A fogyó hold kísértetiesen ragyogott a temet? moha lepte sírjai felett az októberi éjszakában. Sárga sarlóját a földre eresztette, mintha arra buzdítana minden földi halandót, hogy megragadja, és nagy utazásra induljon vele az éjszakában.
Blanka reszket? lábakkal ment végig a temet?t kettéválasztó ösvényen, ami az otthonába vezetett. Ág reccsent a lába alatt, megijedt t?le, futásnak eredt, mintha árnyak ?znék az éjszakában. Futott árkon-bokron át, úttalan utakon, komor rengetegben, hol egyre mélyebb lett a sötétség, mígnem meg nem érkezett a Reménytelenség kastélyába. A bánat kísértetként terjengett a kastély felett.
Utolsó erejét összeszedve bezörgetett, majd ájultan rogyott össze. A kapu?r elhúzta a száját, amikor meglátta, hiszen legszebb álmából zavarta fel az elhaló kopogás. Mégis felkapta a vállára Blankát, hogy bevigye a kastélyba. A lányka ijedten eszmélt az idegen helyen, azonnal eszébe jutott, hogy hol van, és vele együtt az édesanyja intése is, hogy sose merészkedjen a Reménytelenség kastélyának közelébe. Kis szíve remegve kalimpált a mellkasában. Arra gondolt, hogy most biztosan a legrosszabb félelmei fognak valóra válni. Kimerülten zuhant vissza az álom mindent elfed? homályába.
Reggel, amint kinyitotta a szemét, Reménytelen gróf szomorú szemeit pillantotta meg.
– Jobb reggelt! – köszöntötte a gróf. – Gondolom, hogy nem fogod jól érezni magad nálunk.
– Miért gondolod ezt kedves Reménytelen gróf?
– Ezen a kísértet lakta helyen semmi esély a jókedvre.
– Ugyan, ne légy ilyen pesszimista! – kérlelte a lány.
– Hát hogy ne lennék? Nézz rám kicsi Blanka, a szerelem messze elkerül engem.
A lány azonnal megsajnálta a szomorú szem? grófot, és szívében vonzalom kezdett kifejl?dni iránta. A férfi éles szemével érzékelte a változást Blanka tekintetében, hogy a félelmet a bizalom váltotta fel. Megrebbent a szíve a váratlan örömt?l, és máris jobb színben látta a világot.
– Gyere! – nyújtotta a kezét a lánynak. – Változtasd át a világomat!
Blanka örömmel elfogadta a gróf kezét, aki többé már nem maradt reménytelen, hanem a remény átjárta szívét, mint egy ég? fáklya világítja be a sötét éjszakát.
A hold azóta megújult újra és újra… szerelmes szívek találtak egymásra, s a remény sosem hunyt ki többé egy szívb?l sem a kísérteties éjszakákon, a varázslat újra és újra megtörténik…
