Nagyajtai Kovács Zsolt : A várakozás

Kristóf elgondolkodva bandukolt lefelé a lépcsőn. Valami baj van a faterral, gondolta, de nem tudott rájönni, mi lehet az.*

 

Hajnali négy órakor felébredt, és már nem tudott visszaaludni. Igaz, a korai ébredés nagyon meg sem viselte, hiszen egyébként is minden reggel öt órakor kelt. Gyors fogmosás, alibi-mosdás után fölkapta a melegítőjét és szaladt lefelé a negyedikről Malvinkával, a leffegő fülű kutyussal, hogy az minél hamarabb elvégezhesse a reggel sürgető, szorító dolgait, továbbá megtisztítsa a környéket az éj leple alatt odamenni bátorkodó ellenségtől, jelesül a kóbor macskáktól.

    Zoltán most sem szándékozott korábban lemenni Malvinkával, mint azt tenni szokta más napokon, inkább annak örült, hogy van egy ráérő, szabad órája, ami alatt végiggondolhatja azt, mi mindent kell elvégeznie ahhoz, hogy nyugodtan várhassa Editet.

    Mert ma különleges napra ébredt. Ma érkezik Edit. Azt ígérte…

 

    Zoltán egyedül élt, gyermekei felnőttek, néha meglátogatják őt, de saját magukra sincs elég idejük, nemhogy a papára. Edit mérhetetlen távolságra lakott tőle, egy olyan családban, ahonnan valóban ritkán tudott két-három napot kiszakítani magának. De nem ritkábban, mint szerette volna…

 

    Zoltán fölült az ágyában, ásított, majd kilépett a szőnyegre, belebújt a papucsába, és kicsoszogott a konyhába. Egy kicsi edénykében vizet tett fel forralni. Egy kávéspohárba másfél kiskanálnyi nescafét tett, cukrot, tejport, ezalatt felforrt a víz, készen volt a kávé. Ivott egy kortyot, rágyújtott, és gondolkodni kezdett.

    Ma délelőtt újra láthatja. Újra megfoghatja a kezét, újra megsimogathatja arcát, újra hallhatja hangját, és újra megcsókolhatja a száját, nyakát, és tán máshol is… Szereti, nagyon szereti az ő Editjét. Tiszta szívből, őszintén.

    És ma eljön Edit, azt ígérte.

    Azon kapta magát, hogy hangosan beszél Edithez. Még jó, hogy senki nem hallotta — gondolta, és bement a fürdőszobába, hideg vízzel kissé felfrissítette az arcát, felkapta a melegítőjét és irány Malvinkával a hajnali utca. Ilyenkor, reggel fél óra legalább járt a kis ebnek.

    Kutyasétáltatás közben is Edit járt az eszében. Ha itt marad éjszakára — és miért ne maradna itt —, akkor holnap reggel ilyenkor még biztosan alszik majd. Ő fölviszi Malvinkát, megmossa a lábát neki, aztán gyorsan visszafekszik az ágyba, hozzábújik Edithez, mert azt mindketten nagyon szeretik. Átöleli majd szorosan, és nagyon fogja szeretni…

 

    Ma érkezik Edit, azt ígérte.

    Addig azonban rengeteg dolga van. Ha a kutyát elintézte, akkor lezuhanyozik, megborotválkozik, és valami tisztességes utcai ruhát ölt magára, nem pedig melegítőben várja az ő Editjét. Csak igyekezni kell, mert Edit kocsival érkezik, és akkor kilenc óra felé itt lesz. Kilencig tehát ki kell takarítania, nemcsak a szobákat, hanem a fürdőszobát, konyhát, budit is. Bár nincs akkora kosz ebben a lakásban, hogy most kelljen éppen órák hosszát sikálni, mondjuk, a kádat, takarít ő rendszeresen. De most Edit jön, nehogy éppen őelőtte maradjon valami retkesen.

    Még egyszer átnézte a hűtőszekrényt, nem hiányzik-e valami az ebédhez. A sokadik ellenőrzés után is úgy vélte, hogy minden megvan. Fölmosta az előszobát, konyhát, kamrát, fürdőszobát, meg a vécét is. Nyolc óra után pár perccel bekapcsolta a porszívót, végigdörgölte a két szobát, majd letörölte a port a polcokról, asztalról, tévéről. Újra megmosakodott, felöltözött, és izgalommal konstatálta, hogy kilenc óra van. Leült a szobában a fotelba, és várt.

    Negyed tízkor kezébe vette a mobiltelefonját, és kikereste benne Edit számát. Felhívta. „A hívott szám pillanatnyilag…” Afffene egye meg, mi az, hogy nem kapcsolható?

    Azt ígérte, ma délelőtt érkezik. No, jól van, hiszen még korán van. Kicsit később jön. Igen, biztosan valami oka van, és nem tudott időben indulni. De érkezik. Biztos, hogy érkezik…

 

    Megszólalt a csengő. Szaladt az ajtóhoz, széles mosollyal nyitotta ki.

    Kristóf fia állt az ajtóban.

    — Helló, fater. Szabin vagyok, gondoltam, megnézlek, mit csinálsz éppen. Beengedsz?

    — Persze, persze, bocsánat… Gyere csak be. Régen láttalak — állt félre az ajtóból Zoltán.

    — Vársz valakit, hogy így ki vagy öltözve?

    — Neeem, illetve… Igen. Ki vagyok öltözve? Én nem mondanám. Fölvettem egy inget, meg egy farmert. Ez azért nem azonos a szmokinggal.

    — Nem. De ha azt vesszük, hogy ilyenkor mindig melegítőben vagy, akkor nekem feltűnő. De nem baj, csak kérdeztem. Kit vársz?

    — Hááát… Izé, egy régi barátomat.

    — Apa, gyanús vagy nekem. Nem szoktál te így hápogni. Ki vele, ki érkezik hozzád?

    — Khhmmm… Edit barátnőm, tudod, akiről meséltem már neked — nyögte ki nehezen Zoltán.

    — Edit? — kerekedett el a szeme Kristófnak. — De hiszen két hete sincs, hogy szakítottatok.

    Zoltán előbb elvörösödött, majd ideges mozdulatokkal kezdte igazgatni inge gallérját.

    — Honnan veszed azt a marhaságot, hogy szakítottunk? — kérdezte jóval hangosabban, mint ahogyan akarta, aztán tétova mozdulatokkal elindult a szobába. Kristóf követte őt. — Illetve… Igen, akkor szakítottunk. De azóta, izé… Kibékültünk már. Össze sem vesztünk. Nem is voltunk szakítva. Mit is beszélek… Szóval, az nem volt olyan igazi szakítás. Mit faggatsz itt engem?

    — Egy: onnan veszem, hogy te mondtad a szakítást, emlékszel rá? Kettő: olyan furcsán viselkedsz, fater. Csak nincs valami baj?

    — Baj? Neeem, nem, nincsen baj, fiam. Csak kicsit izgatott vagyok, tudod, az Edit mára ígérte, hogy érkezik.

    — Valami nem stimmel veled, apa. Látom rajtad. Nem szokott neked ekkora flúgod lenni. Ha elmondanád, talán segíthetnék.

    — Nincs mit elmondanom, kisfiam, minden rendben van. Percek kérdése, és itt lesz.

    — Hát, te tudod, fater. De ha bármi van, szólj nekem, légy szíves. Akkor most itt hagylak, érezd jól magad. Remélem, tényleg minden rendben lesz. Ahogyan mondtad. Na, szia.

    — Szevasz, fiam, örülök, hogy itt voltál. És annak is, hogy megértesz.

    Kristóf elgondolkodva bandukolt le a lépcsőn. Valami baj van a faterral, gondolta, de nem tudott rájönni, mi lehet az. Mindegy, estefelé még egyszer visszanéz hozzá. Nem szokott ilyen ziláltan viselkedni az öreg…

    Zoltán becsukta az ajtót, megnézte az órát, mindjárt tíz… Nem jött. Az ő Editje nem érkezett még meg. Defektet kapott. Karambolozott. Beteg lett, el sem indult. De akkor telefonált volna. Újra hívta Edit számát, újra a géphang jelentkezett. Nem esünk kétségbe, nyugtatta meg magát Zoltán, biztosan vonattal jön, akkor délben ér ide, a telefonja meg lemerült. Majd ha itt lesz, feltölti.

    Nehezen telt az idő. Két óra elmúlt, Edit sehol. Kiment a konyhába, kávét főzött, megitta, és az ezredik cigarettára gyújtott. „De hiszen két hete sincs, hogy szakítottatok!”— Kristóf fia mondata járt a fejében. De igen, van, pontosan ma két hete, hogy szakítottak. De ő úgy emlékszik, hogy kibékültek… Igen, úgy emlékszik. Ő megpróbálta, Edit is mondott valamit, de nem emlékszik pontosan, hogy mit is mondott. Arra emlékszik, hogy kibékültek, és arra emlékszik, hogy megígérte, eljön hozzá… Azóta minden nap várja. Minden áldott napon Editet várja. Egyszer el kell jönnie, azt ígérte.

    Este hatkor kiment a konyhába, leszedte a terítéket, elpakolt. Eszébe jutott, hogy aznap nem evett még egy falatot sem, azon gondolkodott éppen, hogy bár nem éhes, mégis ennie kellene valamit, amikor megszólalt a csengő. Futva érkezett az ajtóhoz, szinte kirántotta a helyéből.

    Kristóf állt ott.

    — Szia, öreg, gondoltam, megnézlek, mi hír. Elég vacak az ábrázatod, apa — nézte aggódva apja arcát Kristóf. — Biztos, hogy nincs semmi bajod?

    Zoltán elindult a nagyszoba felé, és közben szólt hátra.

    — Gyere be egy kicsit, fiam.

    Amikor mindketten leültek a fotelba, Zoltán igencsak zavart volt.

    — Nagyon szeretem… Képtelen vagyok elfogadni, hogy vége. Látod, úgy viselkedem, mintha bolond lennék. Tán az is vagyok. Elfogadni nem tudom, de tudomásul veszem, és holnaptól nem várom, csak reménykedem. Titkon. Menj haza nyugodtan, köszönöm, hogy újra eljöttél hozzám. Most már tényleg minden rendben lesz, meglátod.

    Kristóf szó nélkül hallgatta apját, majd még hosszú percekig nézte őt. Tökéletesen megértette, annak idején ő is megharcolt szerelméért, azért, hogy immár hat éve boldog házasságban élhessen. Most úgy látta, apja a körülményekhez képest nyugodtan viselkedik, egyedül hagyhatja.

    — Jó éjszakát, apa — állt fel a fotelból. — Vigyázz magadra, kérlek. Tudom, hogy nehéz, de tartsd magad. Tudod, egyszer minden jóra fordul — mosolyodott el, és örült, hogy apja viszonozta a mosolyt.

    — Igen, egyszer minden — ismételte Zoltán, és kikísérte a fiát. Az ajtóban megölelték egymást.

    — Jó éjt nektek is, fiam.

    Tíz nap telt el, Zoltán elfoglalta magát. Olvasott, sétált, beszélgetett emberekkel, tévét nézett, az internettel szórakoztatta magát. Edittel is volt ereje pár szót váltani, közömbös dolgokról, ügyelve arra, nehogy az asszony észrevegyen akár egy pici keserűséget is a hangján.

    A tizenegyedik nap délelőttjén megszólalt az ajtócsengő. Zoltán el nem tudta képzelni, ki lehet az, azt gondolta, biztosan valami üzletkötő. Komótosan odaballagott az ajtóhoz, és kevés érdeklődéssel arcán kinyitotta.

    Az ajtóban Edit állt. Zavarban volt, egyik lábáról a másikra billegett, mosolyogni próbált. Zoltán meg sem tudott mukkanni, csak a szája maradt tátva.

    — Szia, Zoltán. Eljöttem hozzád, hiszen tudod, megígértem — könnyek csorogtak a szeméből, de a mosollyal továbbra is próbálkozott.

    Zoltán megfogta Edit kezét, bevezette az előszobába, átölelte, csókolták egymást percekig.

    — Tudtam… Tudtam, hogy egyszer minden jóra fordul — súgta Zoltán. Kézen fogva bevezette a szobába Editet, leültek egymás mellé, csak nézték egymást, szót nem szóltak.

    — Mindent megbeszéltünk, ugye? — kérdezte Zoltán, és Edit csak inteni tudott a fejével, hogy igen.

    Soha többet nem engedték el egymás kezét.       

 

    

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest