A sokszori késés, és egyéb problémák ellenére is, sokan utaznak vonattal, mert azzal is odaér az ember fia előbb vagy utóbb ahova indult, ha nem ma, hát holnap, de odaér.
Akkor, még mindig nincs vége a problémának, ugyanis felkapaszkodni a vonat lépcsőjére, az is cirkuszi mutatványt igényel. Akinek rövid a lába, és nem állt sokat gyerekkorában az esőn, annak két kézzel kell belecsimpaszkodni a lépcső melletti fogóba, és ha karizmai lazán libegnek a levegőben, akkor ő maga is ott lóg a föld és a lápcső között. Ilyenkor, az utána a vonatra felmenni igyekező idegesebb vagy segítőkész, utazni kívánó a feneke alá nyúl az ide-oda libegő utazni vágyónak, és erős mozdulattal a lépcsőre billenti, legyőzve a gravitációt.
Végre mély lélegzetet véve feltápászkodik az ember fia/lánya a kupéba, és elkezdi keresni a szabad helyet. Mindenképpen szeretne a vonat haladási irányába néző székre ülni, de erre hét végén annyi az esély, mint vonattal a Holdra utazni. Jó, ha van hely egyáltalán.
Egy ilyen felszállási akció után, magam is helyet kerestem. Tele volt a fülke utazó diákokkal.
— Na, nyugodj bele, álldogálhatsz Szabadkáig — mondtam magamnak. De láss csodát, nem ez történt. Egy fiatalember felállt, és átadta a helyét mondván, hogy Topolyán úgyis leszáll.
Megköszöntem neki a kedvességét, és azon morfondíroztam, ha mondjuk Szabadkára utazik, akkor is átadta volna-e a helyét, és rögtön megdorgáltam magam, mert micsoda dolog negatívan gondolkodni egy kedves cselekedetről.
Mielőtt kényelmesen leültem volna, a csomagocskámat igyekeztem feltenni, de ekkor az egyik fiatal fiú kivette a kezemből, és ügyes mozdulattal a csomagtartóba helyezte.
— Köszönöm. Igazán kedves.
— Nagyom szívesen.
Ekkor elhelyezkedtem, és okos hallgatásba fogtam. Hallgattam a fiatalok beszélgetését. Az egyik lányka arról panaszkodott, hogy milyen sokat kell neki tanulnia, mert a tanára szigorú, és magas lécre helyezte a követeléseit. Nem lehet handabandázni nála. Már elege van mindenből.
Ekkor megszólalt a mellette ülő egyetemista társa.
— Tudod, mit mondok én neked erre? Örülj, és légy hálás a szüleidnek, hogy van lehetőséged a tanulásra. Ne nyafogj, hanem tanulj. Azt hiszed, csak neked kell melegíteni a széket? Akkor nagyon tévedsz! Az én nagymamám mindig azt mondogatja, hogy nem az eszével fejezi be az ember az egyetemet, hanem a fenekével, a szék meg kis híján kigyullad alatta.
— OK. Nem kell azért bekapni engem, de ha ilyen szemszögből nézem a dolgokat, teljesen igazad van — mondta a nyafi.
Én meg boldog és elégedett voltam. Hallgattam, és okosabb lettem.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.20. @ 11:43 :: Markovics Radmila