Sonkoly Éva : Nagybajuszú Kormos kandúr kalandjai

Lehetne tanmese… Kandúroknak? *

 

  

 

 

Kormos Kandúr Panni néni emeleti lakásában volt szobacica, de úgy élt, mint egy igazi uraság. Napközben a közeli rétre járt, néhol besétált az erdő bokrai alá is. Enni hazajárt, Panni néni finom falatokkal kényeztette, simogatta.

— Nincs is ilyen hatalmas bajusza más cicának! — cirógatta gyakran. Olyankor Kormos hálásan dorombolt.

— Csak ne lennél akkora csavargó! — sóhajtott Panni néni, aki esténként aggódva kereste az ő kis kedvencét.

— Ma is elkóborolt? — kérdezte a szomszéd.

— Szokása szerint — volt a válasz. — Szegénykém, mit ehet? — töprengett a gazdi.

— Majd hazajön — biztatta a szomszéd —, tavasz van, ilyenkor minden kandúr a lányok után jár!

— Ilyenkor? Az én Kormosomnak ugyan mindegy, hogy tavasz, vagy nyár. Tekeregne ez télen is, ha nem lenne olyan fázós. Pár éve több hétig nem láttam — sóhajtott Panni néni.

Bizony Kormos abban az időben nagyon megszeretett egy szép, fekete cicalányt. Úgy alakult a dolog, hogy ott befogadták hosszabb időre. De hol van az már?

Mostanában gyakran lát a mező szélén egy hófehér bundájú cicát. Némán nézik egymást, de nem mer közelebb menni, mert a veréb azt mondta, nem hozzá való.

— Miért is hallgattam rá! — bosszankodott Kormos. — Ostoba veréb, majd ma este visszajövök…

Besötétedett, Kormos lesben állt, meglapult a fűben, moccanni sem mert, s egyszercsak meglátta a hófehér bundát a bokor alatt. Lassan odakúszott, s ahogy a cicák szokták nyalogatni, tisztogatni kezdte a fehér bundát. Közben figyelt. Láthatóan jólesett a fehér bundásnak a kényeztetés.

Pár nap, s már Kormos haza sem ment. Ott a borkor alatt éldegéltek nagy szeretetben. Mezei egeret vitt néha párjának, de az nem szerette az egeret. Vegetáriánus volt. Telt az idő. Kormosnak honvágya volt. Panni néni… húsos tányérka… csak ez járt a fejében. Egy szép napon kapta, fogta magát, poros bundában, soványan, hazasomfordált.

Mekkora volt az öröm otthon! Panni néni friss májat tett a tányérjába, átkefélte kócos bundáját. Kormos boldogan szenderedett álomra megszokott plédjén a fotelben. Napokig el sem hagyta a lakást.

Egyszer mégis eszébe jutott a bokor alatti sok kedves nap. Elindult hát arrafelé.

— Kárrr… kárrr! — szólt rá egy varjú a fáról.

— Ugyan mit károgsz itt, te csúf madár! — morgott Kormos. Nem szerette a varjút, mert repült. Olyan elérhetetlen messzeségben volt egy macskának. Körbejárta a bokrot. Sehol senki. Búsan indult hazafelé, mikor elröppent felette a veréb.

— Mindent láttam! — fecsegte. — Mondtam, hogy nem való hozzád!

— Mit láttál? — állt meg Kormos bajszát mozgatva.

— Nincs már, hiába keresed! Vadászat volt.

— Mi volt? Milyen vadászat?

— Tudod, jöttek az emberek, puskával, nyulat lőttek, láttam.

— És?

— Nem érted? Elvitték a te fehér bundásodat! Én mondtam, hogy…

— De ők nyulat lőttek… azt mondtad…

— Óh, te ostoba! Még az angóra nyulat sem ismered meg? Látom neked aztán mindegy… Az a szerencsétlen tapsifüles húsvétkor szökött meg Piri néni unokájától! — nevetett a veréb.

— Tudom, hallottam! — füllentette Kormos.

Magában pedig azt gondolta:

— No lám, mindig tanul egy magamfajta kandúr. A vega macska az nyúl…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette > Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"