Terítsd arcomra álmodat
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörny? sz?ttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben dereng?
puhaszájú és érzékeny jövend?,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggy?r?dik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, –
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!
Szabó Magda interjú (csepp részlet)
http://www.youtube.com/watch?v=L-LPVp07XlQ&feature=related
Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth-díjas magyar írón?, m?fordító.
Szül?városában, a mostani Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában (akkor Dóczi Leánynevelõ Intézet) tanult, itt érettségizett 1935-ben; 1940-ben a debreceni egyetemen kapott latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. A helyi Református Leányiskolában, majd Hódmez?vásárhelyen tanított 1945-ig, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett. Az 1940-es években tanít Páhi (Bács-Kiskun megye) községben rövid ideig. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még abban az évben visszavonták t?le és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. Ebben az id?ben általános iskolai tanárként dolgozott.
Az eredetileg költ?ként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. A Freskó és Az ?z cím? regények hozták meg számára az országos ismertséget. Ett?l fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Számos önéletrajzi ihletés? regényt írt, az Ókút, a Régimódi történet és a Für Elise saját és szülei gyermekkorát valamint a 20. század elejének Debrecenjét mutatja be. Sok írása foglalkozik n?i sorsokkal és kapcsolataikkal, például a Danaida vagy a Pilátus.
1985 és 1990 között a Tiszántúli Református Egyházkerület f?gondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és M?vészeti Akadémia alapító tagja és az irodalmi osztály rendes tagja lett.
1947-ben kötött házasságot Szobotka Tibor íróval, akinek alakját Megmaradt Szobotkának cím? könyvében idézte fel. A férj halála után Szabó Magda lett hagyatékának gondozója.
Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek. Alapító tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának.
Kilencvenedik születésnapján rengetegen ünnepelték, szül?városában könyvesboltot neveztek el róla.
Szabó Magdát 2007. november 19-én, 90 éves korában, kerepesi otthonában olvasás közben érte a halál.
.
.
„Egyetlenegy hely van, amelyet sose szoktam megnevezni, ez Debrecen. Ha Debrecenbe akarok menni, s ilyenkor érdekl?dnek: most éppen hová, azt felelem: haza. 1942 szeptemberét?l már Hódmez?vásárhelyen tanítottam, 1945 áprilisa óta Pesten élek. Harminchárom év nagy id? Krisztus egész élettörténete lezajlott ennyi esztend? alatt. Nekem nem volt elég arra, hogy tudomásul vegyem: elköltöztem. A haza, nyilván holtig, mindig csak Debrecen.”
.
.
.
Paul Verlaine
Óvatosság
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végs? lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap der?s enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Fordította: Szabó Magda)
Számos díjat kapott:
Baumgarten-díj (1949, visszavonták)
József Attila-díj (1959, 1972)
Debrecen díszpolgára (1977)
Kossuth-díj (1978)
SZOT-díj (1982)
Pro Urbe Budapest díj (1983)
Getz Corporation-díj (1992)
Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktora (1993)
Déry Tibor-jutalom (1996)
Szép Ern?-jutalom (1998)
Nemes Nagy Ágnes-díj (2000)
A Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktora (2001)
Corvin-lánc (2001)
Gundel M?vészeti Díj (2003)
Prima Primissima díj (2003)
Femina-díj (2003)
Európai Tudományos Akadémia tagja
Budapest díszpolgára (2006)
Hazám-díj (2007)
A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozata) (2007)
Bibliográfia:
Bárány (versek, 1947)
Vissza az emberig (versek, 1949)
Ki hol lakik (verses képeskönyv, 1957)
Mondják meg Zsófikának (ifjúsági regény, 1958)
Freskó (regény, 1958)
Bárány Boldizsár (verses mese, 1958)
Neszek (versek, 1958)
Marikáék háza (verses képeskönyv, 1959)
Sziget-kék (meseregény, 1959)
Az ?z (regény, 1959)
Vörös tinta (filmforgatókönyv, 1959)
Disznótor (regény, 1960)
Álarcosbál (ifjúsági regény, 1961)
Születésnap (regény, 1962)
Pilátus (regény, 1963)
A Danaida (regény, 1964)
Hullámok kergetése (útijegyzetek, 1965)
Tündér Lala (meseregény, 1965)
Eleven képét a világnak (drámák, 1966)
Fanni hagyományai (dráma, 1966)
Alvók futása (elbeszélések, 1967)
Mózes egy, huszonkett? (regény, 1967)
Zeusz küszöbén (útijegyzetek, 1968)
Katalin utca (regény, 1969)
Abigél (ifjúsági regény, 1970)
Ókút (regény, 1970)
Kiálts, város! (színm?, 1971)
A szemlél?k (regény, 1973)
Az órák és a farkasok (drámák, 1975)
Szilfán halat (összegy?jtött versek, 1975)
Az a szép, fényes nap (színm?, 1976)
Régimódi történet (regény, 1977)
Kívül a körön (esszék, kritikák, 1980)
Er?nk szerint (drámák, 1980)
Megmaradt Szobotkának (emlékezések, 1983)
Béla király (dráma-trilógia, 1984)
Az ajtó (regény, 1987)
Az öregség villogó csúcsain (m?fordítások, 1987)
Záróvizsga (esszék, tanulmányok, 1987)
A pillanat (Creusais) (regény, 1990)
A félistenek szomorúsága (esszék, tanulmányok, 1992)
Szüret (drámák, 1996)
A lepke logikája (publicisztikai tanulmányok, 1996)
A csekei monológ (monodráma, 1999)
Mézescsók Cerberusnak (elbeszélések, 1999)
Merszi, Möszj? (publicisztikai írások, 2000)
Für Elise (regény, 2002)
A macskák szerdája (dráma, 2005)
Békekötés (hangjátékok, 2006)
Örömhozó, bánatrontó – Levelek a szomszédba (2009)
Drága Kumacs! – Levelek Haldimann Évának (levelezés, 2010)
„A név alig jelent már valami személyit vagy személyest. Az ember, akit valaha e néven neveztek, aki papucsot viselt, ebédelt és szerelmes volt, régen elporladt. Ami maradt bel?le, az igazabban az, mint a teste volt, az a saját legbels? világa, amin keresztül a másik, ellentétes világgal harcolt. ?, egyedül, mindazzal, ami nem ? volt. E harc emléke az életm?.”
Szobotka Tibor
Szabó Magda
Megmaradt Szobotkának
(részlet)
Kettesben vagyunk, valami mérk?zést közvetít a tévé, az egész folyosó a képerny? el?tt ül, üres a szobánk. Lázas, el?z?leg megnéztem táblát az ágy lábán, láttam a lázgörbét, a pulzusszámot, a tegnapinál megint alacsonyabb tenziót, bár ne értenék minden orvosi jelzést.
„Nemsokára itt hagy” – gondolom, s hirtelen rám tör a teljes iszonyata annak, ami elkövetkezik. Letérdepelek elé a k?re, mellé nem ülhetek: balján a fal, béna felén a deszka, csak térdelhetek el?tte, s ráhajtom a sok intravénás injekciótól feketére bevérzett, mozdulatlan jobbjára a homlokomat. Elkezd ömleni a könnyem, nem érdekel, nem látja senki, ? meg alszik. Aludt valóban, és mégis felrezzen, ahogy sírni kezdek, pedig némán sírtam, nem hangosan: megérezte, s egyszer csak ott volt ép balja a hajamon. Felemeltem az arcomat. Akkor már napok óta a régi szemével nézett, amikor magánál volt, ha pillanatokra is; azzal ismerte fel Annát, az egyetlent, akit beengedtem hozzá, aki mindig oldani tudta lelke dermedtségét, némán, mosolygó szemmel elköszönt t?le: k?pillantását, akárcsak szája mozdulatlanságát, sikerült feloldaniuk az injekcióknak. A régi csupa értelem, csupa szeretet pillantás sugárzott rám megint, ép balját levette a fejemr?l, s jelezte, menjek hozzá még közelebb. Felálltam, lehajoltam, magához húzott, a mellére vonta az arcomat, megcsókolt. Az arca tüzes volt, orra, ajka jéghideg. Akkor szólalt meg, háromszor egymás után nagyon pontosan és nagyon hangosan azt mondta: „Ne! Ne! Ne!”
A három tiltószó kottázható volt. „Ne sírj, fáj hallanom!” – mondta az els?. „Ne tarts vissza, eressz el!” – kért a második. És a harmadik! „Ne t?rd, hogy méltatlan roncsként is életben tartsanak!” Arcom a mellén, lehunytam a szemem, de tudom, ? mit lát az én fejemen át: nyálkaelszívó m?szert, az oxigénpalackot, a vérnyomásmér?t, mindent, amib?l elég volt, amit nem akar elviselni már, és azt is tudtam, hogy ez most a búcsú, és hogy nem hallom a hangját soha többé. Lélegzete hirtelen megváltozó ritmusa éreztette meg velem, ismét eszméletlen, csak erre a három szóra volt még ereje, mire ismét felegyenesedtem, már aludt. […]
Péntek volt, hat óra, hogy eljöttem a kórházból, otthon holtfáradtan beestem a fürd?szobába, letéptem a ruhát, beálltam a zuhany alá. Éppen szárítkoztam, mikor a telefon megszólalt, a frottír köntöst cibáltam fel vizes testemre, úgy léptem ki a hálószobába. Ezekben a napokban szinte minden beszélgetés, amit bárkivel folytattam, gyötrelem volt, egész mivoltom tiltakozni kezdett, nem szabad felvenni a kagylót, ne tegyem. A cseng? nem békélt, csak álltam, néztem a telefont, nem nyúltam utána, míg csak világossá nem vált, hogy az, aki hív, nem fogja abbahagyni. Az volt a legiszonyúbb, hogy tulajdonképpen tudtam, ki keres, és mit fogok hallani, és azt is, hogy míg ki nem mondják, addig az a valami nincs, addig még minden úgy van, mint eddig. Összeszedtem magam, felvettem a kagylót. „Ambrózy doktor” – hallottam, aztán csend lett, hallgattunk pár másodpercig mind a ketten. Annyit kérdeztem: „Mikor?” „Most – felelte. – Szívödéma. Nem tartott tíz percig sem. Mire észrevette volna, már odaát volt. Szeretném, ha be tudna jönni holnap reggel.” „Köszönöm, hogy felhívott” – feleltem illedelmesen, aztán csak álltam, és akkor is szorítottam még a kagylót, amikor ? már letette. Sötét volt, kinéztem a kertbe, láttam, a szomszéd házakban bekapcsolták a televíziókat, körös-körül világosak voltak az ablakok.
Szabó Magda
A férjem halálát nem éltem túl
részlet egy beszélgetésb?l
[…]
– Édesapád és édesanyád nagyon szigorúan nevelt téged, korán megtanultad mindazt, ami végérvényesen beleégett a lelkedbe, s amit soha, semmilyen helyzetben nem feledtél el. Sosem gondoltál arra, hogy feln?ttként „lazíthatnál” egy kicsit?
– A szüleim engedtek szabadon feln?ni, azt mondták, lássuk meg, mi lesz ebb?l a lányból így? Természetesen „civilizáltak”, de amúgy hagytak élni. Sosem korlátoztak semmiben, de ha valami helytelent tettem – s el?fordult ilyesmi! – akkor megbeszéltük, és az érveimet már hároméves koromban is elfogadták, tiszteletben tartották. Tulajdonképpen furcsa család voltunk, nálunk minden másképpen volt, mint másoknál. A karácsonyfát például nem a Jézuska hozta, hanem közösen díszítettük fel, s az ünnepekre sütött sokféle finomságot azon melegében meg is ettük, szentestére nem maradt bel?lük semmi. Édesapám mindig azt mondta: nem baj ez, a karácsony lelkiállapot, és nem étkezés. Kétségtelenül szigorú nevelést kaptam, de éppen ez volt az, ami er?t adott a kés?bbiekben, hogy el tudjam viselni magam körül ezt a zavaros, egyre értéktelenebbé váló világot. Nincs bennem félelem – sosem volt! – s nem tanultam meg hazudni sem. Nem volt rá szükségem, hiszen olyan mili?ben n?hettem fel, ahol nem kellett eltitkolni semmit sem. Ez az alap, amelyre bátran építkezhettem mindig, s ma abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy nem kell semmit sem megbánnom, nem kell sz?kölnöm, hogy jaj, mennyivel jobb lett volna, ha bizonyos dolgokat másképpen tettem volna. Az értékeim nem változtak, csak er?södtek.
– A szül?házadon sosem lesz emléktábla, lebontották. Pedig milyen gyönyör?séges ház volt az, Csokonai idejében épült, a fürd?szobában süllyesztett medence volt, s egy hattyú cs?réb?l jött a víz. Jó lehetett ott gyereknek lenni…
– S ott volt a kert, rengeteg titokkal, amelyek aztán az én titkaim lettek. Nem baj az, ha nincs egy bizonyos fal, amelyre fel lehetne csavarozni bármiféle emléktáblát, hiszen a lelkemben ott van ez, mindörökre. A tárgyak pedig, ha nem érintik meg ?ket, ha nem használják, elvesztik jelent?ségüket.
[…]
– Szobotka… A társ, akivel egy életre szerz?dtél. Villámcsapásszer? volt a szerelem?
– Akkoriban nekem v?legényem volt, bizonyos Gerhardt von Erlich kémikus, akivel kapcsolatban édesanyámnak voltak fenntartásai, mindig azt kérdezte, vajon mir?l fogtok ti ketten beszélgetni, ha összeházasodtok? Erre végül nem került sor, hiszen fergeteges gyorsasággal elt?nt a horizontról, mint v?legény, amikor megismerkedtem Szobotka Tiborral. Devecseri Gábor folyamatosan ajánlgatta a verseimet Szobotkának, de én mondtam neki, ne „házaljon” ezekkel, ha Szobotka látni akarja, hát kérje t?lem személyesen. Tibor akkor a Rádióban dolgozott, s mint hírlett, rendkívül pajzán és élénk társadalmi életet élt, ami – ahogyan kés?bb bevallotta – abban a pillanatban sz?nt meg, amikor megpillantottuk egymást. Na de hát én akkoriban gy?r?s menyasszony voltam, Gerhardt nagyon kellemes ember volt. Bécsben ismerkedtünk meg, ahol én minden évben, nyaranta két hónapot töltöttem el intézetben, addig, míg szeptemberben meg nem kezd?dött az oktatás az egyetemen. Az egyik társam bátyja volt Gerhardt, aki egy alkalommal meglátogatta a testvérét, majd attól fogva nem ?t, hanem engem keresett. Ebb?l aztán szerelem lett, s kés?bb annak rendje és módja szerint lánykérés. Ebben az állapotban éltem, amikor kaptam az értesítést, hogy menjek be Szobotkához a rádióba. Mert beszélni akar velem, a verseimr?l. Érdekes találkozás volt, hiszen én, ugyebár, egy kötött kapcsolatban éltem, s nem volt sosem természetem abból kitekintgetni. Bár túl nagy kedvem nem volt Ausztriában élni, de akkoriban olyan buta voltam, hogy arra gondoltam, meg kell váltanom azt a szegény embert attól a bánattól, ami azt jelentette volna, hogy hazajövök Magyarországra, s nem lennék a felesége. Pedig ennek a kapcsolatnak vége volt már, abban a pillanatban, amikor 1944-ben hazajöttem a németek által megszállt országba, csak éppen ezt egyikünk sem tudta. Végül mégis okoztam, s nem is kis bánatot, mert valahogy elfelejtettem értesíteni ?t arról, hogy férjhez mentem. Csak elt?ntem a szeme el?l. Gerhardt azonban igen kitartó ember volt, a Vöröskereszttel kerestetett évekig, s meg is talált. Már réges-régen Tibor felesége voltam, amikor egyszer csak csengettek a lakásunk ajtaján. Teáskannával a kezemben mentem ajtót nyitni, s ott állt a volt v?legény. Annyira meglep?dtem, hogy kiesett a kanna a kezemb?l, s alaposan leforráztam magam. Mögöttem pedig megjelent a férjem… Nem volt szükség hosszas magyarázkodásra. ?k ketten – a férfiak – herr doktornak hívták egymást, rendkívül tiszteletteljesen, majd megbeszéltük, hogy másnap mi ketten Gerhardttal a Gerbeaudban megbeszéljük, amit feltétlenül meg kell beszélni, majd hármasban együtt ebédelünk a Pilvaxban. Így is lett.
[…]
[ELLE 2008/01]
Zeusz küszöbén
(részlet)
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ? ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten…
(Íliász, XXIV. ének DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA)
A sz?z istenn? városában. Aphrodité forrásánál Arany álarc és Hegeso síremléke. A békák. Az Akropoliszon. Az apostol és az eumenidák. Az agorán. Barátok. Phaléron
Mikor nyaralásunk utolsó hetében, Athénban, semmiféle orvosság nem használt, megértettem, hogy Apolló nem alkuszik.
Delphi rövidzárlata még lehetett véletlen, a rhodoszi epizód, a spárgamizériák, a tályogos fogak, Kósz szigetének millió bosszúsága, a koffer-ügy szimplán pech, az út azon a megtanulhatatlan nev? hajón annak a következménye, hogy Görögország nyáron egyszer?en nem bírja megfelel?en ellátni turistái tömegét. Ám hogy Pireuszban kés? éjszaka nem bírunk szállodát találni, s végül is ott kell töltenünk az éjszakát, ahol töltöttük, hogy kés?bb Athénban a normális hotel kényelmes, h?vös ágyában hat egymás utáni éjjelen altatóval sem tudom lehunyni a szememet, hogy a közel ötvenfokos h?ségben egész héten át nem lehet zuhanyozni, mert a legels? kádba lépéskor a zuhany rózsástul-mindenestül kiszakad a falból és a kezemben marad, s hogy az utolsó, még görög földön töltött hajnalon úgy megütöm a fejemet a mosdó feletti üvegpolc éles sarkában, hogy csak úgy csorog a vér a homlokomból, és csinos kis lyuk marad a nyomában, és én, aki oly gyorsan és jól reagálok minden gyógyszerre, napról napra rosszabbul leszek, világosan mutatja, hogy mesterségem istene nem hajlandó csak úgy, ingyen, minden további nélkül megbocsátani – látszik, hogy nem keresztyén. Jó lesz minél 7el?bb hazamenni a dühe el?l, míg nagyobb baj nem történik, Létó fia mindig temperamentumos volt, az anyját sért? szavak miatt holtra nyilazta szegény Niobé gyerekeit, mit fog ez velem csinálni, aki nemcsak az édesapját, de ?t magát is megsértettem. Míg az autóbusz Hellenikon repül?tere felé szalad velünk, bágyadtan, rosszulléttel küzdve azon t?n?döm, hogy otthon valami komolyabb akcióba kell lépnem, hogy Apollót kiengeszteljem, mert ez így nem mehet tovább – no persze, ha hazaérek valaha, s le nem rúgja a MALÉV-gépet a leveg?b?l, búcsúüdvözlet-képpen.
Nézem a fürd?z?k dinnye módra felbukkanó s alámerül? fejét a szinte karnyújtásnyi közelségben villogó tengerben, s dühös vagyok magamra. Ezerszer megbántam már, hogy megsértettem, minek is kell nekem folyton kommentálnom a látottakat, minek kellett Olümpiában a múzeumban T. után rohannom a másik terembe, visszahurcolnom az Apolló-szoborhoz, és megkérni, nézze meg azonnal, mert én még az életben ilyen idiótaarcú lényt nem láttam, mint ez az isten: Apolló arckifejezése bl?d. Azóta nincs egy nyugodt pillanatom. Nem, itt nincs kétség, engesztel? áldozat kell ennek a sért?dött Apollónak, nincs az a kritikához hozzászokva, a Múzsák folyton ott dorombolnak körülötte. Na jó, kibékítjük. Anyám olyan játékos természet?, ? az egyetlen, akit partnerül hívhatok az engeszteléshez, ? megérti az ilyesmit, halálos komolyan fog asszisztálni, mint egy koros papn? – mennyit fogunk nevetni! Töprengek, mit rakjak majd Apollónak a Pasaréten hevenyészett oltárára, igazán nem kívánhatja t?lem, hogy állatot öldököljek. Talán virágot, díszgyertyát. És közben fennhangon többször kijelentem, hogy Olümpiában nem jól láttam, bizonyára megzavart a meleg, az ? ábrázata voltaképpen 8gyönyör? és fényességes, és dehogyis hülye, nem róla mondtam én, rosszul értette, mint ahogy a kedves édesapjáról, Zeusz istenr?l sem én sziszegtem, látva, hogy kéjsóvár arccal hurcolja magával a kis Ganümédészt, hogy ilyen meg amolyan homoszexuális, és még nem röstellték ábrázolni. Nem én fecsegtem ilyesmit, rosszul hallotta, a Gráciák fehér térdére mondom, legyen szíves abbahagyni végre a megtorló akciót, hiszen zörög a csontom. Ha bemutatjuk az áldozatot anyámmal, talán vége lesz a pechszériának, elkezdenek végre hatni a gyógyszerek, és nem esküszik össze ellenem táj, tárgy, fogalom, még tán a Mózes szinkronját is el tudom végezni, ami az utazás miatt elmaradt, szóval élhetek úgy, ahogy szoktam.
Mindig nagyon jó hazajönni, de soha annyira nem örültem még Ferihegynek, mint ezen a nyáron. Aki érkezett már valahonnan betegen, elcsigázva, tudja, milyen érzés ez. Készülök a mosolyra, amivel anyámat köszöntöm majd, aki ilyenkor, ha hazavár valahonnan, lépcs?házunk üvegfala mögül lesi az utcát, és készülök arra is, hogy ágyba fektet, ápolni kezd, végighallgat, vigasztal, hát hiszen ki olyan jó orvosa még az embernek, mint az édesanyja. Amint a taxi megáll a házunk el?tt, iparkodom fel a lépcs?n, ahogy csak minimálisra csökkent er?mb?l telik, s már a lépcs? közepén megérzem, valami nem stimmel, hiába képzeltem el én ezt a megérkezést olyannak, amely egy csapásra megváltoztatja azt, ami rossz volt, nem vár itt engem nyugalom: az el?tér üres. Ez olyan szokatlan, ijeszt? és érthetetlen, hogy végigfut rajtam a hideg. Kiáltozásomra nincs válasz, a lakásban anyám szobájában senki – oda nyitok be legel?ször. A T. szobájában csak Juliska nénit találom, áll a létra tetején, éppen a függönyöket rakja fel, s 9hogy meglát, elsírja magát; t?le tudom meg, hogy távollétünkben anyámat baleset érte, lezuhant, hanyatt, egyemeletnyit a lépcs?n, csoda, hogy combnyaktöréssel megúszta. Míg T. tárcsázik és taxit hív, meglocsolom sebes, lüktet? homlokomat egy kis vízzel, aztán ki a kórházba. Betegebbnek érzem magam, mint bármikor, csak úgy imbolyogtatja el?ttem Budapestet a hányinger, a hirtelen szédülés. A négy hét alatt, míg vidám hajdani önmaga vázaként gyermeknyire soványodva hazakapom végre anyámat, s magam is kikászálódom az orvosok segítségével a betegségb?l, végképp kimosódik bel?lem a játékos kedv, az igény, hogy a sért?dött istent kiengeszteljem: ha egyáltalán gondolok Görögországra, nem jut eszembe semmi azon kívül, milyen keserves volt idegenben betegnek lenni. Egyszer?en ott felejtettem arany egét, tinta árnyait, ibolyakék tengerét, a hibiszkusz vérszín? szirmait, mintha felületesen csomagoltam volna az emlékeimet, vagy ellopták volna ?ket még Hellenikonban. Íráshoz nem jutok, nincs nekem lélegzetnyi olyan id?m sem, amikor a lélek engedne vagy engedhetne az alkotó szándéknak; hiába határoztam el, hogy megírom az útinaplómat, nem tudok se komponálni, se emlékezni.
Sztavrosz levele október ötödikén érkezik, a többi születésnapi postával.
„Sztavrosz” – mondom ki hangosan a nevét, s valósággal megdöbbent, hogy Sztavrosz van, felelt, egyáltalán, hogy él. Most látom el?ször gondos, kicsit gyerekes bet?it, Sztavrosz keze a görög ábécéhez szokott, olyan iskolásan, pontosan rajzolgatja a latin jeleket, mint mi, ha gót írással fogalmaztunk német dolgozatot. Valaha – úgy t?nik, évekkel, évtizedekkel, talán a születésem el?tt, olyan régen – kértem én valamit Sztav 10roszéktól, még Rhodosz szigetén, hogy nem válaszoltak, voltaképpen természetesnek találtam, hallgatásuk, s annak megoldatlan volta, ami miatt hozzájuk fordultam, meg se lepett, miért jött volna levél, pláne jó hír, miért sz?nt volna meg a hiú isten haragja csak úgy, magától, hirtelen. Elintéztem én ezt a dolgot magamban, találtam rá magyarázatot: nem gondolnak többé ránk, elfelejtettek bennünket. Míg láttak, kedveltek, elszórakoztak velünk, idegenek voltunk, mások, mint bárki, akivel eddig találkoztak, aztán felszálltunk a Minósz hajóra, és elnyelt az Égei-tenger, minek hát ?rizni tovat?nt arcunkat, rég elhangzott nevetésünket. Hogy Sztavrosz nem szeretett bennünket, hogy Lelát igazándiban mégsem érdekeltük, beleillett elképzelésem szerint a görög út utolsó fázisába, s az, hogy valamire, amire sürg?s választ kértem, hat héttel kés?bb felelnek, nyilván negatívan, ez is beleillik mindenképpen. Felbontom a levelet, ínyem el?re keser?. Most valami udvarias kifogás következik, magyarázat, miért nem válaszolt, miért nem intézkedett.
Elpirulok szégyenemben, mire a két oldalt átfutom. Sztavrosz azért nem írt, mert mikor Androsz szigetén nyaralva beúszott egy a tengerb?l kimered? szirtig, megsebesítette a sziklarésben lakó polip. Csak állok, nézem Sztavrosz sorait, akiben Apolló üldözése miatt már kételkedni kezdtem – igenis, azonnal írt rhodoszi barátainak Nándor ügyében, de kezét-lábát ma is orvos kezeli, hát csak most közölhette velem, mikor szegény roncsolt ujjai már megbírják a tollat. És akkor egyetlen pillanat alatt visszatér minden, amit a sok szomorúság, a betegség, az itthon váró baj, s egyáltalán, a bosszúálló Héliosz elmosott bel?lem, itt van Hellász megint, rettenetes fényével és rettenetes árnyaival, a fekete és szín 11arany Hellász, a mosolygó és barátságos, a képtelen kívánságokat szemr?l leolvasó és teljesít? Hellász, és a pusztító is, a Gorgó tekintet?, a földrenget?, városnyel?, a fenyeget? szörnyekkel támadó mitikus csodavilág. És akkor már tudom, hogy mégiscsak írok róla, és azt is, hogy akkor, abban a másodpercben, mikor levélbontó t?rünk alatt meghersent Sztavrosz levélborítékja, Apolló megvonta a vállát, és azt mondta a Múzsáknak, akikkel a Helikon lombjai mögül az egymás kerekét taposó turista-autóbuszokat figyelte: „Na, fusson az a magyar, ez tán elég lecke lesz neki egy id?re.” Anyám kávét darál a szobájában, már tud egy kicsit járni, gyönyör? október van, és a születésnapom, megajándékozom magam a legnagyobbal, ami valakinek adható: megrögzítem h?tlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot.
Köszönöm, Sztavrosz!
(Pet?fi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia)
Forrás:
hu.wikipedia.org
pim.hu
dbvk.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
