Vandra Attila : Törpefenyők I/3. – Taníts, de kinek?

Zsigmond Noémit a frissen végzett matematika tanárt egy isten háta mögötti székely falucskába helyezik ki.

Egyre inkább meggy?z?dik róla, hogy nem épp álmai munkahelye… Még könyvek sincsenek, amib?l tanítani lehetne…

 

Taníts, de kinek?

 

Ahogy hazaért, felhívta Böbe nénit, aki könyvtárosn? volt egykori iskolájában. Böbe néninek majd leesett az álla, amikor el?állt különös kérésével. Bezúzásra szánt könyveket kért t?le. Olyanokat, amelyek nincsenek már leltáron. Böbe néni már leadta ?ket. Nem szerette a „szemetet” leltározni. Ám amikor megtudta, hogy mire kellenek, készségesnek mutatkozott.

– Megpróbálom a többi magyar tagozatos iskolát végigtelefonálni. Hátha még akad valahol. Bár a matematika könyvek kopnak a legjobban. Itt is átadják a gyermekek a könyveket a kisebbeknek év végén, de három-négyévenként cseréljük ?ket. Ám a matematika könyvek tudj’ Isten miért hamarabb mennek tönkre.

– Azon vezetik le a diákok a dühüket a rosszabb jegyekért… Ha már a tanárt nem lehet felpofozni – mosolyodott el Noémi. Volt ? is diák, nem is olyan rég.

Másnap, els? órája el?tt megint er?t vett rajta a szorongás, habár ezúttal hasmenés nélkül megúszta. Megint a hetedikben volt els? órája. Ismételni próbált. Felírta a táblára, hogy

 

1/3 + 1/4 = ?

 

Jelentkez? nem volt. Végül ? szólított ki egy fiút a táblához. Az csak állt és nézte, mint borjú az új kaput.

– Hozd közös nevez?re! – próbált neki segíteni.

A fiú nem mozdult.

– Hogy határozzuk meg a közös nevez?t: megkeressük a nevez?k… legkisebb… közös… többszörösét – kísérletezett, hátha kigyúl egy körte a fiú agyában. Hiába.

– Bontsd a nevez?ket szorzótényez?kre.

A fiú nézéséb?l egyértelm?vé vált, hogy számára kínaiul beszél. Még annyira se értette, mint a hatodikosok a román beszédet.

– A hármas ugye prímszám, az csak önmagával és eggyel osztható… – „súgott” a fiúnak, hátha sikerül mégis valami tudást kipréselnie bel?le. – A négy mivel osztható?

Csönd.

– Hej, improprius integrálok, gráfelmélet és vektoralgebra! – fakadt ki Noémi elkeseredetten. – Minek tanultam ?ket?

Hirtelen csönd lett az osztályban. Csak az egyik kislány száján csúszott ki:

– A tanár néni káromkodni is szokott? 

Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen kínjában. Egy ideig hallgatott, majd magyarázkodni kezdett:

– Néha megesik velem is, ha nagyon felbosszantanak, bár nem szép dolog. De most nem káromkodtam, hanem elkeseredtem, hogy minek tanultam ilyen magasröpt? dolgokat az egyetemen? Hiszen itt semmi hasznukat nem veszem.

– S ha a tanárn? káromkodik, akkor meg szokta gyónni? – érdekl?dött egy másik kislány.

– Én nem katolikus, hanem református vagyok, mi nem szoktunk gyónni – magyarázta, majd észbe kapott, hogy jobb lesz hitvitákba nem bonyolódni. – Mondd kisfiam – tért vissza a matematika óra valóságába –, ha még osztani se tanultál meg, minek jártál hat évig iskolába?

– Mert szüleimet megbüntetnék, ha nem jönnék. Muszáj.

Most Noémin volt a hallgatás sora. Paff maradt ett?l a választól.

– S ha itt ücsörögtél annyi ideig kényszerb?l, miért nem próbáltál odafigyelni, hogy ragadjon rád valamennyi tudás? Hogy fordítsd hasznodra azt az id?t, amit itt töltesz?

– Tanár néni – jött meg a fiú hangja –, mondja, mire használom a közös nevez?re vonást a kertásáshoz?

– Kertásás közben fiam, valóban semmire. De ha egyszer úgy döntenél, hogy többre vagy érdemes, mint hogy egy életen át trágyát hányj, s kertet áss, netalán könnyíteni akarsz a munkádon, s nem lóval, hanem traktorral akarsz szántani, vagy szállítani a két kezed munkájának a gyümölcsét, akkor már szükséged lehet rá! Szóval, négy osztva kett?vel mennyi?

– Nem tudom – felelte a fiú lehajtott fejjel.

– Még azt sem tudod mennyi négynek a fele? – hitetlenkedett a tanárn?je.

– Ja, az kett?! – ragyogott fel a fiú arca.

Noémi egy pillanatra meghökkent. Majd hirtelen ötlett?l vezérelve rákérdett:

– Nyolcnak a fele mennyi?

– Négy!

– És hatnak?

– Három!

– És tíz osztva kett?vel?

Passz. Így nem tudta. Talán mégse egészen hülye ez a gyermek. Noéminek jött egy ötlete.

– Írjátok: Ha János bácsi vesz a piacon egy fél zsák murkot s egy harmad zsák petrezselymet, haza tudja-e vinni egyetlen zsákban?

– Haza! – vágta rá diadalmasan a választ egy kislány, de azonnal. – Ahonnan kivette a fél zsák murkot, ott elfér a harmad zsák petrezselyem!

– S mennyi hely marad? Hányad zsák marad üresen? – kérdezte reménykedve tanárn?je.

Válaszul a kislány megvonta a vállát.

– Számítsd ki!

– Nem tudom…

Na, ez a tudás se matematika, hanem gyakorlati érzék… – lombozódott le Noémi. – Na, kerülhettek-e hasonló helyzetbe, hogy ilyesmin kelljen elgondolkodnotok? Akkor majd mit tesztek? Álljatok neki a feladatnak! – adta ki az utasítást.

– Én rátölteném a petrezselymet a murokra, s ha nem férne be, akkor vennék még egy zsákot.

– Én eleve külön zsákba tenném, mert ha összekeverem, akkor otthon szét kellene válogatnom – felelte egy kislány.

„Hogy a mi osztályunkban mekkora nevetés lett volna ebb?l!” – gondolta Noémi. „S itt senki sem nevetett.” Végigjárta az osztályt. Senki sem kezdett el számolni. Többen le se írták diktálás után a feladatot.

– Miért nem írtad le? – faggatta Noémi az egyik kislányt. A kislány hallgatott. Noéminek hirtelen furcsa sejtelme támadt. Vette a könyvét, s odaadta a kislánynak, rámutatott egy szöveges feladatra, majd megkérte olvassa fel. A kislány akadozva, szótagolva olvasta fel a két mondatot. 

– Most mondd el, mit kér a feladat, a saját szavaiddal!

Hallgatás.

– Kinek volt 10 almája? – kérdett rá a tanárn?.

Újabb csönd.

Ez a gyermek nem érti, amit olvas… – döbbent le Noémi. – Még abban a fázisban van, amikor össze tudja olvasni szótagonként a bet?ket, de a szótagok nem állnak össze a tudatában jelentéssel bíró szavakká. De hát ki engedte át e gyermekeket hetedik osztályig?

– Kérd meg édesanyádékat, foglalkozzanak veled egy kicsit. Nehéz úgy tanulni, hogy nem érted, amit olvasol.

– Szüleim nem tudnak olvasni – nyögte ki a kislány szégyenkezve.

 

A tanáriban Kiseszter szólította meg.

– Mit?l vagy így elereszkedve?

– Kalcinált szóda.

– Miiii?

– Jól értetted: Móra Ferenc: A kalcinált szóda… ismételte meg. Noémi. Majd elmesélte a hetedikben történteket. Végül Adyt kezdte idézni:

 

„De elcsitult a jókedv-förgeteg,

S helyére ült a döbbent némaság:

Köröttünk már az Élet csörtetett”

 

– Ez nem Brassó vagy Sepsiszentgyörgy valamelyik elitgimnáziuma – ismerte el Kiseszter.

– Hogy adok ezeknek átmen? jegyet algebrából? Emeletes törtekkel, ismeretlenekkel kell számolniuk! S a nyolcadikosok hogy fognak kisérettségizni?

– A tavaly egy gyermeknek sikerült. A tavalyel?tt senkinek. A mi osztályunkból annak idején háromnak.

– Valami baj van? – Szólította meg ?ket az igazgatón?, látván Noémi gyászos tekintetét. Noémi neki is el?adta, bár Kiseszter próbált jelezni neki, hogy ne.

– Zsigmond elvtársn?, azért tanult pedagógiát az egyetemen, hogy tudja, hogy mit tegyen ebben a helyzetben, s ne másra kenje a felel?sséget! Könny? azt állítani, hogy a diákok buták, hogy nem tanulnak. Tanítsa meg ?ket, motiválja ?ket tanulásra. Könny? az el?tte tanító kollégákra kenni a felel?sséget! Nehezebb a munkáját rendesen elvégezni! – emelte fel az igazgatón? fenyeget?en a hangját.

Noémi megértette. Ha megbukik valaki matematikából, ?t teszik majd felel?ssé, mert nem végezte el rendesen a munkáját. Minden felel?sség az övé… 101%-ig.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.