Hoffmann mesél (2)

Korábbi: … de Giulietta mindig félresiklott a dönt? pillanatban. ââ?¬Å¾Majdââ?¬Â¦Ã¢â?¬Â ââ?¬â?? mondta -, ââ?¬Å¾majd ha bizonyítékát adod szerelmednek. Akkor tiéd leszek in carne ed ossa ed anima miaââ?¬Â¦Ã¢â?¬Â

A piazetta del Forner sarkán álló öreg palazzo minden ablakában világosság, és kapuja alatt is ezer kis lámpás fénye ég. Díszes vendégsereg gy?lt össze Giulietta Padovana otthonában, új imádója, Hoffmann úr tiszteletére.
Korábbi velencei utazásaim idején fölfedeztem én már ezt a csöndes kis téren álló szép palotát, és sokszor el is sétáltam el?tte, persze, kapuja azel?tt mindig zárva volt számomra. Álltam hát csak az egykori Rambouillet-család palazzója el?tt, megcsodáltam a frízek, párkányok, architrávok és pilaszterek tagolta fehérbe és palaszürkébe játszó szép homlokzatot, fölbámultam a fényes ablakokra, néztem, hogyan mennek be a szerencsés vendégek, és megpróbáltam elképzelni híresen szép bels? kertjeit, tágas fogadótermeit.
Ma azonban másképpen volt: a palazzo kapuja hívogatóan nyitva állt el?ttem: hogyisne, az ünnepi vendég e napon én voltam.
Északi hazám úri palotáiban levendulaillat terjengett mindig, itt, Giuliettám otthonában számtalan virág-corbeille-t?l illatos termekben jártam, mintha az örök tavasz otthonába léptem volna. Más palazzokban központi lépcs?ház uralta a fogadótermet, Giulietta palotájában a lépcs?t hátra, az udvar sarkába helyezték el, így a magas ajtajú-ablakú szobák és termek mind egymásból és egymásba nyíltak, és érkeztemkor szinte mindegyik teli volt vendégekkel.
Nem hízelegtem magamnak avval, hogy e díszes vendégsereg kizárólag miattam jött volna Giulietta palotájába, de bizonyára sokakat hozott a kíváncsiság és féltékeny irigység: látni akarták Giulietta Padovana legújabb gavallérját. Persze legtöbben mégis csak a ragyogó asszony miatt jöttek.
Giulietta a tágas fogadóteremben elébem jött.
Ah, de miként jött elém?
Miféle termet, miféle ringócsípej? járással jött elébem?
Kézenfogva vitt körül bemutatni: körülnézve sok, híres nev?, ?si család tagjait láttam a vendégsereg gy?r?jében, de névtelen, semmiben sem jelesked? velencei aranyifjakat nem kevésbé.
Orseolók, Participaziók, Morosiniak, Gradenigók mellett jócskán voltak léh?t?, névtelen senkik is a vendégek koszorújában.
Ott volt aztán – persze – cavaliere Paolo Dapertutto, aki híres b?vész és varázsló hírében állt, mondhatnám egész Európában.
És ott volt a régi széptev?, egykori szeret?je Giuliettámnak, honfitársam, és mind szerelemben, mind zenem?vészetben vetélytársam, ellenfelem, Hans Schlemil is.

A bemutatásokon túlesve egy ablakmélyedésbe húzódtam, pezsg?spohárral kezemben, és onnan néztem a társaságot, de f?leg gyönyör? Giuliettámat. Kecsesen okos csevegés tompított moraja hallatszott mindenfel?l, a nagy terem minden pontjáról, és a szomszédos szobákból, termekb?l is.
Hans Schlemil állt mellém, rám köszöntötte poharát, aztán halkított hangon azt mondta: „Fogadjon meg egy jótanácsot barátom, egy baráti tanácsot. Kapja magát, menjen ki a kapun, sietve, vissza se nézzen! Utazzon el bárhová: haza, vagy Párizsba, akár Rómába, de minél messzebb utazzon Velencét?l, amíg nem kés?.”
”Ó, persze!” – válaszoltam gúnyosan. – „Baráti jótanács, igaz? Nem is féltékenységb?l fakad, igaz?”
Schlemil rám nézett, és azt felelte: „Higgyen, amit akar! Én komolyan beszéltem! Meneküljön innen, barátom, míg teheti!”
Még a könyököm is megfogta, hogy a palazzo kapuja felé irányítson, én azonban elrántottam magam, és odébb mentem.
Bár tudtam volna, mir?l beszél, bár hittem volna neki! Bár!
Közben a nagyteremben, az ott álló zongora körül heves, izgatott mozgolódás támadt, aztán kivált a csoportból Giulietta, két kezét kitárva jött felém, és így szólt: „Jöjjön barátom, jöjjön! Azt akarják, hogy énekeljek, önnek kell zongorán kísérnie!”
A pokol fenekére is mentem volna én vele, hogyne mentem volna a zongorához, melynek kottatartójára – elégedett örömömre – Sell? cím? operám partitúrája volt téve, egy szép áriánál kinyitva.
Miközben áhítattal hallgattam, amint saját áriám száll föl Giuliettám édes ajkairól, és boldogan játszottam alá a dallamot, többször rápillantottam, és ilyenkor tekintetünk mindig találkozott: vagyis ? meg engem nézett, és ez szárnyalóan boldoggá tett.
Az ária végeztével besöpörtük a dicséreteket, és amikor elültek a lelkesedés hangjai, és a társaság ismét kisebb csoportokra oszolva folytatta a csevegést, Giulietta belémkarolt, és magával vitt egy távolabbi, csöndes kis szoba felé. Még gyorsan üdvözölt egy kés?n érkez?t, valami Pitichinaccio nev? ifjat, be is mutatott neki sietve: mellesleg a fiatalember inkább gúnyos, lesajnáló, mint irigyked? tekintettel kezelt velem (kézfogása undorítóan lágy és nyirkos volt), aztán mentünk a kis helyiség felé.

Beléptünk, én rögvest átöleltem, és számmal száját kerestem, aztán szép nyakát, de – ahogy máskor is – Giulietta elvonta magát ölelésemb?l, és türelemre intett.
Ekkor térdre borultam imádottam el?tt, combjait átfontam karjaimmal, fejem puha ölébe fúrtam, és lázasan lihegtem: ”Bocsásd meg Madonnám egy kétségbeesett ember jajszavát! Azaz hogy rá se hederíts: ugyan, melyik uralkodónak föladata, hogy tör?djék vele, miként pusztulnak el rabszolgái? Belátom: mégis csak irigylésre méltó sors az enyém, hisz min? leereszkedés már az is részedr?l, hogy vesztemet okozod?! A halál, melyet szánsz nekem, örömömnek lesz forrása. Igen, a halál. Mert szeretni annyi, mint ráébredni, hogy két lélek egymásért teremt?dött, ennélfogva ha az egyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, mi más marad számára, mint a halál? Mi más marad számomra, mint a halál?”
Giulietta most könnyedén megsimogatta fejemet, és hízelg?en szólt: ”De hát nem kell meghalnod, bolondos szerelmem! Szeretlek én is téged, és tiéd is leszek, ha bebizonyítod, hogy igazán szeretsz! Teljesíted-e egy kérésemet?”
Talpra ugrottam, mint ki mindenre elszánt, harcra, gy?zelemre, vereségre, halálra, s úgy kiáltottam eszemet vesztve: „Bármit madonnám, bármily kérésed legyen, vedd teljesültnek!”
A szobában, ahová magával vont, mindössze egy kis asztal meg egy szófa állt bútor gyanánt, azonfelül egy hatalmas velencei tükör, nyílván Murano valamelyik üveggyárában csiszolt, díszes, káprázatos keret?. Madonnám most ez elé a tükör elé vezetett, ? mögém állt, és úgy beszélt hozzám a tükrön keresztül.
”Látod-e magad, barátom, látod-e magad a tükörben?”
Rábólintott tükörképem, mire ? folytatta: „Csak kép, ráadásul megtéveszt? kép, melyen a valóság oldalai összecserél?dnek. A valóság itt van…” – súgta-búgta a tükörbe, és vállamra tette mindkét kezét. – „Föl tudnád-e szerelmemért áldozni ezt a látszatot, le tudnál-e értem mondani e megtéveszt?, talmi tükörképr?l?”
Felé akartam fordulni, hogy magyarázatát kérjem rejtélyes szavainak, de nem engedte. Két könny? kezével visszafordított a tükörkép felé, és továbbra is a tükörképemhez beszélt tükörképe.
”Add nekem a tükörmásod, ezt a semmi képet, és a valóságos Giuliettát kapod cserébe! Ennyit kérek csak t?led, barátom…”
Nem is értettem egészen suttogó szavainak értelmét, nem is hittem egészen, hogy önszántamból elajándékozható a tükörképem; azt tudtam csupán, hogy mindennél jobban vágyom Giulietta édes csókjaira, ölelésére, rábólintottam hát kérésére.
A lány most levette vállamról könny? kezeit, lassan emelni kezdte mindkét karját, el?bb oldalsó tartásba, majd még tovább, egészen a fejem fölé.
Kecsesen, könnyedén, bájosan emelkedtek fölém karjai, mint ki spanyol fandangót tábcolni készül, közben er?sen tükörképem szemébe tekintett tükörszeme. Én is a tükröt néztem…
Már egészen fölém magasodott ez a karcsú, szép alak, fejem fölött tartotta magasra nyújtott kezeit, aztán egy gyors, váratlan mozdulattal lehullottak karjai mögöttem, és…
És tükörképem elt?nt.
Ugyanebben a pillanatban a nagyteremb?l tisztán áthallatszott a cavaliere nevetése: gúnyosan, hangosan, harsányan, borzongatóan nevetett.
A tükörben már csak Giulietta látszott, de ?t sem láttam sokáig: ájultan omoltam össze.

Nem tudom, mennyi id?t tölthettem ájulásban, perceket-e vagy órákat. Az utóbb történtekb?l vélem csupán, hogy nem lehetett csekély id?.
Mikor magamhoz tértem, a tükörszoba már üres volt, Giulietta elment, ott hagyott; ígéretét nem tartotta be, nem lett, nem akart az enyém lenni.
Kibotorkáltam a nagy fogadóterembe, de az is üres volt már: a vendégsereg elt?nt, kísérteties csönd honolt mindenütt. Csönd és nagy üresség kongatta a tágas palotát.
Valami, valami nem is tudom hanyadik érzékem azt súgta, hogy még megláthatom Giuliettát, ha elhagyom ezt a kísértet-palazzót, hát így cselekedtem. Kifutottam – lélekszakadva – a piazettára…

Utolsó pillanatban, utolsó lélegzettel érkeztem a riva del’Olio lépcs?jéhez. Giulietta Pitichinaccio karjaiba simulva már egy gondolában ült. A gondoliere a rio olajzöld vízébe merítette evez?jét, a gitáros megpendítette hangszerét, és belefogott egy barcarolába; a gondola tovasiklott a rión…

Hoffmann mester itt befejezte történetét; az emlék, mint barnamedve a juhot letaglózta, mancsának súlya alatt a költ? leborult az asztalra, és hosszan, sokáig úgy maradt.

Másnap aztán el sem ment a kocsmába: volt, aki észre sem vette, volt, akinek hiányzott, és kérdezett is fel?le.
Ezeknek aztán hiányzott hosszan még, mivel két nappal a fent leírt kocsmai történések, kocsmai mese után – 1822. meleg júniusának huszonötödik napján – Ernst Theodor Amadeus Hoffmann szívét elérte a titokzatos kór, a lassú bénulás, és meghalt.

35látogató,1mai

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet