Torjay Attila : Előtörlesztés

*

 

 

 

 

— Jó napot! — lökte be a Rendőrség ajtaját, az ügyeletes csak intett, olvasott tovább. Ismerték régről, szinte naponta járt hibákra. Átfagyva, megdermedt kézzel kopogott a telefonközpont ajtaján.

— Tessék!

Egyik kezében a szerszámos táska, másikban javított készülékeket cipelt, azzal igyekezett kinyitni az ajtót. Közben egy kicsúszott a kezéből, utána kapott, arra lepotyogott a többi is, nagy zajjal szétszóródtak az ajtó előtt. Az ügyeletes jót röhögött, valahogy berugdosta őket a központba és becsukta az ajtót.

— Mintha kicsit szétszórt lenne ma — köszönt Ilike a központkezelő. — Kér egy kávét?

— Nem, köszi. Mi a mai szent evangélium?

— Hármat jelentettem, az első emelet 17-ben nem csörög a 63-as, az ügyeleti közvetlen süket, a Molnár alesnél meg recseg beszéd közben, nyilván megint bő lével felmosta a zsinórt a takarítónő, ahogy szokta.

Még mindig nagyon fázott, ezért úgy döntött, hogy most nem javít a helyszínen, még ott is szétszórna mindent. Így a tartalék készülékekkel ment a megjelölt helyekre és lecserélte a telefonokat, aztán a központ melletti asztalon kezdte a javítást.

— Mit szól ehhez a vacak időhöz? — kérdezte Ilike.

— Teljesen megfagytam már ma… — közben jelzett a központ, Ilike belépett, pár mondatot beszélt.

— Most szóltak, hogy a 117-et is meg kéne nézni, tárcsa hibás.

Felballagott az emeletre, látásból ismerős civil ruhás nyomozó ült bent, szétszedte a készüléket, beszabályozta a regulátort.

— Kérnék valamit, ha lehet — nézett rá a nyomozó. — Egy fiatal lányt molesztált egy szatír a katonatemetőben, már elcsíptük, most van a felismertetés. Ilyenkor a gyanúsítottat több másik ember közé állítjuk, és a kislánynak közülük kell kiválasztani a vétkest. Segítene? Csak pár perc.

— Jó, rendben.

Lementek a földszintre, az egyik szobában már volt pár ember. Hamarosan nyílt az ajtó, egy megbilincselt kezű vékony pasast hoztak be, aztán sorba állították a bent levőket, és középre besorolták a gyanúsítottat. Egy percig álltak ott, aztán a gyanúsítottat elvezették, a többieknek pedig megköszönték a részvételt.

Visszament a központba, Ilikének elmesélte a kiválasztást. Az már ismerte az esetet.

— Ja, igen, ez tegnap történt. Négy tizenegy éves gyerek játszott a katonatemetőben, ez a ganéj hozzájuk csapódott, tanfelügyelőnek adta ki magát. Hármat elküldött közülük, és a kis Horváth Évát megerőszakolta. Az anyja tett feljelentést, a személyleírás után körülbelül sejtették, hogy ki lehet, be is vallotta azóta már. Jobb is hogy már nincs szabadon, a Horváthék rokonsága megnyúzta volna. Tudja, én levágnám a micsodáját a tanfelügyelő úrnak, az biztos.

— De hát nem volt senki a szobában…

— Nem, persze. A kiválasztót nem lehet látni, hogy ne zavarja a felismerésben, ha szembe kéne nézni a zaklatójával. Egy tükör van a falon, a másik szobából átlátható, onnét választja ki.

— Hát, pocsék eset.

— Á, havonta van ilyen. Van úgy is, hogy nő az elkövető, és fiatalkorú fiú az áldozat. Néha ilyenkor engem is megkérnek, hogy álljak be a szégyenfalba — nevetett.

— És annak mit vágna le?

— Egy nagy fülest.

Végzett lassan, elpakolt, elköszönt Ilikétől, az ügyeletes kiengedte. Mire visszaért a felügyeletre, már délre harangoztak. Ilyenkor szokta felhívni a barátnőjét, aki egy 20 km-re lévő kis faluban kezelte a Postát. Ezt már mindenki tudta, ebben az időben nem léptek be a vonalba, hagyták őket cseverészni.

Beült a központban egy üres helyre, feltette a fülhallgatót, kibillentyűzte a barátnője számát. Jött azonnal, már várta a hívást, és szinte azonnal kicsi zúgás is keletkezett, valaki azért csak belehallgatózott.

És akkor valaki durván meglökte a hátát.

— Maga meg mit keresett ott?

Hátranézett, és leesett a tantusz. A Horváthné volt, az egyik központkezelő. Hú, a fenébe, a Horváth Éva anyja, ez ott lehetett a kiválasztáson, és most azt hiheti, hogy én is benne voltam!

— Pont ott dolgoztam, és megkértek, hogy segítsek a kiválasztásnál. Nekem semmi közöm az egészhez.

Látta, hogy a nő hiszi is, nem is, kilépett a vonalból, és bement a felügyeletre.

A minden lében kanál Ilonka néni volt a szolgálatos, elmondta neki tövéről-hegyére a történetet és megkérte, hogy magyarázza el a központos nőnek, mégis csak egyik nő, talán jobban szót ért a másikkal.

Pár perc múlva Horváthné megkereste, és elnézést kért, ezzel tulajdonképpen akár vége is lehetett volna a kellemetlenségnek, de nem lett vége. A Horváthné azontúl nem szólt hozzá, elkerülte, talán egy kanál vízben is megfojtotta volna. Vagy úgy gondolhatta, hogy mégiscsak volt hozzá köze, vagy amiatt neheztelt, hogy tudott mindenről. Vagy ki tudja.

Kellemetlen volt, az biztos, de aztán szép lassan csak elfelejtette. Idővel tovább tanult, és pár év múlva egy kollégium lakója lett. Szeptemberben beköltöztek a gólyák, és a hirdetőtáblán megnézte az elsőévesek jegyzékét. Íratlan szabály volt a földieknek segíteni egymást, talált is egy nevet a városából. Arra gondolt, hogy felajánlja, segít kapcsolatot tartani a szüleivel, ő minden hétvégén utazott haza. Egy elsőéves ezt még nem tehette meg.

Bekopogott a szobába, vékony, szőke lány nyitott ajtót, döbbenten ismerte meg — Horváth Éva volt. Valamit makogott a hazautazásról, meg a kapcsolattartásról, a lány zavartan elhárította, kihátrált.

— A fenébe is, hát ettől az ügytől már sohasem szabadulok?

Azon túl aztán már nem nagyon találkoztak, a lány messziről elkerülte, néha látta távolról, összeállt egy évfolyamtársával, dúlt a nagy szerelem.

Aztán a szünidőben besétált pofavizitre Ilonka nénihez a felügyeletre, jókat röhögcséltek régi dolgokon, amikor nyílt az ajtó.

— Te Ilonkám, van vagy három rossz zsinórom.

Horváthné volt. Megrökönyödve látta, hogy tele pofával röhögnek valamin, kiment és úgy bevágta az ajtót, hogy a keret kimozdult a helyéről.

— Mi a fene baja van ennek velem?

— Hát itt azt mesélte, hogy a lánya szólt neki, mert maga a kollégiumban bepróbálkozott hozzá. Talán azt nehezményezi.

— Dehogy próbálkoztam, felajánlottam neki, hogy ha hazajövök, hozok-viszek levelet, meg csomagot.

— Ezt neki mondja meg.

— Mondja neki a radai rosseb.

Kifelé mérgesen jól belerúgott a vaskapuba, meg is bánta rögtön. Sziszegve sántikált hazafelé magában káromkodva, aztán erőt vett a mérgén.

Állítólag minden rosszban jó is akad — gondolta, egyszerűen előtörlesztésnek veszi. Majd ha a végén felballag elszámolni az életével, lesz egy olyan vezeklése, ami mögött nincsen rosszpont. Ki tudja? Talán kompenzálhat valami főbenjárót.

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila