(Móricz Zsigmond)
Hát istenem, az ember nem élhet úgy, hogy megvesse magát.
A fordítottját csináltam annak, amit gyermekkoromban. Akkor egész nap lebzseltem, és este sunyi, jámbor pofával somfordáltam szüleim elé. Itt meg a m?vészek között adtam a ledér, javíthatatlan szoknyavadászt és borisszát: de otthon, a négy fal között kétségbeesett komolysággal ültem a papír elé, és összeszorított fogakkal küzdöttem a kifejezéssel. […] Olyat akartam írni, amilyet senki még. Nem volt mintám, nem volt esztétikám, mindent magamból merítettem, a legnagyobb küszködéssel és a legszentebb írói áhítattal.
Tersánszky Józsi Jen?
Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszky-regényb?l lépett volna el?. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne. Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ül? emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort, anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak bel?le a mulatságosnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismer?ssel is, hangosan szidta a fennálló rendet, azt a rendet, amely éppen hatalmon volt. Közben m?vészi szinten játszott gitáron is, fuvolán is, de ha kellett, értett bármelyik zeneszerszámhoz, és ha éppen nem volt pénze, elment zenebohócnak.
De aki írásait olvasta, tudta, hogy a század egyik legnagyobb magyar prózaírója, a magyar nyelv egyik legkölt?ibb stilisztája, Jókai és Krúdy óta irodalmunk legtermékenyebb szerz?je. És aki mindezt tudta fel?le, az azt is tudta, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott m?vet, mint ?. Folyton pénzre volt szüksége, és írta, ami éppen eszébe jutott, remekm?veket és hevenyészett m?veket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekm?be ill? részletekkel.
Aki pedig asztalhoz ült vele, hogy elbeszélgessen err?l-arról, s ital közben filozófiai elméletekt?l erotikus anekdotákig mindenre sor került, az elámulva vette tudomásul, hogy ez a nagyon színes képzelet?, isteni cseveg? valójában nagyon m?velt, a maga körül gomolygó világot nagyon jól ért?, rendkívül józan esz?, férfiasan bátor, az emberségességért nemcsak lelkesed?, hanem bármikor életét is kockáztató férfi. Ráadásul szemérmes, a maga erényeir?l nem szóló férfi. Kiformált magának egy különös életformát, amelyben becsülhette magát. Akárcsak legismertebb h?se, Kakuk Marci, a csavargó álarcában, ha kellett, kivetetten, ha kellett, megalázva, védte az emberi méltóságot.
László Zoltán
litera.hu
Tersánszky Józsi Jen? (Nagybánya, 1888. szeptember 12. – Budapest, 1969. június 12.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
Erdélyben született, Nagybányán, mint visszaemlékezéseiben írja „a világ legb?bájosabb városában”. Apja bányaigazgató. „Szüleim tehet?s emberek voltak, akik korán kultúrára fogtak. Könyvek és képek között nevelkedtem.” Mégis, leginkább a városszéli patak partján, az ott lebzsel? tolvajok, csavargók között érzi magát legjobban. „A kártya figuráit … el?bb ismertem, mint a bet?vetést. … els? elemista értesít?mben ezt írta be apámnak a tanító: Tessék vigyázni a gyerekre, mert szivarozik!” A nyaranta m?köd? híres nagybányai m?vésztelepen megismert, a kor legkiválóbb m?vészeinek (Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi Grünwald Béla) hatására fest? szeretne lenni, de családi nyomásra jegyz?nek, majd joggyakornoknak kényszerül.
Apja tönkremegy, az egyre vékonyabban csordogáló apanázst Tersánszky nem tankönyvekre, hanem kártyára, italra költi. Az írás nem leküzdhetetlen m?vészi kifejezésvágyként, hanem mint lehetséges pénzkereseti forrás merül fel: „… egy vasárnap délután együtt ültünk ifjú barátok a szobámban, és haditanácsot tartottunk, hogy mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? … aznap délután árultam el életem különös és röstellt titkát. Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem, és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a m?vel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?”
1907-ben egy évig gyakornokként joggal foglalkozott Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára. Tervei szerint a budapesti egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíjra összespórolt összeget végül elmulatta és kénytelen volt segédmunkásnak állni. Els? novelláját, a Csöndes embereket is pénzgondjai enyhítésére írta. Osvát Ern? figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg els? írása 1910 februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel kés?bb, 1911-ben novelláskötetét kiadja a Nyugat Könyvtár.
Ady Endrének küldött írása
.
Az I. világháborúban mint önkéntes vesz részt, ahol 1918-ban olasz fogságba esett és csak 1919 augusztusának elején érkezik vissza Budapestre, ahol háborús élményeit Viszontlátásra, drága cím? regényében írta meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelked? alkotása, Tersánszky els? igazi nagy írói sikere is ehhez f?z?dik. 1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek. A Tanácsköztársaság ideje alatt szimpatizált a forradalommal, melynek bukása után a kommunizmus iránti nem titkolt rokonszenve miatt a Horthy-korszakban rengeteg támadás érte. A húszas évek elejére nélkülözései különös mód megviselték. 1921. június 16-án még öngyilkosságot is megkísérelt, az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Az esztend? második felében valamelyest konszolidálódott a helyzete: megn?sült, feleségül vette Molnár Sárit. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok cím? regényét, majd 1922 júliusában a lap f?munkatársai közé került. Gyors egymásutánban születtek m?vei, köztük a Kakuk Marci ifjúsága, amely f? m?vének, a ciklikus szerkezet? Kakuk Marci regénynek az els? darabja. A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra él? csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is. Érdekl?dése ezzel egy id?ben a színház felé fordult, 1923-ban a Magyar Színház t?zte m?sorára Szidike cím? darabját, amelyet kés?bb átdolgozott. Ett?l kezdve sorra mutatták be darabjait a magyar színházak. 1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét, ahol kis regös együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történeteket is.
1940-t?l mint újságíró riporter dolgozott a Híd cím? lapnak, két évvel kés?bb itt jelent meg Félbolond cím? regénye is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekül? zsidóknak, a háború után pedig zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépett fel, miközben dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is. 1950-t?l kezdve a dogmatikus irodalompolitika következtében nem tudott publikálni.
Munkakedvét azonban nem vesztette el. Mint sokan mások, ekkoriban ? is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandó értékekkel gyarapította a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gy?jteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.
Utolsó jelent?s m?ve 1962-ben jelent meg, a Nagy árnyakról bizalmasan címmel, mely egy emlékezésgy?jtemény, amelyben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával. Halála el?tt még megérhette néhány színházi bemutatóját, 1969-ben halt meg. Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.
Három évtizedig élt Budán az Avar utcában., A Németvölgy és Krisztinaváros jellegzetes alakja volt. Naponta találkozhattak vele a környék lakói, nemegyszer -utcai- tilinkó játékával is elb?völte az éppen arra járókat. Minden napos vendége volt a környék szép számú borozóinak, kocsmáinak. Asztalánál a m?vésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a „TF”-es hallgatótól a Déli pályaudvar „Tüzép” telepének szenes emberéig.
Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester!
Építsd hordozható csónakjaidat,
törd fejed ?s-sípon, új bicikli-féken,
– szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet, te, teljes ember!
(Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz – A jubiláló Tersánszkynak)
M?vei
|
1912 A tavasz napja sütötte 1916 Viszontlátásra drága… 1918 A kék gondviselés, amelyr?l csak egy bizonyos 1918 Kísérletek 1922 Kakuk Marci ifjúsága 1922 A két zöld ász 1922 A Sámsonok 1923 A repül? család 1924 A céda és a sz?z 1924 Jámbor Óska 1924 Mike Pál emlékei 1925 A havasi selyemfiú 1928 Az ?rült szerelme 1928 Igazi regény 1929 A margarétás dal 1930 A nevel?kisasszony 1932 Az elveszett notesz 1932 A veszedelmes napló 1933 Mesék a kerékpárról 1933 Rózsika 1933 Az amerikai örökség 1934 Kakuk Marci a zendül?k közt 1934 Az Óbudai tánciskola 1934 Szerenád 1935 Kakuk Marci vadászkalandjai 1936 Kakuk Marci szerencséje 1936 Legenda a nyúlpaprikásról 1937 Kakuk Marci kortesúton 1937 A szerelmes csóka 1938 A magyarok története 1938 Majomsz?rpárna 1938 A vezérbika emlékiratai 1939 Mese a buta nyúlról 1940 Az én fiam! 1941 Annuska |
1941 Az ékköves mellt? 1941 Okos és oktondi 1941 A bátor nyír?legény 1941 Az amerikai örökség 1942 Az átok 1942 Forradalom a jég között 1942 A gyilkos 1942 Pimpi, a csíz és egyéb elbeszélések 1942 Selyemfiú – ügyetlen fráter 1942 A vén kandúr 1943 Az élet titka 1943 Az elnök úr inasévei 1943 Szerelmi bonyodalom 1943 Tíz taktus története 1943 „Vadregény” 1944 Kaland a villában 1944 Új legenda 1947 Én fogom az aranyhalat 1947 A félbolond 1948 Sziget a Dunán 1948 Egy ceruza története 1949 Egy kézikocsi története 1953 A harmadik fiú 1953 Misi mókus kalandjai http://mek.oszk.hu/01000/01095/ 1954 A gyomorer?sít? 1954 A síró babák 1955 Egy biciklifék története 1955 A vándor 1956 Makk Marci h?stette 1956 A vén kandúr 1957 Kacor Dani csínyjei 1958 Illatos levélkék 1962 Nagy árnyakról bizalmasan 1963 Rek?ttes 1968 Életem regényei |
Amikor nyolcvanéves korában meghalt, már tudta, hogy mások is tudják, milyen egyéni hangú, halhatatlanná emelkedett alakja a magyar irodalomnak. De igazi méltó méltatása máig sincs. Túl szabálytalan jelenség, túl nagy és túl vegyes az életm?ve is. Még várnia kell, hogy jöjjön egy ért? és nagy türelm? kritikus vagy irodalomtörténész, aki pontosan kijelöli helyét a XX. század magyar irodalmában. Talán az fog kiderülni egy ilyen alapos elemzésb?l, hogy a két világháború közti negyedszázadnak Móricz és Krúdy mellett ? volt a legnagyobb magyar prózaírója.
Móricz Zsigmond: TERSÁNSZKY
Jó tízéves munka után megérkezni: írói sors. Nem baj: itt az els? abszolút kész, az els? maradéktalanul teljes munka.
*
Kakuk Marci «jelenleg piaci polgár, magyarán csavargó» életrajza ez a könyv, amelynél eredetibb, bájosabb és ?szintébb könyvre e zsánerben rámutatni nem tudok.
Tökéletes könyv.
Biztos szem, biztos kéz, mester-operat?r munkája, amellett egy gazdag, finom, drága kedély öml? lírai muzsikája.
*
Az ember mint társadalmi lény, valami csodálatos elrendez?dés folytán, szinte rekeszesen, rétegesen külön szinteken él. Sohasem volt magyar író, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sár-lakók világát oly közelr?l s oly édes-otthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky.
Külföldi is igen kevés. A nyugati kultúrák arisztokratikus irodalmában csak rokokó-idill a szegény ember, a sansculotte. Hugó Viktor a pátosz izzásában, Dickens a humor borszeszében dezinficiálja a nyomort. Az oroszok vannak legközelebb hozzá. De náluk is a szociológiai, vagy legalább morális, értékelés komorrá és emberfölöttivé növeli a Sorsosokat.
Tersánszkynál súlytalan a nyomor, mint a mindennapi élet. Ahogy a milliomos, aki beleszületett, nem érzi napról-napra a millióit, úgy a Tersánszky alakjainak egyetlen éltet? eleme a legmélyebb fizikai nyomor, amelyben halak a vízben vidáman, vagy mérgesen, de mindig otthoniasan fickándoznak.
*
Ez a könyv mintegy «kvintesszenciája» annak, amit tud. Alakok összeszedhetetlen tömege hemzseg e kis könyvben s kivétel nélkül mind él és lélegzik s az életizzásnak teljességében van.
Ebb?l a könyvb?l tanulmányozni lehet azt az elemet, amelyet úgy sem tanulmányozott ki semmi tudomány és tanulmányozni lehet az embert, aki minden életfokon ember marad.
De e könyvnél fontosabb szempont minden tudománynál s tanulmánynál, hogy élvezni lehet ?ket.
*
Valami teljes b?bájjal visz be az emberei közé. Jó a nyelve, amely a szatmár megyei legmélyebb népi dialektusnak és a kissé tudálékos iskolai nyelvnek keveréke. A nyelvhez egy kicsit hozzá kell szokni, de ez a megszokás segít abban, hogy a figurák testiségének furcsaságait, züllöttségét, ízét-b?zét szintén megszokja az ember.
S ha már otthon vagyunk, egyszerre csak elmúlik a fátyol, amit a nyelv, a dikció, az életfelfogás, világszemlélet idegensége okoz s fürge, egészséges, üres, szomorú, de kacagó gyerekek leszünk, akik együtt hemperg?znek az életnek e kikutykálkodott zenebonájával.
*
Azt hiszem, aki ezt a könyvet elolvassa, sorra el?veszi Tersánszky régebbi könyveit és mind megérzi, mindent ismer?ssé veszi, csak most fog rájönni az ízére ennek az írónak, aki maga is csak most ért haza, bármennyi szépet és jót csinált is eddig. De ezzel a munkával valahogy átértékelte s?t fölértékesítette az eddigieket, kulcsot adott hozzájuk.
*
A szeretet ez a kulcs és ezzel a m?vészete iránt, alakjai iránt, szíve ?szinte rezzenései iránt, megnyilvánuló szeretettel, meg fogja hódítani mindenki szeretetét saját maga iránt.
Nyugat / 1922 / 1922. 23. szám
Tersánszky J. Jen?: Ha én utállak
Ha:
ésszer?bb lész, óvatosbb s falánk,
A szánom-bánom többé sohse bánt.
Ha:
föl szerényke s lefelé hiú
S f?leg kissé nagykép?bb jó fiú.
Ha:
kevésbbé egyszer?n leszel léha
S el?nyödre nem látsz ha látsz is, néha.
Ha:
többet bólintasz rá mi hazug,
Vagyis hazudod okos igazuk.
Ha:
nem bomlasz szíved után bután,
Hóbortok s legf?ként szoknyák után.
Ha:
ostobák nem csupán hátad látják
Megszerzed a magad ezer barátját.
Ha!
hited sutban tartod, a hited!
Ó jó fiú, még magasba viszed.
S ha széltében tépik a pálma ágat,
Mit tesz az jó fiú, ha én utállak?!
Tersánszky J. Jen?: Kaffka Margit
Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében
részletek
A néhai Palermó-kávéházban, a Kabos Ede-asztalnál ismerkedtem meg Kaffka Margittal. Ez 1910-ben vagy 11-ben volt.
Ha tettem rá egyáltalán valami benyomást, az alig lehetett kedvez?. Ugyanis a következ? történt.
Hogy a jeles írón? el?tt a modern irodalomban való készültségemmel fitogjak és hogy egyúttal valami kellemeset mondjak neki, hát elkezdtem el?tte magasztalni egy verset, amit régebben a Hét-ben olvastam t?le.
Eddig rendben lett volna.
De Kaffka Margit mindjárt examinálni kezdett, hogy melyik verse volt az?
– A címét elfeledtem… valami izé… – nyögök ottan.
– Na, de tud talán idézni a tartalmából pár sort? – firtatja Kaffka Margit.
– Hogyne! – mondom. – Egy sell?r?l szól a vers, aki a tenger mélyén fekszik korallpalotában, hullámvánkoson…
– Hogyan? – hökken meg erre Kaffka Margit. – Tengeri sell?? T?lem a Hétben, régebben? Várjon csak!
És Kaffka Margit er?sen gondolkodik, hogy ?neki egy régebbi verse egy tengeri sell?r?l szóljon.
Ekkor végre nekem eszembejut a vers címe:
– Undine!
Máig sem tudom, hogy ez a név egy görög najádé, amit Undiné-ne kell kiejteni, vagy egy francia hableány, aki csak úgy érti meg, ha Ünden-nek szólítják, vagy pedig csak a vers szerz?je találta ki ezt a tündérnevet… elég az hozzá, hogy ez a gyalázatos vizi-némber iszonyúan blamált engem.
Ugyanis kiderült, hogy ezt a verset nem Kaffka Margit írta, hanem, – ha szabad ezt a kifejezést használnom itten és egyáltalán az irodalomban, – hát a verset Kaffka Margit legkomolyabb n?i riválisa írta.
És én el?bb ezt a verset agyonmagasztaltam Margit asszony el?tt.
El lehet képzelni, hogy ez nem valami kedvez? szituáció arra, hogy az ember egy hölgykollégával megkedveltesse magát.
Dehát Kaffka Margit egy rezignált legyintéssel elintézte a dolgot és kés?bb sem dörgölte az orrom alá ezt a beköszönt? ostobaságomat, mint ért?, aranyszív? teremtés.
Igen, Kaffka Margit egy ért?, aranyszív? teremtés volt. Magammal szemben legtöbbször ilyennek tapasztaltam ?t. De hogy külön megjegyzem ezt, benne van az is, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben láttam ?t ilyen megbocsájtónak és egyáltalán nagyon kiegyensúlyozott és nehezen zaklatódó lelk? embernek.
Ha lehet egy formulát húzni egy él? emberi énre és szabad valami jellegzetességében megrögzíteni ?t, hát, ha visszaidézem magam elé Kaffka Margitot, akkor ? éppen az az ember, akinél jobban senkinél sem láttam, hogy a valóságot és pedig a legbecsesebb valóságot a szavak jelentik számára. Tehát sohsem közömbösek neki azok.
? az éppen, akit mindenha a nyers horzsolás érzékenységével láttam reagálni szavakra. Kaffka Margit volt még eddig a legszenvedélyesebb vitatkozó, akit életemben láttam. És éppenséggel nem olyan, aki fukarkodik a csipkel?déssel, megrovással, visszavágással.
Kaffka Margit nem volt ám az a fortélyoskodással, ügyeskedéssel, szabálytalan riposztozó ellenfél, amilyennek, pláne húsz és egynehány év távolából, a n?i érvgyártást látjuk. Nem! Margit asszony tényleg afféle masculin rendszerességgel, nagy tudással és néha az eredeti értelemben vett selfkontroll minden látszatával tudta megvédeni álláspontjait.
Ady Endre is mondott valami olyasfélét Kaffka Margitra, hogy ? már olyan okos és f?képp tárgyilagos, hogy nem is n? már. Ez bizonyára a hétköznapi eszességen fölülvalóságot és nagyobb magasból átfogó szempontokat jelentette, amire a legutóbbi id?kig valóban csak férfiszellem volt képes és ami egészen más, mint a tehetség.
Amiben Kaffka Margitnak ez a tulajdona az írásainál is jobban kitünhetett, az annak a zárt kis társaságnak a vitái voltak.
A tárgy igazán nem jelentett ezekben a vitákban semmit. Lehetett ez a filozófiától, az asztaltáncoltatáson át, az irodalmon, képz?m?vészeten, matézisen kezdve, a szerelemig mindenféle. Ez mindegy volt. Mert hiszen néha úgy föstöttek ezek a viták, mintha egy szörnyszülöttre a legnagyszer?bb szabászattal készítenének egyre újabb ruharemekeket.
Úgy volt, hogy egészen képtelen semmiségek, s?t direkte ostobaságok szembeállításának folyamata is mozgósította ezekben a vitákban, ragyogó, értékes, elmés, mélységes érveknek hadseregét.
[…]
Kaffka Margit szerette és kereste a vitát, mert önmagának kellett els?sorban alkalom a meggy?zöttségre, nem más, csak önmaga által, de mondom, mintegy próbaképpen ellen?rz? asszisztencia mellett.
Láttam ?t vitában lázban-t?zben, láttam fölényes gúnyorosságúnak, láttam marónak, láttam készakartan és kajánul elfogultságokhoz ragaszkodni, láttam saját nagyszer? sziporkázásán ámulónak és ujjongónak, láttam makacsul, hidegen küzdeni és éppígy meggondolatlan vaksággal, csak egyet nem láttam! Azt, hogy Kaffka Margit közönyös maradt volna, vagy únottságból, vagy okosságból kitért volna a legbanálisabb, legelcsépeltebb vita-alkalom el?l és ne talált volna rögtön tíz új és különös szemszöget, amikbe bele lehet helyezkedni a kérdésnél.
? valóban joggal érezte és tudta, hogy abban a pillanatban egy más, különb, er?sebb valaki lesz, mihelyst a szavak sorakoztatásának virtuózává lehet.
[…]
Mert Kaffka Margit, az író, a vitázó, éppúgy vallotta a progresszivitás, az emberi közösségnek egészen más, új alapokra fektetése, a m?veltség alapfogalmainak jobb átírása, az általános társadalmi evolúció és egyszóval a modern gyüjt?név alá helyezhet? életelveket, ahogyan annak a kis társaságnak minden, vagy legtöbb tagja tette. Talán úgy is mondhatnánk, hogy Kaffka Margitnak, az írónak hite, meggy?z?dése, ideálja volt az új ember, az új n?, az új társadalom, de az ember, Kaffka Margit mégis kifejezett szeretettel és nosztalgiákkal tömjénezte körül a régi bálványt, vagyishát nem egyebet, mint azt a bizonyos hamisítatlan úri leveg?t, amelyben pedig maga is progresszivitásával és ideáljaival, m?veltségével, tehetségével együtt gy?lölt, vagy nevetséges, közönyös, vagy lebecsült figura volt.
Akármilyen furcsa, de így volt. Például bármennyire belátta, megvetette, kigúnyolta az író Kaffka Margit az Akadémiát, impotens társaságaival és formalizmusokban való haldoklásával, azért az ember Kaffka Margit a haladószellem? kritikusok, ujságok, olvasók minden megbecsülését, szeretetét, szóval az igazi sikert odaadta volna a komikus, vén, de úri Akadémia egyetlen dicsér? szaváért.
[…]
Kaffka Margit el?ttem kevés kivétellel csak a lebecsülés hangján nyilatkozott a környezetebeli férfiakról. No jó, hiszen tudom, hogy ez nem volt százszázalékosan komoly és hiteles. Dehát igazán kiváló férfiegyedekre, valóságos hódítókra is mindig hallottam kivetnivalókat Kaffkától. Még maga Ady Endre sem volt ideál a számára.
Egyszer aztán Kaffka Margitot hallottam egy férfir?l beszélni.
– Ez az ember – mondta nekem Kaffka – az a bizonyos talpig úriember. Elhiheti nekem, hogy százszor többet tud is ezeknél a mi kultúrsakáljainknál. Könyvtárakban, képtárakban, zenetermekben ez az ember otthon van. De ez az ember úr. Ez nem tülekszik. Éli a maga rendes életét. Nézze meg, itt a társaságban olyan, mintha háromig sem tudna számolni. Pedig csak látná ?t, amint kiveszi a prímás kezéb?l a vonót. És hallaná ?t játszani a banda el?tt és nótázni. De persze ehhez az kell, hogy el?bb három nap és három éjjel mulasson!
Nos itt van! Ez volt az az igazi férfi, akir?l Kaffka Margit el?ttem csak bens?séggel, melegséggel, büszkeséggel tudott beszélni.
*
Itt megint vissza tudom vezetni a dolgot formulámhoz a Margit asszony kett?sségér?l.
Kaffka Margit az ember, a n?, romantikát, vagy gyakorlatiatlanságot jelent?, de határozott nosztalgiákat a szerény, de bizonyára boldog ismeretlenségben meghúzódó életforma után hordozott magában.
Hogy Kaffkára, az írón?re ezt nem lehetett mondani, ennek igazán lehetek a tanuja.
Én láttam egyszer, hogy mekkora keser?séget, haragot, meghasonlást, levertséget jelentett Kaffka Margit számára az, amikor (ha jól tudom) els? novellás kötetével a sajtó nagyon mostohán bánt.
Én sejtelmekkel sem voltam err?l, mikor átvettem ezt a könyvet Osváttól azzal, hogy: ha akarok, írjak róla kritikát.
Írtam aztán egy figyel?t a Kaffka könyvér?l, aminél legföljebb az tünhetett föl kissé, hogy a rovat élére tette Osvát. Különben könnyen napirendre térhettem fölötte.
Így találkoztam közben Kaffka Margittal.
Mondhatom, egészen meglepett, hogy mennyire hálásnak mutatkozik Margit asszony egy semmi figyel?ért, amit majdnem kötelesség megírni az embernek és a jutalma a honorárium utóvégre is.
De Margit asszony csaknem elérzékenyült a figyel?m szépségein és magasztalásain. Egész biztosan mondta, hogy: ilyen figyel?t csak egy igazi ért?, finomérzék? úri gyerek írhatott. És aztán, ami sokkal érdekesebb volt el?ttem, be engedett pillantani abba a fájdalomba, amit novellás könyve sajtómell?zése miatt t?rt.
– Tudja, – mondta nekem, – az nem fájt úgy, hogy ezek a szennyes napilapok és a mi limonádé revüink nem vettek rólam tudomást, vagy elintéztek egy pár foghegyr?l odavetett, vagy piszkolódó sorral. De hogy a Nyugat hónapokig nem írt err?l a kötetr?l, sohsem bocsátom meg nekik.
Mondhatom, hogy nekem meglepetésszer? volt, hogy Kaffka Margitnak olyan szörnyen fontos munkájának kritikája. Hiszen, ahogy ? engem némileg alaptalan afféle hétszilvafás-bajardnak látott, én is olyan képet csináltam róla magamnak: egy hamisítatlan vidéki úrin?, akinek csak kényszer és golgota a nyilvános szereplés és igazán boldoggá egy ismeretlen vidéki úriház környezete tenné ?t.
[…]
…aztán nem láttam ?t már csak a háborúban.
Egy kis, akkor megjelent füzetében rólam is ír, hogy mint frontkatona, aki legkompetensebbül nyilatkozhatom a háborúról, hát nem sok szépséget látok benne.
Igazán nem emlékszem ennek a háborús találkozásnak semmi körülményére. Kés?bb, mikor már az olasz frontról járogattam haza és Kaffka Margit már Bauer doktorné volt, tudom, mégegyszer háza vendége voltam.
De sokkal emlékezetesebb maradt az, amikor Kaffka Margit halála hírét vettem.
Fogságban voltam. Rosszul voltam. Úgy tetszett, elevenen, részletekben fogok meghalni és ezt végig fogom nézni. Elkezdett kihülni és érzéketlenné válni a lábam és kezem. Az olasz orvos engem mutatott meg a kommandónak, hogy szabad-e ilyen roncsokat tartani a lágerekben? Ez elég talán állapotom illusztrálásra.
Akkor kaptam egy levelet Pestr?l, amiben egyszerre értesítettek gondolom Ady Endre, Fémes Beck Vilmos és Kaffka Margit haláláról. Stílszer? volt igazán. Tömeges halál.
Meghalt Vilkó, és meghalt Kaffka Margit és a kisfia is vele együtt.
Nem gondoltam és nem éreztem semmit. Nem tudtam érezni. Pedig a fronton sírtam néha azon is, ha egy idegen bakám megsebesült. És Kaffka Margit halála meg se rebbentett.
Mondhatom azonban, hogy ez a közöny, amivel akkor két ilyen jó barátom halálát fogadtam, szinte most is fáj.
*
Egyebekben záradékul okvetlen meg kell jegyeznem err?l a nagy íróról, hogy ? is egyike volt azoknak, akiket ha kevéssé kényeztetett el az életük, a halál sem kegyesebb hozzájuk, miután Kaffka Margit távolról sem foglalja el ma igazán örvendetesen burjánzó irodalmunkban azt a helyet, ami ?t megilletné. A legnagyobb magyar írón? helyét és min?ségét.
Nyugat / 1931 / 1931. 15. szám
Tersánszky Józsi Jen?: Misi mókus kalandjai
részlet
Els? fejezet
Misi Mókus az erd? egyik hatalmas fájának tágas, kényelmes odvában született négy kistestvérével együtt. ? volt közöttük a legvirgoncabb, a legnagyobb. Azonkívül volt még egy különös ismertet?jele: a farkincája fekete volt.
Van ugyan mókusfajta, amelyiknek fekete szín? a bundája, ám Misi családja a vörös mókusokhoz tartozott. Azoknak pedig legfeljebb a ragyogó, élelmes szemük fekete, minden tagjukat szép, rozsdavörös sz?rzet fedi.
Mókus anyó gyöngéden, szeretettel táplálta, babusgatta kicsinyeit. Hogyha nagyon ny?gösködtek, Mókus anyó buzgón fújta nekik az ?srégi mókusaltatódalt:
Törve jó a dió, mogyoró,
Terem itt az erd?n millió,
Azért terem olyan sok,
Hízzanak a mókusok.
Mókus apó is ott sürgött az odúban az újszülöttek körül. Így vette észre Misi fia fekete szín? farkát. Bizony elh?lt kissé.
– Ejnye, hát ez micsoda? – kérdezte Mókus anyót. – Ennek a kölyöknek nem olyan a farka, mint a többinek.
– Hát aztán! Mi bajod van vele? Így született az édeském – felelte Mókus anyó.
– Ez bizony nem olyan egyszer?! – vitatta Mókus apó. – Vörös mókusnak vörös a farka. Ha fekete, akkor azt valami rossz varázslat okozza.
– Ugyan már! Mit képzel?dsz mindjárt? – válaszolta Mókus anyó. – Nézd csak meg, milyen er?s, milyen virgonc ez a mi kisgyermekünk! A legkülönb magzatom. Ez csakis jó varázslat lehet!
– De hát arra nem gondolsz, hogy ki fogják nevetni, az összes mókus a fekete farka miatt? És bennünket is! – pattogott most már ingerülten Mókus apó. – Én ezt nem t?röm el. Vagy levágom ennek a kölyöknek a farkát, vagy befestem vörösre!
– Hogyisne! – sikoltozott Mókus anyó. – Nem engedem bántani legaranyosabb kicsikémet. Aki kineveti, vagy éppen hozzányúl, azt úgy megharapom, hogy egész életében megemlegeti.
Tudni való, hogy minden édesanya körömszakadtáig védi a kicsinyét. Hát erre Mókus apó is meghunyászkodott kissé.
– De valamit mégiscsak ki kell találnunk, hogy elhárítsuk e miatt a hibás farkszín miatt a kellemetlenséget a gyerk?cr?l és magunkról. Gondolkozz csak!
– Ez igaz – hagyta helyben Mókus anyó, aztán töprenkedésbe merült egy darabig.
Ám az édesanya szeret? szíve találékonyabb mindennél, ha arról van szó, hogy kedves kicsikéje útjából elhárítson valami akadályt. Hirtelen fölkiáltott:
– Megvan!
– Mi van meg? Ki van meg? A baj van meg! – dünnyögte hitetlenkedve Mókus apó.
– Az van meg éppen, aki a bajon a leginkább segíthet! – szólt Mókus anyó. – Hát mire való az erd? tudós mókusa, Rókus Mókus bácsi? Hívjuk ide, és folyamodjunk hozzá tanácsért.
– Ez már okos beszéd! – hagyta rá feleségére Mókus apó.
Azzal rögtön intézkedett, hogy az erd? tudós mókusát, Rókus Mókust kerítsék el?.
Forrás:
hu.wikiquote.org
Új magyar irodalmi lexikon III. (P–Zs). F?szerk. Péter László. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6807-1
László Zoltán: Tersánszky Józsi Jen? (litera.hu)
Nyugat /1922/1922. 23. szám
Nyugat / 1931 / 1931. 15. szám
epa.niif.hu
mszh.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva