Jagos István Róbert : Történetek és gondolatok a halálról 4. rész

 

 

Végezetül apámról

 

 

Ma huszonhét napja hogy eltemettem apámat. Eddig képtelen voltam írni róla. Valószín?leg a fájdalom és a szégyen miatt. A szégyen velejárója az életnek. A halálnak is? Meglehet. Nem voltam ott, amikor elment. Én és a kisfiam már csak egy apró márványtábla el?tt álltunk, ami mögött egy ember hamvai pihennek.

Apámról nem sokat tudok mondani. A személyes élményt sz?kösen mérte a sors. Igazi vándor típus volt, aki soha sehol sem tudott gyökeret verni. Mint már említettem korábban is, engem nem a szüleim neveltek. Ráadásul apám nem sokáig volt anyámmal együtt. Viszont emlékemben él hogy azért néhány évente összejöttek pár hétre. Az emlékeim innen eredhetnek, hisz ilyenkor ?k is az anyai nagymamám vendégszeretetét élvezték csakúgy, mint jómagam. Az egyik ilyen emlék, amikor apám szétszakította az egyik képregény újságomat. Ritka példány volt, csak a mozi premierre adták ki. Azt hiszem ott éreztem el?ször gy?löletet az apám iránt. Hogy mennyire volt az gy?lölet? Amennyire egy nyolc éves fiútól telik. Persze, id?vel megbékéltem, de valahogy csak bennem maradt, mint egy begyógyult seb helye. A sebek fájnak és nyomot hagynak. Jó pár sebet ?rzök kívül és belül egyaránt. Testem és lelkem akár egy képregény. Egy szétszakított majd ragasztott, de azért még lapozható lapfüzér, melyen az élet karcolta történetek elevenednek meg.

Tehát sebek. Nyomot hagyó fájdalomgócok, amit még az öröm se tud elfedni. Így voltam akkoriban is, amikor apám beállított egy ugyanolyan képregénnyel, mint amilyet pár héttel el?tte tönkretett. Akkor volt, hogy életemben el?ször megpusziltam. Az utolsó meg mikor haldoklott. Közben eltelt huszonnyolc év és rengeteg sértettség, fájdalom és meg nem értés mindkét oldalról. Morbid játéka a sorsnak, hogy apám nyughelye el?tt épp a kisfiammal állok, akivel már én sem lakom együtt. A félelem attól, hogy köztünk is falat ver egyszer egy huszonnyolc év, nem hagy nyugodni. Álmok és szinte már mélyre zárt gondolatok formájában kísért nap, mint nap.

Nem hiszem, hogy apám nem szeretett volna a maga módján, egyszer?en csak a kényelmesebb utat választotta. Feladta a küzdelmet. Úgy gondolom, azt is tudom, hogy hol és mikor. Pontosan akkor és ott, amikor nem lett beengedve hozzánk, és a postaládába dobott csokikat kidobáltam az utcára úgy, hogy neki ezt végig kellett néznie. Sokáig nem értettem az akkori cselekedetem hatását. Illetve ez így nem igaz, mert értettem. Magam felöl. Azóta már hogy én is külön élek a kisfiamtól, már sejtem milyen érzés lehetett az akkor. Akkor és ott eld?lt minden. Utána nem keresett többé. Tudom, hogy nem az én hibám volt. Talán az övé sem.

Az utolsó tíz évét az utcán élte. Fázott, vacogott és élte az elé kínált „életet”. Gyenge volt. Jagos Mátyás, élt 61 évet.

Úgy hiszem, ilyen téren én er?sebb vagyok. Ragaszkodom a vérvonalamhoz. Immár az egyetlenhez. Naponta beszélek vele telefonon, s mikor csak lehet, haza hozom hozzánk. Nem követem el azt a hibát, amit az apám. Ez nem csak tudatosság, hanem ösztön. Ha nem látom egy hétig, fáj mindenem. Szükségem van rá, úgy ahogy neki is rám. Meggy?z?désem, ahogy egy anyát, úgy egy apát sem lehet pótolni. Minden vágyam hogy nyomot hagyjak az életben, és hogy a fiam büszke legyen rám akkor is, ha már nem leszek. Mert meg fogok halni. Mikor? Ez még talány. Talán a közeljöv?ben, talán egy kicsit kés?bb.

 

Jómagam félek a haláltól. Bár ez így nem pontos. Amit?l valójában félek az a létnélküliség. A tudat, hogy nem leszek, hogy elfelednek. Sajnos nem hiszek Istenben és istenekben, akik megkönnyítenék dolgomat. Így hát marad a félelem, amit megpróbálok leküzdeni.

Nem mindig volt ez így. Anno dacoltam mindennel. Még az élettel is. Játszottam, hogy rálépek a Kaszás küszöbére s nyelvet öltök rá. Néha csak a szerencsén múlott, hogy az ajtó nem csukódott rám. Volt olyan is, ölelni vágytam. Ma már inkább az Életet! Hiszen van miért, van vesztenivalóm.

A halál megfoghatatlan. Színtelen, szagtalan. Mégis tapintjuk, látjuk, érezzük. Itt van velünk születésünk óta. Várakozik türelmesen, hiszen el?bb utóbb eljön az ? napja az életünkben. Ha lehet, csendesen és minél kés?bb.

 

Legutóbb szerkesztette - Jagos István Róbert
Szerző Jagos István Róbert 161 Írás
A nevem Jagos István Róbert. 1974 tavaszán születtem. Életem nagy részét Hódmezővásárhelyen éltem le (34 év). Elég korán, 1989-ben 15 évesen kezdtem el verseket írni. Ez a lendület 1998-ig tartott. Szűk tíz év után újra neki fogtam a rímfaragásnak. 2008. óta már prózákkal is próbálkozom. Ugyanennek az évnek őszén, a Csokoládéház című versemmel, bekerültem a ÀžLírikus képzelgésÀ pályázat döntősei közé. Alkotásaim megtalálhatók több országos irodalmi portálon is. Több mint egy tucat antológiában szerepelek mint szerző. 2010-ben Kárász József díjazott lettem, ami által felkértek a Kárász József irodalmi Kör alelnöki posztjára, illetve a Dél-Alföldi Művészeti Kör alapítója és elnöke vagyok. Irányításom alatt az utóbbi kör köteteket is jelentet meg. Egy saját kötettel rendelkezem, melynek címe: Made in az idők hajnalán. Most tavasszal készülök megjelentetni a másodikat ami a Félresértett szavak címet viseli. Verseim ajtók. Bennük és általuk újraéledek - élek újra. Oldok és kötök - megtartok és elengedek. Pillanatot, indulatot, vágyat, szerelmet és gondolatot. Életet és halált. Büszke esendőként vagyok ember, férfi és magyar.