Seres László : Kőbe zárt kesergő

Nyomtatás

Kőpalástodon galambok ülnek,

mohazöld fátylat ereszt rá a köd.

Ma is hallom, hogy sír, hogy reszket

a kifeszített csontfehér idő,

a félbemaradt csillagmozdulat,

kezed tört íve, ahogy aláhullt

fáradtan az örök csendre,

mikor elragadtak az Istenek,

hogy arcába nézz a Napnak,

mielőtt halhatatlan leszel,

s ízekre szed a föld méhe.

Mert belőle vétettél,

-tudom már-

imára kulcsolt könnyek közt

rendezgetem márvány ruhád,

az összefércelt virág-pillanat

tétova gyengeségét,

hogy erősnek láss Anyám,

s porrá lészen minden,

ahogy az ige szól

midőn befejeztetett.

Látod, jéggé dermedtek a rózsák,

megolvadtak a csillagok.

Lázas vacogást szül a lélek,

mikor a test égő fáklya,

önemésztő árnyalak csak.

Késő a jaj, a megbocsájtó ima,

gyertyalobbanás.

Hlába gyújt megbánó fényt a szem,

idegpályákat rángat, tévelyeg,

keresi büntelen önmagát.

Nincs kezdete, nincs vége,

csak a szétzuhant pillanatot

hurcolja,őrzi itt kitartón

a széllel perlekedő morzsalét.

Parányi tűz, kristályvarázslat,

álomkép, gyászláng itt a csend.

Felsajdul benned bárhová lépsz,

s megvakít a múlt, ha visszanézel.

Sejtelem, rejtély minden szó,

ami számvetésre késztet,

a sírhant, a tört koszorú

egy kézvonásnyi jel csak,

kőüzenet a pergő aranymázban,

mely megmásíthatatlan

és örök.

Mondd, mit ér a könny, a sírás,

holt virágok bánatüzenete mit ér?

Kérdésre sóhaj a válasz,

mozdulatra mozdulatlanság,

csendre jajkiáltás.

Életre halál.

Nem segít azon, aki nincs már,

rajtuk nem fog se áldás, se átok,

megbocsájtanak, hogy megbocsáss

némán mellükre szakadt földdel.

Ha fejet hajtasz s letérdepelsz

sebeidet sebeikkel gyógyítják,

mint összetört orgona

holttá vált hangját az éter

mennyekig szállva, szétszóródva

a lélek húrjain fel a trónusig.

A perselybe dobott fillérekért

nem jár több feloldozás,

hisz garasnyi tér csak az oltár

s minden kimért szerep.

Díszlet, áhitat,

mit a sors ad egy életért cserébe

kesergő hitben,

hisz gyarló az ember,

akár bűnös, akár bűntelen,

csak tévelyeg, útját veszti sorra.

Imát rebeg önmagáért, mert esendő.

Magát vádolja és magát menti fel,

mintha önön sírja előtt állna.

Túllép Istenén, s csak hiszi,

hogy legyőzhetetlen, hogy óriás,

hadakozik élettel, halállal

s mindkettőtől fél,

homokszemként lebeg nyitott tenyerén,

 várja zuhanását.

Ítéletet mond mások felett,

lesi a bedőlt sírokat,

csupasz kereszteket,

s megjegyzi, hogy ki járt itt.

Mióta elmentél, nem eresztelek.

Elvittelek magammal téged,

csillagzatom tartópillérét,

kiömlött zúgását a harangoknak

emlékeim kegyhelyére,

hogy éljek,

hogy élővé faragjam szobrodat,

s megtanítsalak újra járni,

ahogy te tetted ezt Anyám,

mintha halál sose lett volna,

csak a végtelen élet, amiről meséltél.

S én elhittem minden szavad,

ahogy ma is, mert nem hinni vétek.

Mit számít, hogy megöregedtem,

hogy egyidős vagyok veled,

s elloptam arcod ráncait,

szemedből az ég tiszta kékjét,

hogy mosolyoddal mosolyogjak,

könnyeiddel sírjak,

s hangoddal kiáltsak. Ne még!

Hordom kettőnk sorsát, míg élek.

A tiédet már s az enyémet még.

Látod,

mégis tőled kérek tanácsot

bolyongva erények és vétkek közt,

amíg az éj sötétje rám hull,

hogy összezúzza üdvösségem.

Nézz le rám,

már hagynám, hogy korholj,

hogy minden percem számonkérd.

Eltűrném azt is, hogy megalázz,

hogy általad sújtson le rám az ég.

Lassan erősödik a hitem,

ahogy gyérül bennem a kétség,

mit kivárni nem volt erőd,

kiérlelte azt a hűvös messzeség,

belém marta a zord idő,

hogy tudjam,

addig élhetek csak,

míg bennem létezel és befogadsz.

A rám ruházott juss jogán

viszem tovább békédet s haragodat,

hogy tudjak élni halálos kínnal is.

S mi eddig éltetve táplált,

ösztön, kényszer, felismerés,

keserű nyugtot teremtsen bennem

békémmel és haragommal

végig a feloldozásig.

Megyek veled. Indul a Föld,

hová szem nem ér fel, s megvakít az ég.

Hosszú az út, ne aludj még Anyám,

hisz eleven sírod vagyok,

magamban élőn beástalak.

Ma neked adom ezt a napot.

Így várja el külcsín és illem,

talmi tűz, pásztázó csalfa fény.

Megmutatom porszem önmagam,

s téged az isteneknek,

 ahogy lelkemben látva

látlak ma is, mint szivárványt,

mikor felbukkansz bennem.

Lázadok csak, emésztem a lángot,

mely még lobog, s ami összeköt

a síron túl, s innen.

Ami volt, s ami van még.

Az élet.

Itt vagyok, s te is itt vagy.

Látod elhoztalak, ideértem

egy szál virággal, ahogy minden évben,

hogy élőből halva

lássalak.