Emberek a pusztából I. rész

“Jó nekem az úton.
Miért?
Mert minden este másként nyugszik le a nap. Kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve, vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül.”(Töredék)*

 

Mögöttem poros végtelenség, előttem óriási korong, mely egyre vörösebbé válva nyugodni készült. Csak a pusztában lehet ekkora napot látni, csak itt tudok ennyire örülni annak a néhány bokornak és fának, ami földerengett a messzeségben. Reménykedtem, lesz ott valamilyen forrás vagy patak, mert — bár nagyon beosztottam — bő félnapja elfogyott a vizem. Sikerült hajnalban elkapnom egy termetes túzokot, kevés lepényem is akadt, de az innivaló nagyon hiányzott. Többször láttam a távolban ígéretesen zöldellő részeket, de nem akartam letérni a csapásról. Nem ismertem a vidéket. Ha van a környéken víz, az út előbb-utóbb odavisz. Ha ember, ha jószág megy errefelé, mindenki megszomjazik. Egyszerűbb kerülőt tenni, mint háton, szekéren cipelni.

Először lehasalok és beszívom az illatát. Az a legjobb, ha tartósan árnyékban folyik. Akkor a torokkaparó porszag átalakul finom, nedvesen simogató illattá. Ha békák hangoskodnak, ha csobog, az még jobb. Mert ilyen hangok csak a víz mellett vannak. Azután belemerítem az arcom, mert úgy az igazi inni. A markomból, a kulacsból elfogyhat, de így soha. Éhség is gyötört, de halogattam az evést. Megelégeltem a nyárson sütött vadak kiszáradt húsát. Zsíros, vizes agyaggal akartam bekenni a túzokot, amit majd beások a tűz alá. Belül főtt, kívül sült, omlós, puha finomság! Persze türelem kell hozzá, nem úgy, mint a nyársaláshoz. — Ott le tud csippenteni az ember gyereke egy-egy falatkát, becsapva magát, hogy már elég sült. — Ülni kell a tűz mellett, átgondolni a napot, helyére tenni mindent. Amikor jó-rossz oda került, ahová való, ki lehet szedni a tűz alól, és élvezni a türelem jutalmát. Beleharap az ember, végigfolyik a szája szélén az a zamatos pecsenyelé, aztán csak nyeli és nyeli…

Egyszóval szomjas vagyok. Ilyen a vándorélet. Munkát régen nem kaptam, és ha igen, rosszul fizették. Többet lehet keresni, ha sokáig maradok ugyanazon a helyen, de azt nem szerettem. Pár nap, egy-két hét, és indulnom kell. Kívánom az út porát, az egyedüllét adta nyugalmat. Jobb nekem, ha tovább megyek.

Miért?

Mert minden este másként nyugszik le a nap, kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül. Persze nem is igen próbáltam mást. Valamikor régen nem ezt akartam, de aztán másfelé kanyarodott a sorsom.

Alkonyodott. Amint közelebb jutottam a ligetes részhez, tőz fényét vettem észre a fák között. Valószínűleg mélyedésben rakhatták, mert csak kis derengés jelezte, hogy ott van. Óvatosságra intett ez a bujkálás. Leguggoltam egy kiszáradt fa mellett, mint aki dolgát végzi, és néhány dolgot eldugtam a gallyak alá.

 — Jó estét, jó estét! — kiáltottam hangosan, mikor hallótávolságba értem. — Jó szándékú vándor kérne helyet a tűz mellett.

 — Isten hozta… ha békével jön — lépett elő kisvártatva egy botra támaszkodó, bicegő férfi a sűrűből. — Aztán mi végből járja kend az utakat? — kérdezte bizalmatlanul fürkészve.

 — Nincs annak olyan túl nagy oka. — válaszoltam. — Rövidke történet, el is mondom szívesen, de előbb meg kéne sütni ezt a kövér túzokot — emeltem meg a zsákom. — Reggel óta érik itt a vállamon a húsa. Sokáig már nem lehet halogatni. Aztán segíthetne megenni is, nehogy megfeküdje gyomromat ez a sok hús. Csak vizet kérnék cserébe, mert messze már az utolsó patak, ahol megáztattam a lábam.

Az egyszerű vászoninget és gatyát viselő férfi gondolkodva méregetett. Összehúzott szeme köré ezernyi ráncot vésett a nap. Ezeréves pusztai bálványnak tűnt, ahogy ott állt. Mint aki minden mocskot megtapasztalt és túlélt. Sután vigyorogva körbeforogtam, hogy mindenhonnan szemügyre vehessen. Huszonéves férfit láthatott, elnyűtt ruhában, hátán szakadt zsákkal, kezében hosszú faragott bottal.

 — A bot farkasok ellen van, és továbbmegyek, ha akarja — magyarázkodtam —, bár a víz nagyon jólesne.

 — Jöjjön hát, igyon és pihenjen kend — válaszolta végül. Arca, a hirtelen támadt mosolytól szinte megfiatalodva, barátságossá vált. — Ez a víz az úton járóké, igya hát egészséggel! A túzokot megköszönöm, mert nekem csak egy kevés szalonnám maradt. Éppen azt akartam megpirítani, hogy legyen valami íze. Valamennyi borocskával tudnám viszonozni szívességét, hogy jobban csússzon az a híres túzok.

Bebújtunk a keskeny nyiladékon. Bokrokkal, fákkal övezett tisztást láttam, innenső szélén tisztavizű érrel. Azonnal nekihasaltam, teleittam magam, és meglögyböltem az arcomat, mellkasomat. Ez olyan pusztai mosdás, nem tisztít, de frissít. Szerettem volna leheveredni mellé, ahogy terveztem, de hát ilyenkor nem lehet. Még bolondnak nézne. A patakocska partjáról sűrű sarat szedtem, és vastagon bekentem vele a túzok tollát. Házigazdám közben sekély gödröt ásott, beletemettük a madarat, majd fölé kapirgáltuk a tüzet. Már ellobbant a heve, vastagon állt a parázs. Ez kell a túzoknak, nem a lobogó lángok. Érződött vendéglátómon, hogy nem először csinálja. Vándor, vagy sok időt tölt a szabadban. Deres halántékú, bő negyvenéves lehetett. Ráncokkal szabdalt arcú, szíjas húsú. Ruhája parasztra vallott, de néhány dolog óvatosságra intett. Korához képest könnyedén mozgott, a földművesek darabosabbak, merevebbek. Túl magabiztos, a szántóvetők nem néznek ilyen keményen a másik szemébe. Furcsa mód elmúlt a bicegése, és a botja…

 — Látom, észrevette — vigyorgott a férfi —, és megemelte a háromlábnyi botot, melynek felső végén kicsiny baltafok feketéllett. — Szerencsésebb, ha bicegő nyomoréknak látnak a rossz emberek. A markom elrejti a lényeget, és ha megindulnak felém, hamar meglékelem a fejüket. Kiengedem onnan a gonoszt, hogy könnyebben csússzanak le a Lenti Birodalomba.

Elismerően vigyorogva bólogattam, és raktam még pár vastagabb gallyat a tűzre.

— Most már biztos, hogy nem szántóvető. Vajon miért akar annak látszani? Sokféle oka lehet, és nem látszik rossz embernek, de attól még elvághatja a torkom. Na, ebből mássz ki, Misa gyerek!

(…)

Szerző Urbánszki László 28 írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok.Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam:Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.

14 Komment

  1. de hisz’ elolvastam és véleményemet pár sorban már megírtam neked.

    én is ma kaptam egy olyat, hogy “rossz”.
    nos okés, h nem tetszik vkinek amit írok, ez van, sokfélék vagyunk.
    de nekem a “rossz” kevés 😛
    a barlang című írásra mondták.
    🙂
    az illetőt megkértem, fejtse ki jobban.

    ez a káromkodás-dolog fura.
    de feltétlenül érdekes ez után kutakodni!

  2. Szia Luca!
    Sajnos a 7tornyon nem “divat” a negatív hozzászólás. Szó se róla, nagyon nehéz sértés nélkül végigvinni, de elméletileg mindenki aki itt van, tud írni. Én szívesen venném a részletező, érdesebb kritikát, mert hogy a csudába legyek világhírű író, ha nincs visszajelzés. Semmi extra, csak vmi ilyesmi: Nagyon tetszik amit és ahogy írsz, de egy picit bonyolult a mondatszerkezeted. A nyolcsoros körmondatodat esetleg tagolhatnád egy hangyányit, hogy még tökéletesebb legyen!
    Luca!
    Ezt esetleg hagyd ki, nem az igazi! Elmegy, de az erő, az íz hiányzik belőle. Ha összejön, pár napon belül átírom. Csak utána kell nyomoznom a 13.-14. század káromkodásainak, és átírni úgy, hogy korhű maradjon, de hasson a ma emberére is. Nem hiszitek el, de eddigi keresgéléseimből az derült ki, hogy nem nagyon káromkodtak, ill. nagyon vigyáztak bizonyos témákra. Az, hogy egy “Az istenit”-ért kivágták az ember nyelvét, nem ösztönözte a delikvenst szabadszájúságra.

  3. Kedves Péter!
    Utólag átgondolva azt hiszem, hogy nincs meg a történelmi távolság zamata. Mai kifejezéseket alkalmaztam, gondolván így könnyebb azonosulni a szereplőkkel, de ez nem az igazi. Ennek az írásnak nincs kötődése ahhoz a korhoz. Sőt, semmilyen korhoz, sajnos! ÃÂt fogom írni, mert az ötlet jó.
    Néhány író képes arra, hogy érezzem egy régi korszak idegenségét. Ez egy varázslatos képesség, gyakorlatilag mindenki másként csinálja, de nekem még nem megy. Pedig engem elvarázsol az idő, de még nem tudom megírni, átadni.

  4. Arra gondoltam, talán a címmel lehet némi gond… Túlságosan “egyszerű”, valóban arról szól, akiről a történet… Talán valami furfangosság kellene bele, hogy felhívja magára az írás a figyelmet? Nem tudom, csak ez merült fel bennem… (Esetleg valamilyen zenei ajánlás mellé “feldobná”?) 😉

  5. Kedves László!
    Ez a történet úgy pörgött előttem, mintha filmet néztem volna. Az íjazás pedig külön örömömre szolgált, magam is szeretem…
    Szerintem semmi baj a novellával, azt gondolom, a hosszúsága miatt nem “estek neki” az olvasók. Nem tudhatom.
    Fel a fejjel, majd olvassák, ha eljön az ideje! Néha én is meglepődöm, hogy az általam jónak gondolt soraimat nem véleményezik, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének jók! 🙂
    Üdvözlettel, Iboly

  6. Kedves olvasók!
    A novellámat övező hallgatás arra enged következtetni, hogy valamit elrontottam, nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Nagyon szépen megköszönném, ha elmondanátok, miért nem sikeres? Én úgy éreztem jót írtam, de egy másik oldalon is hasonlóan negatív a fogadtatás, így el kell fogadnom, hogy gyenge ez a novella. De miért, mit kellett volna másként? Ha nem írtok, nem tudom javítani, újra elkövetem ezeket a hibákat.

Hagyj üzenetet