Szilágyi Erzsébet : A jóslat

 

Leszálltam a villamosról. Tél vége volt, még h?vös, de már bátorítóan sütött a nap. Egy piros szövetkabátban jártam akkoriban, meg egy fehér, bárányb?r ajándék-kucsmában.

Átérve a túloldalra, elém toppant két asszony, a kövérebbik karján néhány hónapos csecsem?.

– Csak két forintot, naccsága, tudja, tejecskére a kicsinek – állítottak meg.

Megálltam. (Volt még vagy húsz percem órakezdésig.) El?kotortam a pénztárcám és kivettem egy tízest. Talán nem is sajnálatból vagy naiv jóindulatból, inkább a napsütés okozta jókedvemben akartam ilyen b?kez? lenni.

Ekkor az id?sebbik asszony kikapta a kezemb?l a tárcát, és annak teljes tartalmát a tenyerébe zúdította.

Döbbenten álltam…

– Adja vissza a pénzem! – ocsúdtam fel végre.

Válasz helyett bravúros gyorsasággal kitépett egy szálat a hajamból.

– Jósolok magának – mondta.

Mocskos körmeit végighúzta a hajszálamon. Az bepöndörödött, mire kéretlen jósn?m megszólalt:

– Maga nagyon jó ember. Vigyáznia kell, mert ezzel sokan vissza fognak élni!

„Milyen igaza van” – gondoltam, ahogy a lapos m?anyag pénztárcámmal, lehajtott fejjel fordultam be a macskaköves mellékutcába.

Talán a nap sem sütött már…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.15. @ 14:00 :: Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 234 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.