1876. január harmadikán Sassaroli levelet írt a Sonzogno e Ricordi zenekiadónak, egész pontosan Tito Ricordinak, fontos és nagyon komoly levelet.
”Chiaro Sig. Cavaliere,” – kezdi levelét, melyben egy néptribun, egy Gracchus erkölcsi magaslatáról szólítja föl a kiadót, hogy a Verdi úrral való megállapodás után adják meg neki a jogot, hogy az Aida változatlan szövegkönyvéhez új zenét szerezzen. ő, Sassaroli olvasta és hallotta a világhírű Verdi egyiptomi díszoperáját, és kész vele párbajra kelni. Ajánlata, hogy mindkét fél válasszon egy hat szakértő maestróból álló döntőbíróságot, melynek élén egy hetedik maestro álljon, kit azok hatan jelölnek maguk fölé. Ha a bírói döntés néki, Sassarolinak juttatja a pálmát, úgy a Ricordi-cég legyen köteles az új Aidáért húszezer frankot juttatni, a partitúrát kinyomatni, a művet a Scalában bemutattatni.
”Amint látja” – írja levele végén -, „ez kihívás melyet Verdi úrhoz s önhöz, kiadójához intézek, s melyre nézvést mihamarabbi válaszát várom. Ön ebben a párviadalban nem kockáztat egyebet, mint azt az említett húszezer fontot, ám cserébe egy valódi Aidát, egy igazi remekművet nyer.”
Mármost Tito Ricordi, a nagyszerű zeneértő ezt a különös levelet talán tréfának vélte, talán csak fonák helyzetnek, mindenesetre zenei folyóiratának humoros rovatában közölte, ráadásul valami rövid, tréfás megjegyzés kíséretében.
Húha!
Az eddig se túlzottan alvó oroszlánt kár volt Tito Ricordinak még jobban fölpiszkálnia. Postafordultával ott feküdt a második ajánlott ás expressz levél a nagyhatalmú cég főnöki íróasztalán.
„Én, ki most és mindenkor szeretettel szentelem életemet az igaz művészetnek és azt minden kártékony hatás ellen kész vagyok megvédeni…”
”Ön nem látott kihívásomban rossz tréfánál egyebet, s káromra gúnyosan kiadta komoly levelemet, hogy közönségének nevet? kedvét szolgálja.”
”Uram! Ha vicces kedvemben vagyok, bizony más alakokhoz fordulok, mint ön és Verdi úr.”
És végezetül ezt írja Sassaroli: „Akarja tudni az igazat, uram? Ön fél! Fél, mert ebben a párviadalban nem egy eleve megdolgozott közönség ítéletéről lenne szó, fél, mert a lefizetett sajtó az én feltételeim mellett nem gyakorolhat befolyást a bírói gréniumra! Fél, mert ezúttal mesterek ítéletér?l lenne szó, melyet ön és Verdi úr nem befolyásolhatna! Fél végül is, mert egy olyan m?vész felett kelne vita, kinek érdemét a fáradhatatlan reklám, sajtó- és kiadófondorlat mérhetetlenül nagynak hitetett el a világgal!”
Ez a levél a glosszáriumban jelent meg, és senki jobban nem örült ennek, mint Sassaroli. Ezzel a nyilvánossággal ütött az ő nagy órája: amit egy művével sem tudott elérni, elérték ezek a levelek. És nem csak komikumuknak volt sikerük, ó nem! Bizonyos olvasói körök – a már említett zenepáriák – hangosan bravózták Vincenzo Sassaroli bátorságát.
De következett a nevezetes tíz év, tíz év, mialatt Verdi hallgatott, és csak egyetlen egyszer követett el meggondolatlanságot, mikor is egy régebbi partitúrájának átdolgozott változatát adatta el?. A partra vetett halként fuldokló zenei cs?cselék felett oszladozni kezdett a súlyos felhőréteg, Verdi zsenije. „Az öreg egészen kész lett…” – mondogatták.
És oszladozott Sassaroli bátor tettének varázsa is, hisz az olyan sikert, amilyen az övé volt szakadatlanul meg kellett volna újítani. Dicsőségének korszaka néhány hónapig kitartott, aztán fogyatkozni kezdett, végül teljesen elfogyott.
Megkezdődött Sassaroli bukása, melyet ? képtelen volt elfogadni.
Így érkezett el az 1883. év január közepe, az a nap, mikor Sassarolinak tudomására jutott, hogy Verdi titokban Velencébe utazott.
Néhány napig még tennivalói Genovában tartották Vincenzót, aztán maga is vonatra szállt, hogy Milánón keresztül Velencébe utazzék…
Arra nézvést, hogy miért utazott 1883. meghökkentően enyhe, szinte meleg januárjában a hetven éves Maestro Verdi Velencébe, hozzá még teljes titokban, inkognitóban, megoszlanak az életrajzírói vélekedések.
Legtöbben azt mondják, hogy régóta porosodó operáját, a Lear királyt óhajtotta a muzsikás városban végre, húsz esztendőnyi várakozás után befejezni; mások azt mondják, hogy egyszer?en csak a genovai, sant’-agatai kábultságot kívánta lerázni magáról.
Én magam azt mondanám, hogy lélektani magyarázata volt ennek az utazásnak; miként alkonyi pille röppen a gyertyaláng fénykörébe, úgy röppent Velencébe a Maestro a fény felé. Annak a fénynek pedig Richard Wagner volt a neve.
Giuseppe Verdinek Richard Wagner épp úgy volt keresztje, miként ? maga Sassarolié volt.
Igen, ez tény: a germán zenedráma walhalla felhője jó húsz éve kúszott föl az olasz bel canto azúr égboltjára, és kezdte homályba borítani Maestro Verdi dalműveit. Semmi kétség hát: Wagner pontosan ugyanazt jelentette Verdi számára, amit Verdi jelentett Sassarolinak: csakhogy míg a szűkkeblű Sassaroliban irigy gyűlölködést váltott ki a Maestro zsenialitása, addig a tágkeblű Verdiben nem volt más indulat, csak önnön művészetébe vetett kétség, és – persze – csekély fájdalom nevének homályosulása miatt.
Ennyi sok év telte, múlta, hullta után lehetetlen ma már kideríteni, mi is történt Velencében a Maestro és Vincenzo Sassaroli között. Tény, hogy minden halandó bűnű ember közül a féktelen irigységű leginkább a Gonosz martaléka; vad indulata, előre törekvő homloka mindig és mindenütt magán viseli a sátán jegyét, melyet oly jól ismertek föl a középkor ördögűző mesterei. Márpedig a gyűlölet és sértett önérzet úgy emésztették Sassaroli testét-lelkét, mint dzsungel-mocsárban járó embert a váltóláz. Csakhogy tudni kell: a gyűlölet mindig rokon ellenérzelmével, a féktelen imádattal, mivel a gyűlölet a tagadás maga, tehát sohasem valóságos, mindig titokzatos szeretetvágytól függő is. Sassaroli lelke, akár szerelmes férfié, ki imádja-gyűlöli volt kedvesét rettenetes féltékenységgel tapadt Verdi személyéhez.
Így aztán hiába bújt rejtőzve a Maestro Velence egyik kicsiny albergójának lakosztályába, Sassaroli gyűlöletének érzékentúli ösztönével hamar kiszimatolta, hol lakik Giuseppe Verdi.
Ugyenezen ösztön vezette egyébként Velencébe: evvel az ösztönnel sejdítette, hogy a Maestro elborult végid?szakát éli, védtelenebb Velencében, mint Genovában, és Vincenzo fölkészült a végső leszámolásra.
Lehetetlen bizonyosan megmondani, mi történt kettejük között, mikor végül is Vincenzo Sassaroli szemtől-szembe került a bussetói farkassal. Nem tudom én sem, hogyan tudhatnám? Kettesben voltak ők akkor ott egymással: ott, Velencében, a San Zaccaria egy eldugott, de nagyon el?kel? kis albergójában.
A tények mindössze ketten vannak, abból kell kikövetkeztetnünk, mi történt a Maestro és a maestro között.
Rendelkezésünkre áll egy szállodai papírra vetett, Sassaroli aláírását bíró nyilatkozat:
”Ezennel kijelentem, hogy minden vád és gyalázkodás, melyet maestro Verdi ellen írásban és szóban emeltem, kitalált, alávaló hazugság, melyre nem volt tárgyi indítékom, s melyre csak irigység, gyűlölködés és bosszúvágy vezetett.”
A másik dokumentum egy levél, mely a Teatro alla Scala első karmesteréhez szól, ím ígyen:
”Kedves Franco Faccio! Egy Vincenzo Sassaroli nevű maestro be fogja neked nyújtani operáját. Kérlek, olvasd el a kedvemért a legnagyobb figyelemmel! Ez a zeneszerző ugyanis úgy gondolja, hogy én, illetve az én műveim tehetnek arról, hogy ő maga sosem tudott zöldágra vergődni. És hát tudjuk: minden világok e leglehetetlenebbikében, minden lehetséges.
Kérlek tehát: nem akarom, hogy miattam egyetlen lény is kárt szenvedjen, vagy szenvedni véljen. Vizsgáld meg tehát operáját, mintha t?led származnék, vagy tőlem.
Kérlek: értesíts erről az ügyről, amint megírom állandó címemet!
Írok még! Addio, addio!
A te G. V-d
Nincs szándékomban oknyomozó szerepében tetszelegni: rábízom az Olvasóra, hogy e két írás közötti logikai kapcsolatot meglelje.
Vélem csupán: Verdi fölajánlotta a vádak visszavonásáért cserébe Sassaroli egy operájának lehetséges bemutatóját. Vélem, az öreged? muzsikus lelkében alkut kötött a becsvágy és a gyűlölködő irigység.
Alighanem beadta partitúráját, de erről semmiféle adatom nincsen.
Minden esetre a Scala m?sorterveiben 1883 és 1900 között nem szerepel Vincenzo Sassaroli bármely operája; sem az elvetett, sem az elfogadott m?vek sorában.
Richard Wagner a velencei karnevál zárónapján, 1883. február tizennyolcadikán halt meg Velencében, annak az éjszakának reggelén, mely éjszakán Giuseppe Verdi szállodai szobájának kandallójában elégette a Lear király partitúráját, és elszánta magát, hogy szembenézve megismerkedik nagy vetélytársával, majd visszautazik sant’-agatai birtokára gazdálkodni. A találkozásra sohasem került aztán sor, mert mid?n a Maestro bebocsáttatásért folyamadott a Palazzo Vendraminba, Wagner már vagy egy órája halott volt.
Vincenzo Sassaroli halálával kapcsolatos minden kutakodásom eredménye csupán annyi, hogy a dátumot sikerült megtudnom: Sassaroli 1887. március 22-én halt meg Genovában, de halála okáról, körülményeiről a legszorgosabb fölfedez? úton sem jutottam semmire sem. Meghalt 1887. március 22-én. Ennyi.
1901. január 21-én Giuseppe Verdit szélütés érte, öt nap múlva halt meg.
„Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.”
Temetésekor egy percre megállt az élet Itáliában, a boltok bezártak, a vonatok megálltak…
Felhasznált források:
Arthur Pougin: Dalla vita e dalle opere di G. Verdi
Le lettere di Tito Ricordi
Sassaroli, o dell’invidia (Popinga)
Bea Friedland: Italia nel’ottocento
Franz Werfel: Verdi
