Kevesen voltak az ivóban. A kocsmáros a pultra könyökölve szívta cigarettáját. Két idős vendég iszogatott az egyik asztalnál és a tévéműsort bámulta, alkoholos, üveges szemekkel. Nyílt az ajtó, és egy idegen férfi lépett a helységbe. Nem volt falubéli, azt a vak is láthatta, mert tétován megállt a küszöbön, és bizonytalanul nézett körül.
— Jó napot kívánok! — köszönt illedelmesen.
— Adjon Isten! — vetette oda foghegyről a kocsmáros. — No, kerüljön már beljebb! — bátorította az idegent.
A férfi bizonytalan, tétova léptekkel indult el a tévénéző, iszogató férfiak felé. Megállt az asztal mellet, megköszörülte a torkát.
— Jó napot kívánok, kedves uraim! Kovács vagyok a megyei Hírlaptól, és a város nagy szülöttéről, Körösi Bendegúz Somáról szeretnék kérdezősködni.
— Magának is jó napot! — köszöntötte őt a kalácsképű, de közben le nem vette szemeit a képernyőről.
— Kiről? — kérdezte társa, a nyúlánk alkoholista, bőrgőzös tekintettel.
— Körösi Bendegúz Somáról — mondta az újságíró, és leült az egyik szabad székre.
— Iszik? — kérdezte a kalácsképű.
— Nem, köszönöm, legfeljebb egy kávét — felelte Kovács, és egy noteszt tett maga elé az asztalra.
— Nem maga! — böffentette a nyúlánk. — Hanem az a Körösi, vagy kicsoda. Alkesz?
— Nézd már, ott a Béla! — kiáltott fel a kalácsképű, és izgatottan mutatott a képernyőre.
— Híj a kutya úr Istenit! Ez tényleg a Béla! — ujjongott a társa. — Száz közül is megismerném!
— Kicsodát? — kérdezte csodálkozva az újságíró, és a képernyőre meredt.
— A Bélát! Azt ott! — mutatott a tévére a kalácsképű.
— Az bizony a Béla! — bizonygatta a nyúlánk. — A rosseb a jó dolgát!
— Ez tényleg a Béla! — jött közelebb a kocsmáros, kezeit törölgetve. — Ott lakott az Alsó dűlőn.
— Ember! — kiáltott fel Kovács. — Tudja ki ez?
— Persze. A Béla. — jelentette ki magabiztosan a kalácsképű. — A Csöpike néni csoportjába járt. A kis csoportba.
— Persze! — gúnyolódott az újságíró. — És a géppisztoly volt a jele! Mi?
— Honnan tudja? Maga is idejárt? — kérdezte a kocsmáros, és a férfit mustrálgatta.
— Na, hagyjanak békén! — fortyant fel Kovács. — Tudja ki az ott? Az ott Oszama Bin Laden, maga szerencsétlen!
— A Béla — jelentette ki nyugodtan a kalácsképű, és ivott egy pofa sört.
— Frászt! — kiáltott fel a firkász. — Ez Bin Laden, a világ első számú közellensége! Miatta robbant ki az iraki háború! Megtámadta a Busht!
— Ez bizony a Béla, csak átöltözött — mondta a kocsmáros, és ő is leült tévét nézni.
— Maskarába — mondta a nyúlánk. — Emlékszem, amikor kicsi volt, akkor is lepedőben ijesztgette a vénségeket.
— Össze is szarta magát a sok vénasszony — bólogatott a kalácsképű.
— Értsék már meg, hogy ez Oszama Bin Laden, a világ első számú közellensége!
— Persze. Mert nevet változtatott a Gizi miatt — jelentette ki magabiztosan a kocsmáros, majd felugrott és hozott egy üveg bort.
— Ki az a Gizi? — kíváncsiskodott az újságíró.
— A Béla volt felesége. A szemét! — kiáltott fel a nyúlánk.
— Elüldözte azt az áldott jó embert! — sóhajtott fel a kocsmáros. — Azóta csavarog a nagyvilágban.
— Na, jó, hagyjuk ezt! — mondta Kovács. — A maguk Bélája… francokat! Már engem is összezavarnak! Tehát, ez az Oszama Bin Laden miatt tört ki a háború. Értik?
— Ugyan már! — méltatlankodott a kalácsképű. — A Béla a légynek sem tudna ártani! Még hogy háború! Miről beszél maga?
— A háborúról! George Bush lerohanta Irakot, Oszama Bin Laden miatt.
— A Bús Gyuri? — kérdezte a kocsmáros. — Na, azt is ismerjük ám! Nagy zsivány volt!
— A Bush, azt jelenti, Bokor — okoskodott az újságíró.
— A Bokor Imit is ismerjük — jelentette ki magabiztosan a nyúlánk. — Hozol még egy sört, Feri bátyám? — kérdezte a kocsmárostól.
Az megint felugrott, elsietett, hozta a sört.
— Úgy ám! — bizonygatta a kalácsképű. — Ott lakott a Felső dűlőn! Még hogy a Béla megtámadta a Gyurit! Ilyen egy marhaságot!
— Marhaság hát! — mondta a nyúlánk. — Mindig jóban voltak! De most az Imit, vagy a Gyurit támadta meg a Béla?
— Persze, hogy marhaság! — emelte fel hangját a kocsmáros. — A Gizin sem vesztek össze soha! Pedig az mindenki Gizije volt!
— Na jó, elég ebből! — kiáltott fel az újságíró. — Meséljenek inkább…
— Nézd már! — mutatott a képernyőre a kocsmáros. — Ott a Gizi!
— Semmit sem változott! — jelentette ki a kalácsképű. — Csak az a ruha, az…
— Az nem a Gizi! — fortyant fel Kovács.
— Na ne mondja már! Az bizony a Gizi! — mondta a nyúlánk. — Ott lakott a Középső dűlőn! A Laci Feri nővére.
— Tudja! A Laci Karcsi húga. Kicsit meghízott, de ő az! — bizonygatta a kocsmáros, az újságírót meg már az idegösszeomlás kerülgette.
— Az a Merkel asszony, maga idióta! A német kancellár! — mondta Kovács, dühtől fuldokolva.
— Nekem maga ne okoskodjon! — felelte a kalácsképű. — Az a Gizi, és a Béla után ment…
— Hogy ott is szekálja — fejezte be a mondatot a nyúlánk. — Ilyenek ezek.
— Na jó, elég ebből! — csapott az asztalra az újságíró. — Meséljenek inkább a falu nagy szülöttéről, Körösi Bendegúz Somáról!
— Az meg ki a rosseb? — kérdezte a kocsmáros.
— Író, költő, műfordító, irodalmunk illusztris alakja.
— Milyen koma? — kérdezte a kalácsképű.
— Nem koma! Soma! Körösi Bendegúz Soma, a falu nagy szülötte! Róla meséljenek!
— Te ismered? — kérdezte a kalácsképű a nyúlánktól.
— Sose hallottunk róla — csóválta fejét a kocsmáros.
— Sose — mondta a nyúlánk. — Pedig mi már itt élünk hetven éve! Magát aztán jól becsapták!
— Na, ne szórakozzanak! Csak ismerik!
— Ha mondjuk. Sose hallottunk róla. Ferikém! Hozzál már még egy sört! — mondta a kalácsképű, és a korsót a kocsmáros kezébe nyomta.
— Nekünk elhiheti! — bizonygatta a nyúlánk. — Nézd már, ott a Feri! — kiáltott a tévére mutatva. — A Bócsa Feri! Száz közül is megismerném! Egy kicsit meghízott ugyan, de ő az!
— Ő ám! — kurjantott fel a kalácsképű. — De milyen jól néz ki!
— Ember! — mondta az újságíró síró hangon, összekulcsolt kezekkel. — Tudja ki az? Az ott a Pápa!
— Mit tudja azt maga! — mondta a sörrel visszatérő kocsmáros. — Az ott a Bócsa Feri! Ott lakott az Alvég dűlőn. Az apja volt itt a tanító, az anyja meg a bérszámfejtő a téeszcsében. De ha valamit nem tud, akkor nyugodtan kérdezzen.
Az újságíró erre már egy szót sem szólt. Sietve pakolta össze jegyzeteit, elkeseredve húzta be maga után a kocsma ajtaját.
— No, ez is elment, és azt sem mondta jó napot! — nézett utána a kocsmáros.
— Ilyenek ezek a városiak! — mondta a nyúlánk. — Ha valami nem úgy van, ahogy elképzelik, akkor…
— Nézd már! Ott a Lakatos Döme! — kiáltott fel a kalácsképű. — Tudod, aki író, vagy mi lett. Még a nevét is megváltoztatta, a fene tudja mire! Az apja volt a kántor! Most van neki az évfordulója, vagy milye!
— Emlékszem! — mondta a kocsmáros. — Ott lakott a Ferde dűlőn…!
Legutóbbi módosítás: 2010.02.11. @ 13:11 :: S. Szabó István