szonetteim regélik progressziómat…
I.
Izmaimba sorvadt gyengeségem…
Kórházi ágyamon fekszem, és szememben
könnyem sós patakja elönti árterét,
s megáradt folyamként hullámzik szerteszét
Majd – ágynem?mön végül megpihenve –
kis tóvá szelídül tengernyi-kín cseppje
Gyógyulásom Napja – hiszem – felissza,
s éltet? sugárral sorsomat simítja
Nem tör?döm bele a progressziómba!
Hitemnek forrása kiapadhatatlan –
életvízzel öntöz – fölébem hajolva
Erejét kéri még testem és a lelkem!
Szteroid-lökést?l mindhiába kaptam –
Sz?kül? határaim közé rekedtem…
II.
Sz?kül? határaim közé rekedtem,
de gondolataim csapongnak önfeledten
Általuk bejárom én a nagyvilágot –
ha kell, virágot ültetek, s es?t szitálok…
Tomboló tüzekre küldöm – olt’ni – könnyem
Tikkadó apályba – tengerár-reményem
Oázist teremtve perzsel? homok helyén –
megpihenni vágyom egy h?s fa lágy ölén…
Ám – ha j? a bús felismerés, hogy ennyi volt –
visszatérek, és magam vagyok megint
Rájövök, hogy álom ez csupán – groteszk vigyor
…S újra hangosodni kezd a szörny? ének
Jeges dalát reám fagyasztva szól e rím –
…Rabja lettem testem börtönének…
III.
Rabja
lettem testem börtönének –
életfogytig szól a benntartó ítélet
De cellám ablakán hunyor’g a holnap,
s éltet? er?t sugároz alkonyomnak
Rajta hát!- feszítem satnya izmaim –
cellarácsra fonva már – elkékült ujjaim
Ám mindhiába küzdök – ellenáll,
s a csüggedés-fegy?rnek büntetése vár…
Megkötözve végül észre térek –
nincs menekvés – meg kell, hogy nyugodjak
sorsom ez – miért is tiltakozzak?
Priccsemen feküdve sírok egyre –
Itt maradtam – élve eltemetve!
Láncra verve sz?kölnek remények…
IV.
Láncra verve sz?kölnek remények…
Engedd – rusnya kór – letépnem már bilincsed!
Hadd kacagjak újra önfeledten –
bárányfelh?k nyája bégessen felettem!
…És táncra kél a virgonc napsugár –
rajtam ropja – testem mióta erre vár!
Lábaimba is betér a ritmus,
s éltet? er?t adón – kering e rigmus…
Eljutok talán a gyógyuláshoz,
hiszen reményem újra bennem ünnepel –
lehullt a lánc, s felszállt a szürke köd-lepel
Szívem is dobogja – rajta, rajta! –
Gyorsuló ütemmel azt vezényli – harcra!
Ám – amíg agyam tudattal átkoz…!!!
V.
Ám amíg agyam tudattal átkoz –
visszahúz a rút felismerés magához
S itt vagyok megint – e szörny? Végre –
kis családom által meg nem értve…
Nem hiszik, hogy életemre tört – S.M. –
megjátszom magam – bajom csak színlelem…
S ha összerogynak térdeim: „Se baj!
háztartást vezess, de közben meg ne csalj!”
Férjem hangja szólt emígy, s a káosz
meggyötörte fáradt lelkemet nagyon
Úgy döntöttem hát, hogy egyszer elhagyom
Így maradtam egymagam, de érzem –
jóbarátaim segítenek, ha kérem…
Száll a képzelet, s repít magához
VI.
Száll a képzelet, s repít magához
Visszahúz a MÚLT – magába rántva átkoz
Kedvem oly’ szegett – emészt a méreg
Lelkemet zabálja már ezernyi féreg
Jóapám dereng fel – árnya libben
Életét – konok fejére bízta – nincsen,
mi visszahozná sajnos ?t – halott!
Orvosát vakon követve – végleg itt hagyott…
Magával vitte volt hitem, s a szándék
túl kevés ahhoz, hogy újra bízzak én –
Gyógyulásom így csupán hiú remény!
Doktorok, n?vérek, fáradt ápolók –
t?lük függök, jól tudom, s bár nem csalók –
Minden új napom csalárd ajándék…
VII.
Minden új napom csalárd ajándék,
mégis boldoggá tesz engem, és a játék
folytatódhat addig, míg csak élek –
verseimmel holtomig zenélek…
Bennük sírok én, ha fojt a könnyem
Általuk – ha üldöz tegnapom – menekszem,
Messze-messze szállok, és a dalban
megtalálom álmom – gondolatban
Megkapom, mit oly régen szeretnék –
verseimben mindörökké élhetek…
Szeretteim!- ti el sosem veszítetek!!
Ám ha olykor rám tör némi kétely,
máris terveimbe váj, s emészt a métely –
Mert – mi teljesül – csupán a szándék!
VIII.
…Mert – mi teljesül – csupán a szándék…
Ó, miként lehetne minden úgy, akár rég’?!
Úgy, ahogy még néhány éve éltem –
csak önmagamtól kellett néha félnem…
…hogy meddig tart ki h?ségem vajon?
Hisz’ félreléptem olykor – nem tagadhatom!
S zuhantam mindig, minden új viszonnyal –
mégsem büntettem magam kell? szigorral!
Hát így hullnak rám vissza vétkeim!
Most tiporva – életemnek csalfa évein –
b?neim miatt – saját falamba zártan…
Túl sok ám e büntetés nekem, hiszen
mások vétkeit szintén magam viszem –
Nem mozdíthatom kezem, se lábam…
IX.
Nem mozdíthatom kezem, se lábam…
Megváltó csodára mindhiába vártam
„Kelj fel, és járj!”- mért nem zengi Jézus?!
Vagyok, mi fáj: összetört Milói Vénusz…
Hull’t darabjaim nem állnak össze!
Csonka álmaimban is csak meggyötörve
indul útra – imbolyogva – léptem
Vár a fény, mi egyre szaporázza léptem
Nem is éri talpam már a földet –
magasra szárnyalok, hála új er?mnek,
mi visszatért belém egy álom-érán…
Ám a reggel felnyitja húnyt szemem –
Újra látom – naponta – zord ítéletem:
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám…
X.
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám –
Gyilkos tekintetét állom én, de bénán
lóg kezem, s így védtelen vagyok,
Segítsetek nekem, szívélyes angyalok!
És harcolok, hisz – együtt véletek –
e rusnya kórral is birokra kélhetek
Egyesült er?nk legy?zi könnyen,
s örömt?l pereg szememb?l majd a könnyem.
És táncolok, vidáman dúdolok
Többé már semmi rosszra nem gondolhatok –
gyógyulásomat – ha megtaláltam…
Ám mi lesz, ha mindez csalfa álom? –
Ismét eljön értem – minden nap – halálom…
Félek – így visz el – magamba zártan!
XI.
Félek, így visz el – magamba zártan –
végzetem. Karom ki én hiába tártam!
Félreértették sokan, s e nyíltság
visszafordult ellenem – cudar naívság…
Pedig csupán mosolyt adok – kapok,
s begy?jtöm azt, mi engem illet, és vagyok,
ki életemben mindig voltam én –
fényre éhez? virág az erd? zord ölén…
Kit vad vihar tépáz gyakorta szét
Ki akkor is feláll, ha gerincét a szél
apróra törte, mégis t?r keményen!
Ím, itt a sorsom – lássatok csodát!
Ítéljetek, ha kell, de bölcs feloldozást
adjatok nekem, könyörg’ve kérem!
XII.
Adjatok nekem – könyörg’ve kérem:
emberhez méltó életet, s ha végem –
azt, hogy kezembe vehessem sorsomat
Eutanáziára hadd adjam voksomat!
Nem akarok vegetálni, ó nem!
Jól tudom, hogy bajom szörny?séges ómen,
s esélyem a gyógyulásra semmi,
de emelt f?vel szeretnék majdan elmenni!
Nem kérek pelenkát, sem katétert!
Gyomorszonda ne töltsön énbelém ételt!
T?szúrás szükségét rég nem érzi vénám!
Egyetlen cél, mi lebeg el?ttem –
Adjon az Úr, ha a szert magam bel?ttem:
gyors halált – ne kelljen élni bénán!
XIII.
Gyors halált – ne kelljen élni bénán!!
Én magam teszem, mi kell ahhoz, hogy énrám
ne várjon túl lassú agónia,
s ne süllyedjen belém a katatónia…
Segít?kre sajnos nem számíthatok –
nem hoztak még törvényt – nem írtak írnokok –
Az állatoknak van joguk csupán –
elaltatni ?ket szabad – mi több, muszáj!
Fiókom mélyén hát a kegyhalál
Ha szükségem lesz rá, azonnal megtalál
Benne bízhatom csak – útra készen…
Ha nem bírom tovább a szenvedést,
e bölcs italtól kérem majd az enyhülést –
Jussak át minél el?bb a fényen!
XIV.
Jussak át minél el?bb a fényen!
Kortyolom kegyes ned?m – dereng az Éden
Reszket? kezem kiejti múltam –
messze már a kor, mid?n még érte nyúltam…
Már semmi sem marasztal itt – elég!
Habár családomért maradnom illenék,
de nem leszek terhükre, s így a jó –
?miattuk is teszem – lelkem – hogy illanó…
Bódító, amint – kikúszva elmém –
él’tem zanza képeit vetíti szendén
Visszajátssza összes veszteségem…
Nem bántam meg életemb?l semmit
Mégis fáj, hogy nem kaptam – csupán csak ennyit:
Izmaimba sorvadt gyengeségem…
Mesterszonett
Izmaimba sorvadt gyengeségem…
Sz?kül? határaim közé rekedtem
Rabja lettem testem börtönének –
Láncra verve sz?kölnek remények…
Ám amíg agyam tudattal átkoz,
száll a képzelet, s repít magához
Minden új napom csalárd ajándék,
mert – mi teljesül – csupán a szándék…
Nem mozdíthatom kezem, se lábam!
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám –
Félek – így visz el – magamba zártan!
Adjatok nekem – könyörg’ve kérem:
gyors halált – ne kelljen élni bénán
Jussak át minél el?bb a fényen!
