezért a konyhába mentünk, ahol már égett a petróleumlámpa.

 

folytatása következik

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de