A gyermek
Az apa kabátja alá rejtette a könyvet és a fegyvereit, és letérdelt a fia elé. Mélyen belenézett az ártatlan kék szempárba miközben óvatosan megszorította a fiú karját.
– Ígérem, visszajövök. Nem hagylak magatokra benneteket.
Azzal hirtelen felállt, fejébe húzva kalapját már neki is indult a végtelennek t?n? úton. Többé nem nézett vissza.
A fiú addig állt ott, amíg az apja el nem t?nt a horizonton. Kezével megtörölte arcát, szipogott egyet és elindult a ház felé. Beléptekor látta, hogy az édesanyja még mindig ugyanúgy fekszik, mint amikor otthagyta. A n? rámosolygott. Valaha égszínkék szeme mára megfakultan, de még mindig szeretetet árasztva vizslatta gyermekét.
– Hát elment.
– El.
A fiú odaült az ágyhoz és megsimogatta az izzadó homlokot. Érezte a lázat. Napról napra egyre rosszabb lett a helyzet. Egy hónapja még csak épp hogy köhécselt, mára meg már lábra állni se tudott. Felállt és a dézsába mártotta a rongyot. Lassan mozgott. Nem sietett. A könyvben az állt mindenkinek meg van írva a sorsa. Hitt benne, mint ahogy abban is, hogy az anyja mihamarabb felgyógyul ebb?l a nyavalyából. A vizes rongyot a n? száradt ajkaihoz érintette, majd egy kicsit megszorította.
Az anyja, amíg le nem esett a lábáról, minden nap felolvasott neki. Így lassan megértette és elhitte, hogy eljön majd egy jobb világ, ahol minden zöld lesz és a madarak az égen köröznek majd. Egyszer már volt így, de valami miatt elveszett az a világ. A fiúnak már csak a felh?tlen, szárító ég maradt. Egyszer a romok között talált egy farostlemezt, amire rá volt festve valami. Csak sejthette, hogy valami olyan, ami már nincs. Hazavitte és megmutatta a szüleinek. Az apja büszke volt rá. Kincset lelt. Nem is tudta mekkorát! A festményen egy vörös rózsa volt, épp a teljes nyílás szélén. Az édesanyja azonnal beleszeretett. Kés?bb még hangoztatta is sokszor, hogy csak egy kívánsága van az életben. Egyszer hozzon neki a fiú egy igazi él? vörös rózsát. Ezen mindig nevettek. Akkor, azokban a pillanatokban az a kis kalyiba volt a világnak az pontja ahol a szeretet testet öltött.
De változnak az id?k. Az édesanya egyre elesettebb, és az apa, kínjában elindult segítségért, mert már nem tudta nézni, hogy a szeretett n?, napról napra rosszabbul lesz. Az utolsó két nap a kínos döntések ideje. Ott várakoztak az ész, és a szív mélyén. A fiú meg csak hitt. Hitte, hogy az apja visszatér, és az anyja meggyógyul. Csend telepedett a kis házra. Csak az egyre s?r?söd? köhögések verték fel az apró hallhatatlan neszeket, titkos sóhajokat.
A fiú még akkor is tartotta az anyja fejét, amikor az már nem lélegzett. Nem értette. Eddig abban a hitben élt, hogy az anyja nem fog meghalni. Nem itt volt megírva az id?. Vagy nem értette volna meg az üzenetet? Vagy egyszer?en csak mese az egész. Az apjának már vissza kellett volna érnie pár nappal ezel?tt. Egy ósdi csontfés?vel kifésülte sz?ke haját, majd felöltöztette a halottat. A még izzadt testen alig talált fogást. Majd miután felöltötte rá azt a ruhát, amiben mindig is a legszebbnek tartotta, betekerte egy feslett, de tiszta pokrócba.
Az ajtó mell?l felvett ásóval kiballagott a ház végébe és belevágta az élét a szikes földbe. Zokogását csak a csillagok értették meg, ahogy a föld felé hulltak. A már közben megdermedt testet, óvatosan a gödörbe helyezte, és a földet elkezdte visszahányni rá. A göröngyök tompa puffanással hullottak alá.
Azon az éjjelen nem tudott aludni. A láthatatlan sebek nem engedték. Hiányzott neki az apja, akihez hozzábújhatna, egy nála er?sebb, nagyobb hatalom. Az apja. Az anyja…
Még hajnal el?tt furcsa hangokra lett figyelmes. Ahogy kinézett a házból, két hiéna sziluettjét vélte felfedezni, amint a hant körül vihognak egymásra. A fiút hatalmas düh kerítette hatalmába, s az ásót meglóbálva a fenevadakra tört. A meglep?dött hiénák egy pillanat alatt belevesztek a nagy feketeségbe.
Most sikerült elkergetni ?ket, de ez így nem maradhat. Bement a házba és az apja ágya alól kivett egy kannát. Valami gyúlékony anyag lehetett benne, ami sok mindenre jó. Csak ennyit tudott róla, az apa csak ennyit közölt vele. Eltökélte, hogy meggyújtja a testet.
Ismét fogta az ásót és újra nekiállt ásni. Most már könnyebben ment. A fellazult föld engedelmeskedett az ásó akaratának. A testet a ház melletti elkerített helyre vonszolta. A pokróc engedett a súrlódásnak. A szétfeslett anyagból el?villant egy, már hullafoltos végtag. A fiú megérezte, de nem akarta látni. Még nem. Elég lesz akkor, amikor a célhoz ér.
Reszket? kézzel öntötte le azt a valamit, amit egykor talán a legjobban szeretett. Mialatt tüzet csiholt, arra gondolt, hogy elmegy az apja után. Tudta, veszélyes lesz, mert az út a Holt-földön keresztül vezet. Valaha ott volt a kezdet. Onnan indult ki minden. Az élet, a jóság és maga a halál is. Az anyja sokszor felolvasta nekik hogy az a föld a végzet földje. Aki arra rálép, annak szembe kell néznie a sorsával. Tudta, hogy az apja hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy elindult azon az úton, amely átvezet azon az istenverte földön. Most már értette azt, amit eddig nem. Az apja nem hitt benne, hogy gyermeke anyja magától felgyógyul, de megpróbál mindent, amit lehet, hogy küls? segítség árán, megmentse az életét. A legenda és az apja szerint a Holt-földön túl még léteznek lakott területek, ahol talán tudnak segíteni. „Vajon mi lehet vele? Miért nem jött még vissza?”
A test amint lángra kapott, bevilágította az egész környéket. Suhanó árnyak jelezték, hogy a fény ritka dolog erre éjjelente.
A nap már az égbolt tetején tanyázott, mire a csontok is hamuvá váltak. A gyermek, reszket? kézzel merte a még mindig meleg hamut egy a házban talált konzervdobozba. A tartalmát kikanalazta, belsejét nadrágja szárával tisztította meg.
A konzerv drága, és ritka dolog volt, és bármeddig elállt. Ezt is vagy négyezer éve készítették, de mégis ehet? volt még, de ez most mit sem számított.
Ahogy kész lett vele, magára öltötte az apja által levetett leplet, és alácsúsztatta a konzervdobozt. Elindult, – hogy felkutassa az apját – a Holt-föld felé.
Már hat napja gyalogolt úgy, hogy egy falatot sem evett. Végre megpillantotta azt a hegyszorost, ami rávezet a rettegett földre. Úgy döntött eszik pár falatot, és led?l. Holnap majd er?sen és frissen vág neki az útnak.
Álmok. Az emberi lélek kivetülése. Vagy több is annál. Maga a lét kivetülése, téren és id?n át. Az egyetlen életé, amib?l a többi is fakad.
Ott állt az a fekete alak, aki úgy nézett ki, mint az apja, de tudta hogy ? nem lehet. Látta a szemét. Az alak suttogva közölte vele, hogy az apja már velük van, és hogy ? is készülhet a nagy útra. Az igazi nagy útra, ahol megismerheti a képtelenség valóságát. Az örök életet, melyet az Egy sohasem tud biztosítani csakis önmagának. – A mi seregünk a tornádó, ami végül mindent elsöpör!!!
Az id? belassulva vette körbe a tájat. Forgó töltényeket, roppanó csontokat, néma sikolyokat látott. A lába el?tt egy zöld folt hevert, aminek a közepében egy vörös rózsa volt ültetve. Lehajolt érte…
– Ne!
A keze megállt félúton. A rózsa meghajolt el?tte. A fekete férfi sziluettje halványodni kezdett. – Ne feledd… mi vagyu… a t..nádó. A semmi elnyelte a hangokat. Nem érzett súlyt. Se kívül, se belül. A nyugalom körbelengte lebeg? alakját.
Az ébredés látszólag csendben zajlott, de belül kattogtak a gondolatok. „Segítenem kell apámnak, de sürg?sen.”
Elindult.
Ahogy rálépett az ?si, halálszagú földre, tudta jó helyen jár. Hatalmas romok körvonalazódtak ki a távoli pontokon. Mindent belepett valami ?si hamu. Óvatosan, alig észrevehet?en a lepel alá nyúlt. Olyan mintha valami óriási anyát égettek volna itt el, évezredekkel ezel?tt.
Óvatosan tovább ment. Majd, kétórai gyaloglás után, furcsa dologra lett figyelmes. Valami apró, zöld sziget. Pontosan úgy, mint az álomban. Ott virított a közepén a vörös rózsa. Az édesanyja vörös rózsája. Szó nélkül lehajolt és… – Ne! – leszakította a gyönyör? virágot és betette a lepel alá. Tudta, nem sok ideje van már, ha az apját meg akarja menteni. Loholni kezdett egy mozdulatlan fekete pont felé.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.28. @ 11:46 :: Jagos István Róbert
