Bálint Csaba : Hajnal

 

A rosszul leengedett red?ny m?anyag csíkjai között beszökött a fény és elkeveredett a szoba lehelet szagú leveg?jével. Az egyik sarka alá beszorult valami, emiatt nem ment rendesen a helyére. A feltámaszkodó végén megsz?ntek a rések, míg a másik végén legyez?formán szétnyíltak. A m?anyag csíkok által a kinti légbe szám?zött, az éjszakát javarészt bujkálással tölt? fény így settenkedett be Auróra szobájába, aki gyakran szokta figyelmeztetni magát arra, hogy amikor este lefekszik, akkor a red?nyt pontosan a helyére engedje, mert ha nem így tesz, akkor reggel túl hamar, túl sok fény jut be a szobába.

         Túl hamar és túl sok. Milyen érdekes, hogy mennyire másképpen igaz nyáron, és másképpen igaz télen. Nyáron már hajnali ötkor is lehet olyan áradata ennek az éltet? energiának, mint egy téli napon délel?tt tizenegykor, vagy délben. És mennyire más a nyári és a téli fény. Nyáron hasít, télen inkább simogat. Nyáron meleg, forró, télen hideg, legfeljebb langyos. És nem kell hozzá nyitott ablak, hogy érezze a szagát a nyári és a téli napfénynek. Ha jobban meger?ltetné magát, akkor akár még meg is ízlelhetné.

         Nem az a baj, hogy a fény bejut, mert a fény jó, nem fáj senkinek. A fénnyel megérkez? valóság az, ami fáj. Amikor hirtelen minden az addig nem létez?, vagy elfelejtett, vagy elfelejteni kívánt valóság része lesz. Láthatóvá válik, árnyékot vet vagy visszatükröz. Feltárulnak a hibák és a hazugságok, nem tudnak tovább rejt?zködni, hiszen a fényben csak az marad, ami van.

         Az elillanó álom hiánya, az a fájdalmas. Marasztalni azt a selymes tompaságot, amit az álomban, de még inkább az álom és az ébrenlét határán érez. Amikor ki akarja nyitni a szemét, meg akarja emelni a kezét, vagy éppen csak oldalára akar fordulni, de van valami er?, vagy éppen annak a hiánya, ami nem akadályozza meg, hogy kinyissa a szemét, megemelje a kezét, az oldalára forduljon, csak éppen ebben az állapotban olyan a mozgás, mint amikor nyakig merítkezett a medence vizébe és úgy próbált futni. Lassított felvétel. De mégsem az, mert a lassított felvételen lassan veszik a leveg?t is, ? pedig csendesen, a megszokott tempóban lélegzik, de a mozdulatok elnyúlnak az id?ben, miközben lassan átlépi a teret.

         Auróra vissza akar térni az álomba. Er?vel téríti vissza gondolatait. A virágos rét. Igen, ott kellene most lennie, nem az ágyában, bámulva a red?ny által csíkokra szakított fényt, ami pici, keskeny területeket világít meg a takarójából, a padlóból, az arcából és a kezéb?l, és ezek a vékony területek lassan vándorolnak a nap mozgásával ellentétes irányba.

         A t?n? álom rezdüléseivel a szempilláján virágos rétre, nyárra, szell?re gondolt. Abban a szép világoskék nyári ruhájában szaladgált, amit a férjét?l kapott. Emlékszik arra a napra, amikor hazajött, hóna alatt a dobozzal. Míg a cip?jét levette, a dobozt az el?szobában lév? régi komódra tette, majd besétált a nappaliba. Hogy volt tovább? Igen. A kanapén ült, befészkelte magát az egyik sarokba, mint mindig, amikor olvasáshoz készült. A könyv akkor is ott volt a keze ügyében. A férje halkan köszöntötte, legkedvesebb nevét suttogta felé, amit csak ?k ketten ismertek és kölcsönösen azon a néven szólították egymást. Mintha Isten nevét mondanák. Születésnapom volt, gondolta Auróra.

         A világoskék ruhát lágy szell? tolta hullámokba a teste körül, miközben persze nagyrészt a háta mögött lobogott a futás miatt. A térdéig sem ért. És nem is a ruha a legfontosabb ebben a gondolatban, hanem a rét szagai, a virágok, a gyomok, a f? illata és a talpába nyomódó roppanások.

         Ez már nem álom. Ez már csak visszaemlékezés. Az álom nyomtalanul elt?nt, mivel a fényben csak az marad meg, ami van, ami igaz. Az álom nincs és nem igaz. Csak addig van és addig igaz, amíg csukott szemhéja kizárja a fényt és a valóságot egyaránt. Az álom igazsága csak az álomban igazság.

         Befordult a fal felé, mert így sokkal enyhébben érezte a világosságot. Homlokát nekiszorította a falszagú, falhideg falvéd?nek, amit az anyukája készített keresztszemes öltésekkel. Szerette ezt a szagot, ezt a hideget, mert mindig a régi szül?i ház jutott az eszébe. Az a kis faluszéli ház, távol a nagyvárostól, az országúttól, távol az emberekt?l, de igen közel az erd?höz. Olyan közel, hogy az udvaron még a nyári meleg is egészen más volt, mint a falu többi részében, hiszen ha az erd? fel?l fújt a szél, olyan kellemes h?st hozott magával, hogy a tornác alatt akár még a pulóver is felfért. Ha pedig éjszakánként jött a h?vös az erd?b?l, akkor bizony nem is lehetett meglenni vastagabb ruha nélkül.

         Amikor már a nagyvárosban élt és dolgozott, bármennyire is elfoglalt volt, egyszer egy hónapban mindig hazament a szüleihez, hogy kipihenje magát. Mindig lelkesen fogadták, édesanyja a kedvenc ételét f?zte, édesapja kerti virágokat szedett neki, ?sszel és télen pedig szárított füveket tett be a szobájába, azok illatoztak.

         Aztán meghalt az édesapja. Nem került virág és f? a szobájába, édesanyja méla egykedv?séggel fogadta érkezését és már a kedvenc étele sem készült olyan gyakran és nem is volt olyan ízletes.

         Édesanyja halála után már nem ment többet a házba. A temetés napján egyszer még megnézte a fekete, olajos deszkákból állított kerítést, a fehérre meszelt házfalakat, az elhanyagolt kertet, a konyhát, a szobákat, utolsót szippantott az erd? fel?l fújó szell?be, majd emlékezetének itatósát egy végs? pillantással belemerítette a látványba, behúzta és bezárta maga után az ajtókat, a kaput, a kulcsokat odaadta a szomszédnak, hogy a telket tudja mutogatni az érdekl?d?knek, majd végleg elhagyta a falut.

         Auróra ismét elfordult a faltól a világosság felé. Bal kezét a feje alá, a jobbot pedig a szemei elé húzta. Alkarja óvón feküdt a szemei elé. A hátára fordult, arcát befúrta a könyökhajlatába. Korai ébreszt?. Szemhéja alatt ott villództak a fénycsíkok, ragadósan, majdnem er?szakosan.

         A férje lassú, táncoló, nevet?s léptekkel közeledett hozzá, ijesztget?s, de tréfás fintorokat vágott, ahogyan egy apa ijesztgeti játékból a gyermekét. Menekülést színlelve összehúzta magát a kanapé sarkában, gyöngykacajt hallatott, majd elégedetten, megnyugvással sóhajtott egyet, amikor a férje megpróbálta átölelni, ? pedig boldogan elfogadta.

         – Boldog születésnapot!

         – Köszönöm.

         A férje elhátrált néhány lépést, miközben tekintetük ölelkezett, majd kiment az el?szobában letett dobozért. Odavitte a kanapéhoz, letette Auróra mellé.

         – Ez a tiéd, bontsd ki!

         Auróra imádott ajándékot kapni. Sohasem vizsgálta még az okát, de a legapróbb ajándéknak is úgy tudott örülni, mintha a világ minden kincsét kapta volna meg. Mindig szép lassan, komótosan bontotta ki, amit kapott, egyre csak húzva az id?t, hogy minél tovább tudja élvezni a meglepetés okozta örömöt. El?ször szépen kibontotta a díszszalagot, majd aprólékos gonddal lefejtette a dobozra hajtogatott csomagolópapírt. Várt egy kicsit, mélyen teleszívta tüdejét, nagyot szippantott a várakozás okozta izgalommal teli leveg?b?l és leemelte a fedelet.

         A doboz alján könny? selyempapírba csavarva, összehajtogatva hevert a világoskék ruha, a papíron pedig egy szál rózsa.

         El?bb a rózsát vette ki, orrához emelve beszívta a virág illatát, majd félretette. Széthajtogatta a papírt és szeme elé került a ruha. Megsimogatta a csillogó anyagot, lágyan, érzéssel, de izgatottan. Kezével érezte az anyag könnyed súlytalanságát.

         – Felveszed?

         – Igen, felveszem.

         A ruha illett rá, red?i körülölelték.

         Kinyitotta szemét és tétova mélasággal nézett körbe a szobában, ahol egyre világosabb lett annak ellenére, hogy a red?ny még mindig nem volt felhúzva, mivel még nem kelt ki az ágyból. Elgondolkodott a napi tennivalóin, fejben sorra vette ?ket, mit, mikor fog megcsinálni, majd tekintete a ruhásszekrényre esett, aminek két ajtószárnya közül kikandikált a kék ruha szegélye.

         Aznap vette fel el?ször és utoljára. Egy évvel ezel?tt. Amikor kettesben elmentek kirándulni. Nem volt úti céljuk, nem volt tervük, csak mentek fel a hegyek közé, szabadon. Az út szeszélyesen kanyargott az autó kerekei alatt, de a férje biztosan fogta a kormányt. Sohasem vezetett úgy, mint egy autóversenyz?, mindig csak úgy, ahogyan saját biztonságérzete megengedte. A rend?rök tényszer? megállapítása szerint mindig az útviszonyoknak megfelel? sebességgel.

         A tisztást az egyik völgy bejáratából látták meg. Azonnal megakadt a szemük az erd? félkaréján, ami zölden és sötéten övezte a füves, virágos térséget. Közel hozzá megálltak egy parkolóban és rövid sétával el is érték. Plédet, italt, ételt vittek magukkal. Mezítláb kerget?zve fedezték fel a tisztás határait, virágait, taposták az elszáradt és zöldell? f?csomókat, nem félve attól, hogy cip?höz és aszfalthoz szokott talpuknak bármi baja esik. A nap már lebukott a hegygerinc mögé és a leveg? h?vösödni kezdett, mire összeszedték magukat és autóba szálltak, hogy hazamenjenek.

         Auróra sokat gondolkodott már az eseten, de bárhogyan is járatta fejében a gondolatokat oda-vissza, nem jutott sehova. Nem tudták elkerülni. Talán így volt megírva a sors könyvében. Vagy a fizika tankönyvekben. Mert amikor a jobbkanyarban meglátták a szembejöv? autót, mindketten tudták, hogy kés?. Életük felett a sors és a fizika vette át az uralmat. Akkor már nem számított a férje vezet?i gyakorlata, nem számított, hogy új nyári gumik vannak az autón és be van kapcsolva a biztonsági öv. Abban a néhány pillanatban a reakcióid?, összeadódó sebesség, féktávolság, súrlódási együttható, lassulás, ütközési zóna és szilárdság bonyolult matematikai, fizikai hálójában találták magukat gúzsba kötve. És a hálót a Félelem és a Halál húzta egyre szorosabbra.

         De valamelyik gyengébb volt a másiknál, mert a szembejöv? autó kicsit jobbra húzott, így csak fél-frontálisan ütköztek. A fizika tette a dolgát. Fém hajlott és gy?r?dött. Szakadt és tört aminek kellett, és aminek nem kellett. Anyag hajlott anyagra, semmi nem maradt a helyén. Pillanatnyi fémes robaj és utána csönd.

         Auróra ismét a fal felé fordult, szeméb?l könnycseppek indultak el.

         Amikor a fehér falak között magához tért, csak annyit tudott észlelni, hogy nem otthon van, majd ismét elsüllyedt valami zsibbadós homályba. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, akkor már azt is tudta, hogy hol van. De az otthona egy hónapig várt rá.

         Auróra visszafordult az ablak felé, szemér?l, arcáról letörölte a könnyeket. A red?ny résein besz?r?d? fény határozottan er?sebb lett. A szobában már minden tisztán kivehet? volt. Hirtelen elhatározással egy gyors mozdulattal ül?helyzetbe tornázta magát. Bal kezével magához húzta a besz?r?d? fényben meg-megcsillanó kerekes kocsiját és gyakorlott mozdulattal belehuppant.

 

         Egyéves újjászületés-napja van.

 

Legutóbb szerkesztette - Bálint Csaba
Szerző Bálint Csaba 5 Írás
Jöttem valahonnan és tartok valamerre. Néha keresztezek életeket, néha társ vagyok életekben hosszabb-rövidebb ideig. Nem vagyok az irodalom iparosa, csak akkor írok, ha valami túlcsordul bennem, de nem akarom, hogy kárba vesszen....