Markovics Radmila : Fiú lett

A fiainkra büszkék lehetünk; a lányainkra: büszkék lehetünk és mindig számíthatunk rájuk.*

 

 

 

 

 

 

Vártuk nagy izgalommal a második unokám születését a szobámban hárman: Juci, Ácó meg én.

Tudtuk ez az unokám is kislány lesz, mert az ultrahangon előtte való nap megmondta az orvos: gyönyörű nagy kislányunk fog megszületni. Örömmel vártuk, csak a menyemet féltettük, mert erős asztmás, nehogy neki legyen valami baja.

Délelőtt volt. Telefonos kérdésünkre a nővér azt felelte, úgy egy óra múlva hívjuk, akkorra biztos megszületik a baba.

Alig tudtuk kivárni az egy óra elteltét, rögtön csörgettem a szabadkai kórházat. Kértem a szülészetet.

— Tessék mondani, Dudás Tündének megszületett-e a kislánya?

— Ön kereste egy órával ezelőtt is?

— Igen.

— Tündének gyönyörű nagy kisfia született.

— Egy Tündéről beszélünk? Nekünk azt mondták tegnap, hogy kislánya lesz.

— Kisfiú. Higgye el nekem.

— Az anyuka jól van?

— Igen.

— Biztos? Tünde asztmás, semmi baja sincs? Féltjük nagyon.

— Kismama, szóljon már bele a telefonba, és nyugtassa meg az anyukát, mert nagyon félti.

— Jól vagyok. Semmi bajom sincsen — hallatszott a telefonból.

Gratuláltam, elköszöntünk, és tudtam, hogy a fiamat a Sógor vendéglőben kell keresnem, mert ott várja a barátokkal „kislányának” a születését. Felhívtam a vendéglőt. Amikor megmondtam, hogy kisfia született, üdvrivalgást hallottam és megszakadt a vonal.

Tudtam, hogy eddig is iszogattak, de ezután totál részegre issza magát az újdonsült apuka a barátaival. Nem tévedtem. Értesítettem a nászasszonyt is, hogy nagymama lett. Neki Danika az első unokája. Megbeszéltük, ha indulunk a kórházba, elvisszük őt is. A fiamat alig tudtam haza abajgatni. Részeg volt, de nagyon. Bement, elővette a pisztolyát, én szorosan mellette voltam, hogy a levegőbe magasra célozzon, nehogy valami baj legyen. Kiürítette a tárat, és ezzel jelezte a környéknek, hogy apa lett, és fia született.

Elindultunk Szabadkára: a lányom a nászasszony, a fiam meg én. Nem bírtam a boldog, de az alkoholtól részeg fiammal. Minden áron ő akart vezetni. Én ültem mellé, hogy elkapom a kormányt, ha valami nem úgy megy, ahogyan kell.

— Anyám, alig látom az utat. Nagyon figyelj! 

— Figyelek — mondtam neki, de legszívesebben egy pofont kevertem volna le a felelet helyett.

Szerencsésen Szabadkára érkeztünk. Este volt már. A fiam odament a portáshoz bejelenteni, kit keresünk. Visszajött bamba ábrázattal, hülye vigyorral az arcán, majd elhadarta: azt mondták a szülészeten, hogy Kovács Tünde ott nincsen, meg nem is szült. 

— Jaj, te agyalágyult! Ne Kovács, hanem Dudás Tündét keress! 

Szerintem látta a portás is, hányat ütött az óra a fiamnál, és beengedett bennünket. Már várt a nővér a folyosón.

— Kivel beszéltem délelőtt? — kérdezte.

— Velem — feleltem neki, és átadtam a csokoládét meg az italt.

Mikor látta, hogy négyen vagyunk, azt mondta, csak az anyuka és a férj mehetnek be.

Hívott engem.

— Én csak az anyós vagyok. Az anyuka itt áll mellettem. — Csodálkozás jelent meg az arcán, és indultak volna.

— Megmutatná legalább a kis unokámat? — kérdeztem én is kissé csalódva.

— Kihozza a nővér, kivételesen, de ne menjenek a közelébe, és ne akarják megfogni.

— Úgy lesz.

Megjelent nemsokára egy fiatal nővérke, egy kisfiúval a karján. Nagy, erős baba volt.

— Anyám, de gyönyörű kisgyerek! — mondta a lányom, és kipottyantak a könnyei.

Igaza volt. Hatalmas szempillákkal, fekete hajjal, telt arcocskával, csodaszép volt.

 

Mikor a fiam és a nászasszony kijöttek a kismamától, megindultunk hazafelé. Akkorra már valamelyest kijózanodott a fiam, nem kellett annyira résen lennem, és elkezdtek a gondolataim kalandozni. Az jutott az eszembe, amit az anyám nem egyszer elmesélt, és sohasem sejtette mennyi fájdalmat okozott vele nekem. Mikor megszült, mondogatta, nagyon csalódott lett, mert ő fiút szeretett volna. Még szoptatni sem akart. Végül is a kórházban a nővérek unszolására megszoptatott, az apám viszont örömében tökrészegre itta magát, mert ő meg kislányt várt, de nagyon. Ez egy kicsit furcsa még ma is nekem, mert a szlávoknál a fiúgyerek a minden, a magyarok viszont nincsenek annyira elszédülve, ha fiuk születik, azok a lányoknak is tudnak szívből örülni. Az én magyar anyám, túltett minden szlávon. Apropó, mikor én megszültem a lányomat, meg sem látogatott a kórházban, a fiamat meg, mint a hímes tojást, úgy tartotta a karjai között.

A szláv anya is anya, az a lányának is örül, csak főleg a férje miatt boldog, ha fiút is szül.

A fiainkra: büszkék lehetünk; a lányainkra: büszkék lehetünk, és mindig számíthatunk rájuk.

Legutóbbi módosítás: 2010.05.26. @ 16:48 :: Markovics Radmila
Szerző Markovics Radmila 66 Írás
MarkoviÇ Radmila, Kishegyes Belgrádban születtem, (ajaj) 1940. nov. 04-én. Vegyes házasságból származom. Apám Jovan, MarkoviÇ, anyám Süli Verona volt. Tanár voltam, nyugdíjas vagyok. Nagymama szervíz dolgozik hét közben az unokáknak. Szakkönyveket fordítottam magyar nyelvről szerbre, könyvem jelent meg Rövid történetek az életemből címmel. Szegeden doktoráltam magyar nyelvből, ÃÅjvidéken szereztem meg előzőleg a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékén a magyar nyelv és irodalom, valamint a szerb nyelv és irodalom tanári diplomáját.