Bálint Csaba Szerző
Vezetéknév
Bálint
Keresztnév
Csaba
11 év 12 komment

 

A rosszul leengedett red?ny m?anyag csíkjai között beszökött a fény és elkeveredett a szoba lehelet szagú leveg?jével. Az egyik sarka alá beszorult valami, emiatt nem ment rendesen a helyére. A feltámaszkodó végén megsz?ntek a rések, míg a másik végén legyez?formán szétnyíltak. A m?anyag csíkok által a kinti légbe szám?zött, az éjszakát javarészt bujkálással tölt? fény így settenkedett be Auróra szobájába, aki gyakran szokta figyelmeztetni magát arra, hogy amikor este lefekszik, akkor a red?nyt pontosan a helyére engedje, mert ha nem így tesz, akkor reggel túl hamar, túl sok fény jut be a szobába.

         Túl hamar és túl sok. Milyen érdekes, hogy mennyire másképpen igaz nyáron, és másképpen igaz télen. Nyáron már hajnali ötkor is lehet olyan áradata ennek az éltet? energiának, mint egy téli napon délel?tt tizenegykor, vagy délben. És mennyire más a nyári és a téli fény. Nyáron hasít, télen inkább simogat. Nyáron meleg, forró, télen hideg, legfeljebb langyos. És nem kell hozzá nyitott ablak, hogy érezze a szagát a nyári és a téli napfénynek. Ha jobban meger?ltetné magát, akkor akár még meg is ízlelhetné.

         Nem az a baj, hogy a fény bejut, mert a fény jó, nem fáj senkinek. A fénnyel megérkez? valóság az, ami fáj. Amikor hirtelen minden az addig nem létez?, vagy elfelejtett, vagy elfelejteni kívánt valóság része lesz. Láthatóvá válik, árnyékot vet vagy visszatükröz. Feltárulnak a hibák és a hazugságok, nem tudnak tovább rejt?zködni, hiszen a fényben csak az marad, ami van.

         Az elillanó álom hiánya, az a fájdalmas. Marasztalni azt a selymes tompaságot, amit az álomban, de még inkább az álom és az ébrenlét határán érez. Amikor ki akarja nyitni a szemét, meg akarja emelni a kezét, vagy éppen csak oldalára akar fordulni, de van valami er?, vagy éppen annak a hiánya, ami nem akadályozza meg, hogy kinyissa a szemét, megemelje a kezét, az oldalára forduljon, csak éppen ebben az állapotban olyan a mozgás, mint amikor nyakig merítkezett a medence vizébe és úgy próbált futni. Lassított felvétel. De mégsem az, mert a lassított felvételen lassan veszik a leveg?t is, ? pedig csendesen, a megszokott tempóban lélegzik, de a mozdulatok elnyúlnak az id?ben, miközben lassan átlépi a teret.

         Auróra vissza akar térni az álomba. Er?vel téríti vissza gondolatait. A virágos rét. Igen, ott kellene most lennie, nem az ágyában, bámulva a red?ny által csíkokra szakított fényt, ami pici, keskeny területeket világít meg a takarójából, a padlóból, az arcából és a kezéb?l, és ezek a vékony területek lassan vándorolnak a nap mozgásával ellentétes irányba.

         A t?n? álom rezdüléseivel a szempilláján virágos rétre, nyárra, szell?re gondolt. Abban a szép világoskék nyári ruhájában szaladgált, amit a férjét?l kapott. Emlékszik arra a napra, amikor hazajött, hóna alatt a dobozzal. Míg a cip?jét levette, a dobozt az el?szobában lév? régi komódra tette, majd besétált a nappaliba. Hogy volt tovább? Igen. A kanapén ült, befészkelte magát az egyik sarokba, mint mindig, amikor olvasáshoz készült. A könyv akkor is ott volt a keze ügyében. A férje halkan köszöntötte, legkedvesebb nevét suttogta felé, amit csak ?k ketten ismertek és kölcsönösen azon a néven szólították egymást. Mintha Isten nevét mondanák. Születésnapom volt, gondolta Auróra.

         A világoskék ruhát lágy szell? tolta hullámokba a teste körül, miközben persze nagyrészt a háta mögött lobogott a futás miatt. A térdéig sem ért. És nem is a ruha a legfontosabb ebben a gondolatban, hanem a rét szagai, a virágok, a gyomok, a f? illata és a talpába nyomódó roppanások.

         Ez már nem álom. Ez már csak visszaemlékezés. Az álom nyomtalanul elt?nt, mivel a fényben csak az marad meg, ami van, ami igaz. Az álom nincs és nem igaz. Csak addig van és addig igaz, amíg csukott szemhéja kizárja a fényt és a valóságot egyaránt. Az álom igazsága csak az álomban igazság.

         Befordult a fal felé, mert így sokkal enyhébben érezte a világosságot. Homlokát nekiszorította a falszagú, falhideg falvéd?nek, amit az anyukája készített keresztszemes öltésekkel. Szerette ezt a szagot, ezt a hideget, mert mindig a régi szül?i ház jutott az eszébe. Az a kis faluszéli ház, távol a nagyvárostól, az országúttól, távol az emberekt?l, de igen közel az erd?höz. Olyan közel, hogy az udvaron még a nyári meleg is egészen más volt, mint a falu többi részében, hiszen ha az erd? fel?l fújt a szél, olyan kellemes h?st hozott magával, hogy a tornác alatt akár még a pulóver is felfért. Ha pedig éjszakánként jött a h?vös az erd?b?l, akkor bizony nem is lehetett meglenni vastagabb ruha nélkül.

         Amikor már a nagyvárosban élt és dolgozott, bármennyire is elfoglalt volt, egyszer egy hónapban mindig hazament a szüleihez, hogy kipihenje magát. Mindig lelkesen fogadták, édesanyja a kedvenc ételét f?zte, édesapja kerti virágokat szedett neki, ?sszel és télen pedig szárított füveket tett be a szobájába, azok illatoztak.

         Aztán meghalt az édesapja. Nem került virág és f? a szobájába, édesanyja méla egykedv?séggel fogadta érkezését és már a kedvenc étele sem készült olyan gyakran és nem is volt olyan ízletes.

         Édesanyja halála után már nem ment többet a házba. A temetés napján egyszer még megnézte a fekete, olajos deszkákból állított kerítést, a fehérre meszelt házfalakat, az elhanyagolt kertet, a konyhát, a szobákat, utolsót szippantott az erd? fel?l fújó szell?be, majd emlékezetének itatósát egy végs? pillantással belemerítette a látványba, behúzta és bezárta maga után az ajtókat, a kaput, a kulcsokat odaadta a szomszédnak, hogy a telket tudja mutogatni az érdekl?d?knek, majd végleg elhagyta a falut.

         Auróra ismét elfordult a faltól a világosság felé. Bal kezét a feje alá, a jobbot pedig a szemei elé húzta. Alkarja óvón feküdt a szemei elé. A hátára fordult, arcát befúrta a könyökhajlatába. Korai ébreszt?. Szemhéja alatt ott villództak a fénycsíkok, ragadósan, majdnem er?szakosan.

         A férje lassú, táncoló, nevet?s léptekkel közeledett hozzá, ijesztget?s, de tréfás fintorokat vágott, ahogyan egy apa ijesztgeti játékból a gyermekét. Menekülést színlelve összehúzta magát a kanapé sarkában, gyöngykacajt hallatott, majd elégedetten, megnyugvással sóhajtott egyet, amikor a férje megpróbálta átölelni, ? pedig boldogan elfogadta.

         – Boldog születésnapot!

         – Köszönöm.

         A férje elhátrált néhány lépést, miközben tekintetük ölelkezett, majd kiment az el?szobában letett dobozért. Odavitte a kanapéhoz, letette Auróra mellé.

         – Ez a tiéd, bontsd ki!

         Auróra imádott ajándékot kapni. Sohasem vizsgálta még az okát, de a legapróbb ajándéknak is úgy tudott örülni, mintha a világ minden kincsét kapta volna meg. Mindig szép lassan, komótosan bontotta ki, amit kapott, egyre csak húzva az id?t, hogy minél tovább tudja élvezni a meglepetés okozta örömöt. El?ször szépen kibontotta a díszszalagot, majd aprólékos gonddal lefejtette a dobozra hajtogatott csomagolópapírt. Várt egy kicsit, mélyen teleszívta tüdejét, nagyot szippantott a várakozás okozta izgalommal teli leveg?b?l és leemelte a fedelet.

         A doboz alján könny? selyempapírba csavarva, összehajtogatva hevert a világoskék ruha, a papíron pedig egy szál rózsa.

         El?bb a rózsát vette ki, orrához emelve beszívta a virág illatát, majd félretette. Széthajtogatta a papírt és szeme elé került a ruha. Megsimogatta a csillogó anyagot, lágyan, érzéssel, de izgatottan. Kezével érezte az anyag könnyed súlytalanságát.

         – Felveszed?

         – Igen, felveszem.

         A ruha illett rá, red?i körülölelték.

         Kinyitotta szemét és tétova mélasággal nézett körbe a szobában, ahol egyre világosabb lett annak ellenére, hogy a red?ny még mindig nem volt felhúzva, mivel még nem kelt ki az ágyból. Elgondolkodott a napi tennivalóin, fejben sorra vette ?ket, mit, mikor fog megcsinálni, majd tekintete a ruhásszekrényre esett, aminek két ajtószárnya közül kikandikált a kék ruha szegélye.

         Aznap vette fel el?ször és utoljára. Egy évvel ezel?tt. Amikor kettesben elmentek kirándulni. Nem volt úti céljuk, nem volt tervük, csak mentek fel a hegyek közé, szabadon. Az út szeszélyesen kanyargott az autó kerekei alatt, de a férje biztosan fogta a kormányt. Sohasem vezetett úgy, mint egy autóversenyz?, mindig csak úgy, ahogyan saját biztonságérzete megengedte. A rend?rök tényszer? megállapítása szerint mindig az útviszonyoknak megfelel? sebességgel.

         A tisztást az egyik völgy bejáratából látták meg. Azonnal megakadt a szemük az erd? félkaréján, ami zölden és sötéten övezte a füves, virágos térséget. Közel hozzá megálltak egy parkolóban és rövid sétával el is érték. Plédet, italt, ételt vittek magukkal. Mezítláb kerget?zve fedezték fel a tisztás határait, virágait, taposták az elszáradt és zöldell? f?csomókat, nem félve attól, hogy cip?höz és aszfalthoz szokott talpuknak bármi baja esik. A nap már lebukott a hegygerinc mögé és a leveg? h?vösödni kezdett, mire összeszedték magukat és autóba szálltak, hogy hazamenjenek.

         Auróra sokat gondolkodott már az eseten, de bárhogyan is járatta fejében a gondolatokat oda-vissza, nem jutott sehova. Nem tudták elkerülni. Talán így volt megírva a sors könyvében. Vagy a fizika tankönyvekben. Mert amikor a jobbkanyarban meglátták a szembejöv? autót, mindketten tudták, hogy kés?. Életük felett a sors és a fizika vette át az uralmat. Akkor már nem számított a férje vezet?i gyakorlata, nem számított, hogy új nyári gumik vannak az autón és be van kapcsolva a biztonsági öv. Abban a néhány pillanatban a reakcióid?, összeadódó sebesség, féktávolság, súrlódási együttható, lassulás, ütközési zóna és szilárdság bonyolult matematikai, fizikai hálójában találták magukat gúzsba kötve. És a hálót a Félelem és a Halál húzta egyre szorosabbra.

         De valamelyik gyengébb volt a másiknál, mert a szembejöv? autó kicsit jobbra húzott, így csak fél-frontálisan ütköztek. A fizika tette a dolgát. Fém hajlott és gy?r?dött. Szakadt és tört aminek kellett, és aminek nem kellett. Anyag hajlott anyagra, semmi nem maradt a helyén. Pillanatnyi fémes robaj és utána csönd.

         Auróra ismét a fal felé fordult, szeméb?l könnycseppek indultak el.

         Amikor a fehér falak között magához tért, csak annyit tudott észlelni, hogy nem otthon van, majd ismét elsüllyedt valami zsibbadós homályba. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, akkor már azt is tudta, hogy hol van. De az otthona egy hónapig várt rá.

         Auróra visszafordult az ablak felé, szemér?l, arcáról letörölte a könnyeket. A red?ny résein besz?r?d? fény határozottan er?sebb lett. A szobában már minden tisztán kivehet? volt. Hirtelen elhatározással egy gyors mozdulattal ül?helyzetbe tornázta magát. Bal kezével magához húzta a besz?r?d? fényben meg-megcsillanó kerekes kocsiját és gyakorlott mozdulattal belehuppant.

 

         Egyéves újjászületés-napja van.

 

11 év 6 komment

Csukott szemmel hallgatom lélegzeted

Mi fülembe rebben és agyamban pihen

Mellettem alszol ölemben tartom tested

Álmaimat köréd fonom hadd vigyen

 

A vágy és a szeretet szabad vizeken

11 év 12 komment

 

Hajlatok és ívek a dombok

között hullámokat ölel

a test barna idomain

fekete kontúrok hegyesednek

párosan magányosan

simulnak tenyerembe ujjaim

szorítják szítják benned

a tüzet olthatatlan illatod

árad körbevesz ringatón

ringatón altatna becézve

csillámokat kergetnek érintéseink

az égbe szökken a lehellet nyomot

hagy a b?rön a lét összeolvad

a tegnap és a ma kéjesen

megfert?ztél szövetséget kötünk

ma éjjel te meg én.

 

 

11 év 3 komment

Anyám után Borbély Jóska volt az anyai nagyapám. A sors nem is igazgathatta volna el jobban ezt a dolgot, mert ? nagyon jószív? lélek, sokat megélt, csendes, halk szavú ember volt, aki még akkor se nagyon szólt semmit, ha netán a tehén a lábára lépett, de ha nagy bántás érte, akkor senki nem állhatott meg el?tte, még ha az a valaki a saját lánya volt is.

? aztán se olyan nyakas nem volt, mint az apám, se olyan nagyszájú, mint a lánya. Inkább olyan, mint a lassú folyású folyó, ami azért a kövön keresztül is megtalálja az útját, és ha egyszer megtalálta, akkor aztán nem tágít másfelé.

Fiatalkorában látta az els? nagy háborút is, megtapasztalta a barátságot, az ellenségeskedést, életet, halált, a másodikba meg csak azért ment, mert vitték. Hazatért, mert hazavárták, de a sok tapasztalás az nagyon benne maradhatott. Mert el?tte sem volt nagyhangú ember, ezek után pedig csak még csendesebb lett, és nem érhette olyan baj, amire ne tudta volna azt mondani, hogy ez sokkal jobb, mint egy háború. Talán ezért is bántotta annyira, hogy a lánya, az én kedves anyám, ennyire makrancos leányzó lett. 

Sokat beszélgettem vele, amikor már nagyobbacska voltam, ami abban mutatkozott meg, hogy egyedül hajthattam ki a disznókat. Meg disznótorkor nekem is adtak egy fél kupica pálinkát, amit?l rendre mindig elöntött a forróság és néhány percig olyan kába voltam, mint a nyakonvert ?szi légy, mindig le kellett ülnöm.

Egyszer éppen a tornácon üldögéltünk, ? szívta a pipáját, vagy a cigarettáját, mert mindkett?t szerette. Jobbára mellényt és fehér inget hordott, az inge ujja könyékig felhajtva, a mellényzsebében fedeles zsebóra ketyegett. A nadrágja akkurátusan benne a csizmája szárában. Így folyattuk mi a szót, és ha egyszer megindult bel?le a szónak patakja, akkor már csak hallgatással kellett gy?zni, mert nem volt ugyan szószátyár ember, de ha én kérdeztem anyámról, akkor mindig megeredt a nyelve.

Nem panaszkodott nekem, mert egy ilyen éltes ember nem nyitja panaszszóra a száját egy korombelinek, még akkor sem, ha az unokáját látja maga el?tt, meg aztán ekkor már jó ideje nem élt vele a lánya, ami bizonyára megszépített jó néhány emléket, ami nem volt szép, a szépeket pedig szebbé tette. Úgy beszélt ? nekem, mint mikor a legkedvesebb emlékeit sorolja az ember, akár jót, akár kevéssé jót mondott a nagyanyámról.

Borbély Kató jöttét nagy várakozás el?zte meg a családban, mert el?tte két gyereket nem tudott kihordani a nagyanyám, a harmadik meg a születése után nem sokkal el is távozott, mert olyan csenevész volt. Az orvos azt mondta, hogy nem fejl?dött ki neki a tüdeje rendesen. Úgyhogy nagy volt az igyekezet is, meg a gyász is, a várakozás is az anyám születése el?tt. Már csak azért is, mert nagyapám a két fiú után lányt szeretett volna.

Hanem amikor anyám megérkezett azon a hajnalon, és a bába is, meg az orvos is egyöntet?en állította, hogy nagyon egészséges, szép gyermek, ráadásul lány született ki a nagyanyám hasából, akkora lett a boldogság a Borbély portán, hogy a nagyapám levágatta rögtön az egyik borjút, abból bográcsban perkeltet f?zetett nagy hirtelen, a legjobb borát verette csapra és igen sok férfiember feküdt le kapatosan aznap. Nagyapám azt mondta, hogy anyám születése napján annyi bor lefolyt a torkán a nagy ünneplésben, mert volt ideje inni egész nap, hogy nemcsak a másnap vált fájdalmassá neki a fejében, meg a gyomrában, de még egy hónap múlva is csak nagy-nagy óvatossággal nézegette a boroskancsót. Márpedig ezt igen nehezen tehette meg, mert a rokonság az csak jött, jött és hát az emberekkel koccintani kelletett, az asszonyokat pedig szép szavakkal meg kellett köszönteni, azt meg boros pohár nélkül nem lehet. Azaz, mondta a nagyapám, pohár nélkül még ment volna, mert kancsót is lehet a kézbe fogni, de bor nélkül nem. Úgyhogy a nagy búcsújárás közben mindig azon fohászkodott, hogy bárcsak kevesebbet kellene inni, hogy újra annyit ihasson, mint régen, hogy jóíz?en tudja majd a borát kortyolni jöv?re is.

Kisgyereknek nagyon szép volt az anyám, a nagyapám azt mondta, úgy nézett ki, mint egy angyal és úgy is járt, úgy is beszélt, úgy is énekelt, sz?ke haja pedig olyan sárgán fényeskedett, mint az arany.

Persze a nagyapám ekkor még nem tudta, hogy ez a boldogság csak addig lesz meg az ? életében, amíg Borbély Kató meg nem tanul rendesen beszélni. Mert ami azután következett, azt a nagyapám nagyon szívesen titokba tartotta volna mindenki el?tt, de ezt csak úgy tudta volna megtenni, ha az anyámat örökre bezárja a kamrába, vagy a padlásra, azt meg ugye csak nem teheti meg az ember a saját gyerekével, f?leg ha egy gyámoltalan leány az istenadta.

A nagyapám próbálta menteni a menthet?t minden alkalommal, amikor szeretett Kató lányának kicsit nagyobbra nyílt a szája, mint az illend? lett volna, de azt csak addig tudta megtenni, amíg az anyám gyerekes dolgokat játszott, és gyerekes dolgokon köszörülte a nyelvét. Néha még meg is mosolyogta a lányát, és magában még biztatta is, hogy csak mondja oda bátran azt, amit gondol, aki ember a talpán az úgyis állja, aki meg nem állja, az ne hallgassa.

Telt-múlt az id? és anyám szépen lassan elérte a nagylánykor határát. Azt a határt, amikor a legények nem lopva-félve tekintgetnek rá, hanem nyíltan megnézik az utcán, de még halovány gondolatuk sincs arra, hogy bármit is akarjanak t?le. Gömbölyödik itt is, ott is, de legfeljebb egy jól megtermett szilvának gondolnánk azokat a halmokat. Az iskolában szépen tanult és mellette szorgosan segített a házimunkában nagyanyám keze alá. Amikor pedig nem volt iskola, akkor még szorgosabban csavargott a maga korabeli fiú- és lánygyermekekkel a falu környéki mez?kön, erd?ben, kaszálókon.

Az a nap, amelyiken a nagyapám el?ször gondolt arra, hogy talán az ? kislánykája már nem az a földre szállt angyal, mint akinek születésekor t?nt, hanem valami más és nem akart azon elmélkedni, hogy minek is nevezhetné a kislányát, az nem sokkal azután következett, miután megérkezett a faluba az új tanító.

Amikor a nagyapám el?ször meglátta, akkor már meg is tudta mondani róla, hogy hová kell tennie ezt az embert, és magában az els? látás után azzal biztatta a tanító urat, hogy jó lesz gyorsan megváltozni, mert különben igencsak úgy fordulhatnak a dolgok, hogy visszakergetik oda, ahonnan jött és nem lesz választása, legfeljebb abban, hogy vasvilla vagy kasza legyen az ?t kerget?k kezében. De hogy nem lesz szép az istenhozzád, az olyan biztos, ahogyan ?t Borbély Jóskának hívják.

Nem értettem én elég jól akkor, amit a nagyapám mondott a tanítóról, de a mai eszemmel azt gondolom, hogy olyan ember lehetett, mint akit a rossz ázsiója miatt szám?ztek a városból, hogy hátha falun majd megjavul, vagy ha nem is javul meg, legalább nem a városba, az uras népek között csinálja azt, amit csinál. Mert a tanító úr nagyon szeretett inni, kártyázni, meg szerette a szép lányokat is, akár minden este tudott ilyen örömökre áldozni. A baj csak az volt, hogy egy id? után már nemcsak a sajátjából áldozott, hanem javarészt az apjáéból, aki igen hamar kiadta az útját, mondván, költse inkább azt, amit ? megkeres, a családi vagyont hagyja békén.

A tanító úr snájdig fiatalember volt, húszas éveinek elején járt. Öltönye, cip?je mindig makulátlanul tiszta, haja szépen olajozott, bajusza pedig szépen pödrött. A beszéde olyan simulékony, olyan szépen surrant be az ember, és f?leg a szép leányok fülébe, hogy a lányos anyák és apák nagyon hamar rájöttek arra, hogy a tanító úr az els? számú veszedelem a faluban. Mire erre a nagyapám is rájött, akkorára már meg is történt a baj, az a baj, aminek bekövetkeztére a nagyapám soha nem számított.

A tanító úr augusztus végén érkezett a faluba és szeptember végén kezd?dött a nemulass, mármint a nagyapámnak.

Éppen kukoricaszárat aprított a teheneknek, a nagyanyám meg a tyúkólat takarította szép csendesen, amikor az anyám hazaérkezett az iskolából. Udvariasan megszólította apját, anyját, hogy jönnének közelebb hozzá egy-két szóra, mert nagyon fontos mondandója lenne neki. Nagyapám csudálkozott is ezen, hogy ugyan mire fel az a nagy szükség, mert ilyentájt Kató bevonul a konyhába, megeszi a kis uzsonyáját, amit az anyja készített el neki, aztán meg a tankönyveivel van elfoglalva, meg a tanulással. Így hát nagy figyelemmel állt oda a lánya elé a feleségével együtt.

Amikor megállapodott szeme az anyám arcán, valami nagy-nagy meglepetés érte, mert azt látta az anyámon, hogy valami világvégi nagy igazságot fog mondani, annyira komoly volt az, az arc. Hanem amikor meg is hallotta, akkor aztán tényleg azt hitte, hogy itt a világvége.

Az anyám azt a rettent? komoly tekintetét, azt, amivel csak egy ilyen siheder lányka tud nézni, a szüleire vetette, és közölte velük, hogy ? férjhez fog menni. A nagyapám el?ször jót mosolygott a dolgon, magába megörült annak, hogy mennyire ismeri az ? lánykája az életet, tudja, hogy az a sora minden lánynak, hogy egyszer férjhez megy, majd mosolyogva kérdezte meg t?le, miközben sandán a feleségére nézett, hogy mégis mikorra tervezte ezt a férjhez menést. Erre az anyám közölte vele, hogy amint csak lehetséges, mert a tanító úr szeretne mihamarabb visszaköltözni a városba és ? szeretne vele menni.

Nagyapám el?ször nem értette a szót, ezért megkérdezte.

– Mert a tanító úrnak van saját szekere, vagy egyebe, amint magával vinne téged és a választottadat?

– Dehogy édesapám, csak engem vinne magával.

A nagyapám még mindig nem értette.

– Miért vinne magával csak téged a tanító úr, a jövend?belidet meg nem? – Szokatlan volt a lánya szájából ez a komoly beszéd, ezért volt a nagy értetlenkedés, de már kezdett el?bújni rejtekéb?l egy fura sejtelem, amire a lánya szájából jött meg a válasz.

– Hát nem érti édesapám, szerelmes vagyok a tanító úrba, és férjhez fogok menni hozzá, már meg is beszéltük, hogy szép házat tudnánk venni a városban a hozományomból.

Ekkor egy kis csönd termett hármójuk között. Az anyám lángoló tekintettel nézett rájuk, azzal a tekintettel, amit azel?tt soha nem láttak, de utána annál gyakrabban, mindaddig, amíg Kedves Mihály, az apám el nem vette feleségül. Nagyanyámnak könny borította be a szemét rémületében és nagyon gyorsan eszébe jutott az összes pletyka, amit a tanító úrról hallott, nagyapámnak pedig nagy-nagy csönd fedte el a gondolatait, egyet kivéve, hogy nagyon régen nem használta már azt a karikásostort, amit az egyik vásárban vett jó pénzen, lehet, hogy ki kellene próbálni a tanító úron, miközben megkérdezi t?le, hogy mivel szédítette meg az ? lányát.

A nagyanyám csak csöndesen sírdogálni kezdett, a nagyapám pedig annyit mondott a lányának, hogy – márpedig ebb?l a házasságból nem lesz semmi, mert t?lem aztán akármennyire is lehetsz szerelmes, a tanító úr nem férjnek való, mert csak egy pernahajder, te pedig még igencsak pendelyes korban vagy a házassághoz, leghamarabb majd három-négy év múlva gondolhatsz rá. És az is lehet édes lányom, hogy nem az lesz a férjed, akit te megszeretsz, hanem akit mi kiválasztunk, mert jól jegyezd meg lányom, hogy az élett?l nemcsak azt kell elfogadni, amit mi akarunk, hanem néha azt is, amit nem akarunk.

Az anyám tekintetében kialudt az a láng, melyben eddig talán a szerelem lángja is égett, és helyette villámokat szórt.

– Hát akkor tudja meg édesapám, hogy ha maga most nem enged el engem a szerelmemmel, akkor maga rossz ember, mert ezzel mindent tönkretesz az életemben és én is tönkre fogom tenni a maga életét. Magamat nem ölöm meg, mert akkor csak egyszer okoznék magának fájdalmat és aztán elfelejtene, így pedig minden nap meg fogom keseríteni az életét.

Lehet, hogy anyámnak ezt nem kellett volna kimondania, lehet, hogy a nagyapámnak nem kellett volna komolyan vennie a kimondott szót. Lehet, hogy a háborúk nehézségeiben meghajlott, szeretetre és békére vágyó nagyapám fülében halálos fenyegetésnek hangzottak ezek a szavak, szívébe pedig tüzes vasként hatoltak, ezért akkor olyat tett, amit utána még többször kikényszerített bel?le az anyám: marokra fogott egy jó kemény kukoricaszárat és igencsak elnáspángolta az anyámat. S miközben keményen ütlegelte, ahol érte, t?le igencsak idegen módon ordibálva mondta neki, hogy márpedig amíg az ? kenyerét eszi, addig igenis engedelmességgel tartozik neki, mert mindent megadott neki, ami embert?l telik, lélekkel dolgozik azon, hogy kell? hozománya legyen, de az a hozomány nem fog olyan ficsúrok kezébe menni és ott semmivé válni, mint a tanító úr. De mire a kukoricaszár eltöredezett a kezében, akkorára a dühe is elment, Kató beszaladt a házba rídogálni, a nagyanyám pedig megfogta a nagyapám karját, hogy – ej Jóska, eleget ütötted, hagyd már, majd megbékél.

Sokáig fogta a karját, mire az ökölbe szorított ujjak kinyúltak, ellazultak a feszes izmok és a kétségbeesést?l eltorzult arcot keser? könnyek mosták simára. De miel?tt végleg lecsitult volna, azt mondta nagyanyámnak, hogy most megy, és móresre tanítja a tanító urat. Nagyon sok szó és asszonyi könny kellett ahhoz, hogy végül is a tanító úr testi épsége aznap nem szenvedett csorbát.

De ezen a napon minden megváltozott. A nagyapám azt mondta, hogy anyám nem tette keser?vé minden napját, mert azért a lánya jól tudta, hogy ki az úr a háznál, de az engedelmes, nagyszájú kislányból, csak a nagyszájú maradt meg. Onnantól kezdve még a rokonok is félve mentek a Borbély-portára, mert Borbély Kató száját, szavát kevesen állták, ezért kevesen is hallgatták. Aztán meg az is olaj volt a t?zre Katónál, amikor a tanító úr tényleg elhagyta a falut és visszament a városba, csak épp nem vele, hanem a jegyz? úr lányával, a Rozival. Azt már csak úgy súgva jegyezte meg a nagyapám, hogy a Rozi egy év múlva hazajött, csak éppen egy poronttyal a kötényében, pártában is maradt élete végéig.

A nagyapám azt mondta, hogy így utólag nem tudja, hogy lehetett volna-e másképp az a három év, amíg apámmal találkozott a lánya.

– Lehet, hogy akkor nem kellett volna megverni a kukoricaszárral, csak ért?n elmondani neki, hogy milyen botor dolgot mondott. Nem tudni. De a sors mindig kiegyenesíti, amit elgörbít, hiszen csak férjhez ment anyád, derék ember az ura. De te meg mit üldögélsz itt, nem kéne megetetned a disznókat otthon! Szaladj haza, mert ha anyád rád nyitja a száját, annak cudar vége lesz!

 

11 év 7 komment

Anyám gyakran mondogatta, f?leg olyankor, amikor valami olyat tettem, hogy fiam, tebenned meg az apád vére folyik és ezt le sem tudnád tagadni, mert ha azt mondanád, hogy a Hold az piros és fikarcnyi esélyed lenne arra, hogy be is bizonyítsd, akkor nem lenne olyan hatalom földön és égen, ami abban téged meg tudna akadályozni. Csak tenálad ez már annyira megvan a fejedben, hogy az apád, ha élne, bizton járhatna hozzád tanórákat venni nyakasságból.

Hittem én, meg nem is, hogy csak apám miatt lennék ilyen, mert egyik sem volt jobb a másiknál. Anyámnak, lánynevén a Borbély Katónak is megvolt a hajlandósága arra, hogy csak azt tegye, amit vastagon igaznak hitt a saját szája íze szerint, mert az sem volt csak úgy való, hogy ? az apám felesége, aztán meg az én anyám lett.

Mert hát megtudtam én azt nagyon hamar, hogy jegyben járt apám a Bognár Julissal, talán még a szerelem is megvolt bennük. Tervezgették a menyegz?t is és apám úgy gondolta, hogy aratás el?tt ? nem n?sül meg, nem is kell addig már szót ejteni róla, majd pünkösdkor megkéri Julis kezét, nyár végére pedig az is kiderül, hogy mekkora lesz a lagzi. De Bognár Julis korábban szerette volna, ezért egyre egrecéroztatta apámat miatta. Még tavasz elején jártak, amikor egy szép napon csak azt találta megint mondani neki, hogy meg kellene már esküdni pünkösdig. Apám csak ránézett Julisra, de az olyan tekintet volt, hogy abból érteni lehetett, hogy itt több szónak nem kell esnie a házasságról, de a lány nem akarta érteni azt a pillantást és olyat talált mondani, hogy márpedig vagy megesküsznek pünkösd el?tt, vagy apám veheti a kalapját és keressen másik leányt magának. Lehet, hogy Bognár Julis csak tréfának szánta, lehet hogy csak egy próbának, hátha beadja a derekát a legény, de hogy nem ismerte meg elég jól Kedves Mihályt az egészen biztos, mert apám csak kivette a pipát a szájából, kiverte a tornác szélén bel?le a hamut, bedugta a csizmája szárába, majd fejébe kanyarította a kalapját, Isten áldja Juliskám, mondta, beköszönt még a háziaknak is, azzal kilépett a Bognár portáról és nem is ment oda vissza többet. Hogy Bognár Julis mennyit gondolkodott még a pünkösdi menyegz?n, azt nem tudni.

Az anyám meg igencsak tüzes menyecske hírében volt a faluban, tudta mindenki, hogy Borbély Kató szája nagyon hamar kinyílik a szép szóra, de még hamarabb, ha szidni kell valakit, és sosem érezte a szükséget arra, hogy a szitkokat visszatartsa magába. Régóta küzdött már vele az apja, a Borbély Jóska, hogy csak vinné már el valaki a háztól, mire akadt egy kér?, aki szép ember is volt, földje is volt, dolgos is volt, n?sülni is akart, de Borbély Kató rendre kiosztotta neki a szót is, meg az útilaput is. Hiába oldalgatta meg a lányt az apja a moslékkavaróval, Kata bizony nem mondott igent, akárhogy járt a hátán a kavarófa, el?bb fáradt el Jóska keze, minthogy Kata szája szóra nyíljon. Legalábbis az igen nem jött ki rajta, ami meg kijött, abban nem sok szép akadt a kér?kr?l. Cifra szavakkal vetett véget apja a verésnek, és megfogadta, hogy ? bizony nem mondja többször ennek a lánynak, hogy menjen férjhez, majd elkel, ha a fentebbvaló úgy akarja.

De aztán a szomszéd faluban egy menyegz?n Kedves Mihály is és Borbély Kató is ott volt, tánc közben össze is melegedtek. Pünkösdkor már jegyben jártak, aratás után pedig nagy lakodalom volt. Csodálkozott is mindenki a faluban, hogy ez hogyan eshetett meg ilyen gyorsan, mert jobban hittek abban, hogy hamarabb látnak vak tehenet a templom tornyán, minthogy ez a két ember valaha házas lesz egymással. Ez is csoda, az is csoda, mert vak tehén nem tud tornyot mászni, de ha lát, akkor se, Borbély Kató hamari szájalása meg nem nagyon illett Kedves Mihály nyakasságához. Valami csendes szavú, jámbor leányt gondoltak az apám mellé, aki ha kell, nyájasságával és csendességével majd megcsillapítja apámban a vihart, ha kell, nem egy ilyet, aki önmagában is leginkább a forgószélhez hasonlatos.

Mert az apám nagyon nyakas ember volt, de megvolt a magához való esze. Hol ez, hol az kerekedett benne felül és az emberfia sohasem tudhatta, hogy éppen melyikkel áll szemben. Volt, amikor okosan beszélt és volt olyan, amikor semmilyen okos szó nem hatott rá, inkább már azt lehetett mondani róla, hogy csökönyös, mint a szamár és nem azt, hogy nyakas.

De akár nyakas, akár nem, azt bizton állíthatom, hogy mindig egyenes volt, mert nála nem létezett az, hogy valami nem úgy van, ahogy. A fekete az fekete volt, a fehér meg fehér. Ha a szomszéd Pista ráhajtotta a tehenet apám rétjére, és ezt az apám észrevette, a Pista meg letagadta, hát akkor igencsak kemény napok vártak Pistára, mert addig kapta a rosszat apám szájából, amíg rá nem állt arra, hogy ? maga volt a pernahajder és nem az apám, mert szólni merészelt.

Abban az id?ben kemény világ járta. Sokat kellett dolgozni a betev?ért és akkor is csak nagyon kevés jutott bel?le. Márpedig a nagy famíliában sok száj követelte magának a betev? falatot, sok lábra kellett bocskort szerezni. Amit meg megtermeltek, annak nagyobbik részét, ha jól el nem tudták dugni, hát elvitte a beszed?, mert hogy mindig azt mondták, hogy a parasztnak úgyis több van, mint amit megeszik, így hát elvitték mindig a magnak, kisállatnak, baromnak a nagyját, mert azt is mondták, hogy a parasztnak támogatnia kell a munkásosztályt.

Nem is kellett arra szó, hogy kiderüljön, hogy az én apámnak nagyon nem tetszett ez az egész, mert hát nem volt ? buta ember, a nyakassága meg gyakrabban terelte a hirtelen szó, mint a kamara felé, hogy odaadja azt, amit nehéz munkával kivett a földb?l, ólból, így hát mindig er?szakkal vitték t?le, amit önként nem adott, márpedig amit önként adott, az még egy beteg verébnek sem lett volna elég.

Az apám családja már régr?l nagyon jól sáfárkodott a földdel, szántóval, mindennel, ami termést hozott, így már a házasságba is szép vagyont vitt, Borbély Katónak szép hozománya mellé, mert az apja nagyon megkönnyebbült, amikor Kedves Mihály kér?ként lépett a házába. Mikor pedig apám örökölt a nagyapám után, igen szép lett a vagyon, amit aztán elvittek a téeszesít?k.

Mert el?ször ugye csak a földet vitték el a téeszbe, jobbára csak próbálkoztak a szép szóval, aztán már nem kérték olyan szépen, aztán pedig elvitték és punktum. Akkor azt mondta az apám, hogy ezt ember emberrel büntetlenül nem csinálhatja, vagy ha meg is csinálja, azért nagyon nagy büntetést fog rámérni a sors. Anyám sírt, elátkozta a téeszesít?ket, és megfogadta, hogy soha nem fogja még egy jónapottal se észrevenni ezeket a gazembereket, és azt is mondta nekik, hogy jobban tennék, ha nagyon gyorsan rendes foglalatosság iránt néznének, mert ebb?l nemhogy megélni nem fognak, de becsületb?l is csak egyre kevesebb lesz nekik. Márpedig becsületet nehezebb gy?jteni, mint vagyont. És miközben a nagyanyjától, meg a kocsmáros Rézit?l tanult igen cifra káromkodások közt kikergette ?ket a portáról, mert apám a két kuvaszt fogta le, nehogy halál legyen a kerget?zésb?l, azt is mondta nekik, hogy legyenek boldogok a lopott földdel, de megesküszik a fennvalóra, hogy tízszer nagyobb vagyont fog hagyni a fiaira, lányaira aranyban, mint amit elloptak t?lük. Ha tízszer többet nem is örököltünk t?le aranyban, panaszra sem volt okunk és mindig áldottuk ?t is, meg apámat is, mert apám úgy gondolta akkor, hogy az anyámnak igaza van és egész életében keményen fogta a munka végét.

Nem volt apám így barátja sem a pártoskodóknak, sem a szentesked?knek, vagy bármely embernek, aki ezen kett?höz tartozott. Akár azt is mondhatnánk, hogy nem szerette egyiket sem, talán még utálta is ?ket, de sosem hangzott el a szájából ilyen. De a pap is, meg a párttitkár is jól meggondolta kétszer is, hogy mikor menjen Kedves Mihály portájára, mert ha hívatlanul, vagy egyedül mentek oda, hát vagy a két kuvasz szökkent a gatyájuk szárára vicsorgó fogakkal a gazda egyetlen könnyed szisszentésére, de ha éppen a kutyájára volt figyelmesebb, hát a vasvilla került akkor meg gyorsan a kezébe.

De sok oka nem is volt arra, hogy közülük válasszon barátokat, hiszen a családján, a házán, néhány állatán és a fogatán kívül mindent elvettek t?le és otthagytak cserébe többször is elmondva néhány tucat ködös ígéretet, mikb?l az egyik úgy hasonlított a másikhoz, mint egyik rucatojás a másikhoz. Csak a tojásból legalább kikel valami, vagy ruca, vagy tyúk, ha tyúktojás az, amir?l szó van, de az ígéretek meg csak ígéretek maradtak.

Aztán hát, egy istenes fordulattal, amikor már nem nagyon volt mit elvinni a falusi jó emberekt?l, akkor hirtelen csak megjelentek a szentesked?k, akik meg furamód se a termést, se a jószágot nem akarták elvinni. Pénz az jó lett volna nekik, de azt meg nem kérték sosem egyenesen, úgyhogy apámtól azt se kaptak.

Mikor aztán a helyi pap, aki vékonydongájú, városból szabadított, tejfeles szájúnak ugyan nem nevezhet?, de amolyan kölyökkép? fiatalember volt, látogatta meg apámat, akkor mondta azt, annak a papnak, amit akkor én jól megjegyeztem és nem felejtettem el sohasem. Mert az a néhány szó nekem akkor olyan volt, mint mikor harmatos hajnalon gázolok a zöldell? búzavetésben, mint mikor frissen lef?zött puliszkát eszek jó hideg tejjel, szép is volt, ízes is volt, meg emlékezetes is. Vagyis olyan volt, mintha akkor azt a néhány szót apám nekem mondta volna úgy, hogy a térdére ültet, bajszos képét közel nyomja az arcomhoz és a dohányszagú hangján szól hozzám azzal az intelemmel, hogy fiam, ezt most megjegyzed jól, és amikor valamiben megszorulsz, mert nem tudod, hogy miképpen d?ljön a sorsod, hogy balra menjél, vagy jobbra, akkor jól gondoljál erre, amit most mondok, mert ez arról szól, hogy te a magad ura vagy, és nem tartozol senki urasága alá.

Szóval megjött hozzánk a pap és mivel egyszer-kétszer már találkozott a kuvaszokkal és a vasvillát is látta apám kezében, hát igen szépen beszélt. Apám meg úgy gondolta, hogy a szentesked?k kevesebb kárt tudnak okozni, mint a pártoskodók, ezért hát megesett rajta a szíve és behívta az udvarra, majd be a házba. De csak a konyhába, mert úgy gondolta, hogy akit egyszer a kutyák, egyszer meg a vasvilla kergetett ki a portáról, bár a kutyákat is ? küldte a papra, meg a vasvilla is az ? kezében volt – ami jó nagyot döngve állt bele a kapuba, amint a pap éppen csak ki tudott iszkolni rajta -, hát azt csak nem hívja be a tisztaszobába.

A pap nem ivott és nem is pipázott, cigarettát se szívott, ezért az apám csak egy jó pohár tiszta kútvízzel tisztelte meg. Ott ültek a konyhaasztalnál, én meg a kishokedlin, anyám kinn az udvaron a mosással foglalatoskodott, a kuvaszok a küszöbön hasaltak. El?ször csak folyatták a szót, úgy mindfélér?l, mert abba is bele kell melegedni, ha jót akar beszélgetni az ember, vagy fontosat akar mondani a másiknak, abba se lehet ajtóstól berontani a közepébe. Beszélt a pap err?l is, arról is, apám is másról, meg arról, amit a pap mondott, majd egyszer csak elhallgatott.

Gondoltam, akkor most kellene a papnak el?állni azzal, amiért odajött mihozzánk és úgy is lett. Azt mondta a pap, hogy jó lenne igazán az apám lelkének, meg a mi lelkünknek is, hogy ha eljárnánk templomba imádkozni, mesét, vagy misét hallgatni – most már tudom, hogy misére gondolt -, meg találkozni Istennel.

Akkor én azt láttam apám arcán, mint amikor a nyári égen hirtelen felh?k gy?lnek, feltámad a szél és irtózatos zivatar kezdi el verni a földet. Apám arca is valahogy így komorult el, majd hirtelen felpattant, a széke felborult és ijedtemben bebújtam a kemencesutba, onnan füleltem, a kuvaszok talpra szöktek és vicsorogni kezdtek a papra, aki riadtában olyan gyorsan ugrott át a konyhaasztalon, hogy csak úgy repült utána a reverendája.

Megfogta a pap vállát a jobb kezével, a ballal kushadni intette a kutyákat a tornácra, majd a papot kihúzta a konyhaajtón, meg a tornácon, meg az udvaron keresztül a kapuhoz, alig is bírtam ?ket követni, ott kinyitotta neki a kaput, kitette az utcára, és maga felé penderítette. Amikor szemben álltak egymással, akkor tekintetét a pap retteg? szemébe mélyesztette, aki akkor bizonyosan arra gondolt, hogy nincs olyan isteni segedelem, ami most ?t megmentené, ha Kedves Mihályból kitörne az általam mondott zivatar, amir?l a konyhában gondoltam.

Szóval, amikor a pap már állta a tekintetét, akkor azt mondta neki, és ekkor én már nagyon figyeltem, mert apám olyan elszánt volt, mint amilyennek még sose láttam. Azt mondta neki, hogy most annyit jegyezzen meg a tiszteletes úr, hogy ide többet magának nem kell jönnie, akármilyen szentséges szót hallott az égb?l, ami arra akarná rávenni, hogy idejöjjön, akkor is nyugodtan csak maradjon otthon, vagy ahol tetszik, de ez a kapu maga el?tt mindig zárva lesz. Mert elhiggye nekem az úr – mondta az apám -, hogy ha maga arra akar engem rávenni, hogy Istennel találkozzak a maga templomában, akkor maga nekem nem igazi pap, mert ha az lenne, akkor nagyon is jól tudná azt, hogy Isten nem az ember keze által épített díszes templomokban lakik. És higgye el az úr – és itt vállamra tette a kezét, a pap felé fordított, pedig azt hittem, hogy észre se vette, hogy ott vagyok mellette -, hogy ha én úgy gondolom, akkor csak fogom a kaszámat, a fiammal együtt kimegyünk a mez?re kaszálni, vagy bármi mást csinálni a magam és a családom boldogulására, hogy itt jobb legyen nekünk és ha akarok, akkor majd ott találkozok Istennel.

A pap erre nem mondott semmit, elfordult és elindult, vissza se nézett.        

Apám tekintete rám esett, nemcsak rám nézett, hanem tényleg úgy t?nt, mintha rám esett volna a tekintete, olyan súlyosnak éreztem.

Azóta, ha zöld réten, mez?n sétálok, vagy erd? mellett megyek el, mindig az apám jut eszembe, aki bárhol találkozhatott Istennel a kék ég alatt, és ha válaszúthoz érkezek, az ? szavai szerint járok el, mert enyém az akaratom, enyém az életem.

 

Bálint Csaba Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.