Itt van már március közepe, haladunk a vége felé, és én még nem végeztem magammal számadást.
Milyen események zajlottak le az elmúlt évben?
Kezdem azzal, hogy az év elején még olyan voltam, mint a lipántos csirke. Nehezen „akartam” talpra állni az operáció után. A lányom és a legidősebb unokám nem is tudom, hogyan bírtak elviselni. Olyan kiállhatatlan voltam, hogy „nincs rá szó, nincsen fogalom.”
Amikor rákérdeztem az orvosra, hogy miért vagyok ilyen nyavalyás, azt mondta, hogy ebben a korban már nehezebben épül fel az ember.
Na ne már! Van neki szeme? Engem fellékeltek hosszában és keresztben, rengeteg vért veszítettem, ott topogtam a rák előszobájában, és a koromra hivatkozik. (Nektek elárulom, hogy ebben az évben fogom ünnepelni a hetvenedik születésnapom, de a család, ha megérkezik, akkor a negyvenedikből nem engedek: „Mamám, legyél már negyvenegy éves” — mondta Dani unokám tavaly, és kerek perec elutasítottam kérését).
Nos talpra álltam én, de nem úgy a mélyhűtőm. Igaz időbe tellett, mire rájöttem, hogy mi a baja. Elvitte a maga fenéje szó nélkül. Ezt a válást szépen átvészeltem. Fiatal, szép, rozsdamentes mélyhűtőt vettem részletlefizetésre. Bizonyára hiányzott a mosógépnek a beszélgetés a mélyhűtőmmel, mert búcsút intett könnyhullatással, hogy alig tudtam felszedni a fürdőszobából a könnyeit. Nem is sajnáltam, velem egykorú, tehát negyven éves volt, és mindenki azt mondta: „Még mindig dolgozik ez az öreg mosógép?” Azt feleltem: „Hál Istennek, igen!”— csak nem gondoltam, hogy azt is ki kellett volna mondani, hogy phű, babona fokhagyma, akkor nem fogja meg a dicséret. Bánatában elment a mélyhűtő után, de most szerencsém volt, egy fiatalabbat kaptam az unokahúgomtól, aki felújította a gépezeteit, így ezt a problémát zökkenőmentesen úsztam meg én, nem úgy a fiam meg a barátja — akiknek földig lógott a nyelve —, szépen mondtam, mire megoldották a mosógép szállítását rendeltetési helyére.
Mindenki tudja, hogy négy szemmel és három füllel élek, meg a gyerekeim szerint így is csak azt hallok meg, amit akarok. Látni viszont azt is meglátom, amit nem kellene. Micsoda feltételezés! Persze némi igazság van benne, de nem estem a fejemre, hogy bevalljam nekik.
Nos, a mosogatóm szerkentyűje, ami a falba vezeti a vizet, szintén hűtlen lett hozzám, és se szó, se beszéd „leszakadt” tőlem. Hallom én, hogy jobban csobog a víz, amikor mosogatok, és örültem, ni, ni, kezdek jobban hallani. Egy francot, a víz megint nem oda folyt, ahova kellett volna. Semmiség! Ezt aránylag olcsó pénzből megúsztam. Nos, megtörtént a három baj, vagy lehet nem is az (?), úgy véltem befejeződött a sorozat, de sajnos tévedtem, csak most kezdődött.
A gyerekeim mért ne örökölték volna el tőlem, csodavízbe mártás nélkül, nem Achilesz sarkát, hanem az anyjuk térdét. Először a fiamnak szakadtak el a térdében a szalagok, aki csak azért nem mer elmenni operációra, mert gyáva, mint a kukac. Hatalmas nagy ember, akitől ha vért vesznek, elájul. A fájdalmakat viszont tűri, mint a mula. Itt már nem tehettem semmit. A lányom megoperáltatta a térdét, de sajnos nem sokat segített, mert ki-kiugrik a helyéből.
Még bicegett, amikor a legfiatalabb unokám eltörte a karját. Futballozott a nagyfiúkkal, és egy erősen megrúgott labda megtette a magáét. Ő egy kis hős. Tűrte a kezének helyretevését sírás nélkül. Maja unokám térde sérült meg kézilabdázás közben annyira, hogy három deci vért szívtak le belőle, később vizet, de nem akart kimaradni az iskolából, így két mankóval beült a rozoga autómba, és vittem az iskolába, meg mentem érte, mindaddig, amíg a mankót viselnie kellett. Ő is egy kis hős volt, hiszen az iskolában kirúgták, nem készakarva, a mankót alóla, de nem sírt, csak szomorú volt.
Nos vettem egy nagy lélegzetet. Vége a sorozatnak! Akkor egy láthatatlan kéz lenyomta a fejemet a víz alá. Éjjel fél tizenkettőkor kopogott a fiam az ablakon, hogy rögtön vinni kell Danikát a kórházba, mert futballozás közben a tornaterem radiátora csontig fúródott az alsó lábszárába. Csak tudnám ki volt az a balga, aki azt találta ki, hogy ha háromszor történik valami rossz, akkor leáll a sorozat. Az volt az okosabb, aki azt állította, hogy a baj csőstől jön, de szerencsére Danika is helyre jött. Nos, mondom én: Elég legyen! Nagyon rosszul tettem, azt kellett volna mondani, hogy a nyavalya törje ki a lábát annak a sok Rossznak, akkor biztos nem ólálkodhatott volna körülöttünk.
Amit még érdemes megemlíteni, mért ne veszítettem volna el a pénztárcámat, ha elveszíthettem. Kiesett a zsebemből. Benne volt a személyim, a postai kártyám, amivel a nyugdíjamat vehetem fel, meg egy kis pénzmag. Mentem, letiltottam a kártyámat, új személyazonosságira beadtam a kérvényt, és ki gondolná, már hat hónaptól idősebb volt a születési anyakönyvi kivonatom, újat kellett beteremteni. Morogtam, mint a bolhás kutya, mintha máshol születtem volna hat hónap után. Kifelé menet összefutottam az unokaöcsémmel, Józsikával, aki mosolyogva megpuszilt, és megkérdezte mit csináltam, és hova megyek. Ránéztem, és kivágtam: „Dolgom végezetlenül megyek az anyám pics…ba.” Nekem egy cseppet sem volt nevetséges, de az utánam jövők meghallották, és hangosan nevetni kezdtek. A szemüvegem elvesztése, már egészen természetes volt, akár csak az esernyőim elhagyása.
Majd 2011-ben azzal kezdem a számadást, hogy az egyik szomszéd kutyái átsétáltak hozzám, és megszabadítottak a tyúkok és a kakas etetésétől, a másik szomszéd pitbullja meg kizavart a saját házamból
Legutóbbi módosítás: 2010.03.15. @ 13:50 :: Markovics Radmila