Horváth Nóra : …még akkor is!

 

Gyermek az es?ben;

nincs rajta kabát,

eserny?t sem használt,

b?rig ázott a kis szepl?telen.

 

Ennél már jobban nem ázhat,

a ruhája csurom víz,

nem siet haza, bízik

a der?s ég felh?szakadásában.

 

Haja csutakokban lóg a földre,

még a körme alatt is víz van,

a halántékát simította,

keze ökölbe.

 

Fedezéket keres.

 

Egy tágas fa alá állt,

a törzséhez d?lve,

testét levelek ölelték körbe,

menedékre talált.

 

Az ég dühösen dübörgött,

az égszakadás megindult,

az arca er?ltetve felvidult,

szeméb?l könny szökött.

 

Átfogja a fa kemény kérg? derekát,

lecsap a mennyk?, hozzá közel,

belényillal az ölel,

az ágak megérintik beesett arcát.

 

Mendennek ellenére, még akkor is,

csapjon belém a villám,

az ég félt? keze vigyázzon rám,

kínoktól duzzadt pocsolyák teljenek meg.

 

Feln?ttként didergek a gondolattal,

de még akkor is átölelném a fát,

kiöntené a bánatát,

még akkor is szeretem a szikra bennem vájkálását.

 

Még akkor is hagynám magam,

magatehetetlenül rázzon csak tovább,

aki ett?l megriad, nem látott még csodát,

még akkor is, ott is t?rnék, én otthontalan.

 

…még akkor is!

 

 

 

 

Kedves Nóra, széles ívben és nagy lendülettel halad ez a vers – ám ezzel sajnos ki is merültek a jó hírek. Az a helyzet, hogy a m?ben ábrázolt érzés – csak egy modor, nyilván Te sem gondolod komolyan. Ezek olyan “jól hangzó” dolgok, de sajna kevés mögöttük a hitelesség. Engedelmeddel ezt most nem kérjük szépen. Szeretettel várom a következ?t.

 

puszi: Roberto

 

Legutóbbi módosítás: 2010.06.18. @ 14:54 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).