Markovics Radmila : A böngészés

…hogy valaki felnőtt korára milyen emberré válik, nem nemzeti hovatartozásától függ.*

 

 

 

Gyerekeim abban az időben mindketten iskolába jártak. Egyedül neveltem őket, és ha húst akartam az asztalra tenni, akkor jószágot kellett nevelnem, de az állatoknak is be kellett szerezni az eleséget…

Ősszel, amikor kombájnokkal letörték a kukoricát, akkor sokan kimentünk a faluból böngészni.

Egy alkalommal, az egyik távolabbi szomszédasszonyom, akiknek volt egy öreg kombijuk, eljött szólni, hogy ne kerékpárral cipeljük, majd ők hazahozzák azt a kukoricát, amit mi ketten a lányommal összeszedünk. Örömmel elfogadtam az ajánlatát, mert nem valami könnyű volt kerékpáron hazatolni a zsákokat.

 Egy helyre mentünk szedegetni a kukoricacsöveket. Mivel azt mondták, autóval viszik a mi zsákjainkat is, így többet szedtünk, mint amikor kerékpáron kellett szállítani. Mikor már jól kifáradtunk, meg úgy voltam vele, amit összeszedtünk az elég lesz a tyúkoknak meg a kacsáknak, leültünk és vártunk. Majdcsak szólnak, pakoljuk be a kombiba a zsákokat.

Odajött hozzánk az asszony, és láttam rajta, valami nincs rendben.

— Azt mondta Feri, hogy nem visszük haza a maguk kukoricáját.

— Mért nem? — kérdeztem én ledöbbenve.

— Ne kérdezze! Nem tudom! Rám, kérem, ne haragudjon!

— Mért hívtatok bennünket? Ezt nem értem.

Az asszony szégyenkezve elment, mi meg ketten a lányommal ottmaradtunk az összegyűjtött kukoricával. Kezdett már lassan szürkületbe burkolózni a nap.

— Kislányom, eredj haza, és kérd meg Milan bátyádat, hogy jöjjön ki kistraktorral, és vigye haza a kukoricát. Én itt maradok, mert ha valaki erre jár, fogja és elviszi mind, amit összeszedtünk.

A lányom már indulóban volt, amikor a parcellára befordult egy gumikerekű nagy lovaskocsi. Ültek rajta emberek, gyerekek. Egy gyors ötletem támadt. A lányom után kiabáltam:

— Állj meg! — magam pedig a kocsi felé igyekeztem. Amikor odaértek hozzám, ismeretlennek tűnő romák ültek a kocsin.

— Ne haragudjanak, de megkérdezem, véletlenül nem kishegyesiek?

— Nem ismer meg bennünket a tanárnő? Dehogynem! Hazafelé megyünk.

— Hazavinnék a mi kukoricánkat is?

— Sok van? — kérdezte a kocsis.

— Van elég sok.

— Nem baj, hazavisszük.

A férfiak felrakták a zsákjainkat, pedig jól meg volt már így is pakolva a kocsijuk.

— Tudják, hol lakom? — kérdeztem. Arra gondoltam, hogy mi kerékpárral hamarabb hazaérünk.

— Persze hogy tudjuk.

Ezzel megindulunk. Egyszer megszólal Gócikám.

— Anyám, lassítsunk. Ezek az emberek hajszolják a lovaikat, hogy le ne maradjanak tőlünk.

Elkezdtük lépésben hajtani a kerékpárt, akkor ők is lépésben hajtották a lovakat. Szegénykéknek így is volt mit húzni.

Mikor a házam elé értünk, megkérdeztem, mivel tartozok a segítségért. Az asszony szólalt meg.

— Ha adna egy kis szalonnát, meg sonkát nekünk vacsorára, nagyon jó lenne.

— Jöjjön be velem. Megmutatom az éléskamrám, a hűtőszekrényemet, és megláthatja, hogy nekem sincs semmim.

— Akkor mije van?

— Vannak tyúkjaim, meg kacsáim.

— Ad abból?

— Adok. Jöjjön be, és válasszon. Amelyiket akarja.

Mivel már majdnem besötétedett, a tyúkok szundikáltak a helyükön, a kiskacsák meg sápogva előjöttek.

Azokból még sokára lehetett volna vacsorát készíteni.

— Vihetek egy tyúkot? — kérdezte az asszony.

— Kettőt vigyen, mert ahogy látom, vannak elég sokan. Egy tyúk meg se kottyan.

Megfogtunk két tyúkot. Megköszöntem a segítséget, és elmentek.

— Gócikám, ha most ezek az emberek pénzt kértek volna, már azon törtem a fejemet, hogy kitől is kérek kölcsön. Így nagyon jól jártunk.

Másnap ugat a kutya, jön az én kedves kis roma asszonykám.

— Tanárnő. Megyünk a határba böngészni. Jöhetnek velünk. Mi nem hagyjuk magukat kint az Isten háta mögött. Hazahozzuk megint a kukoricájukat.

Meghatódtam. Lám, milyen kedves tőle, pedig alig ismertem őket. Nem úgy, mint… no, de hagyjuk. Megköszöntem a jószívű ajánlatát, és mondtam, hogy mi erre az évre befejeztük a böngészést. Annak a pár jószágnak eleget szedtünk.

Azóta ha találkozunk, váltunk néhány szót. Még ma is szeretettel és hálával gondolok rájuk.

Legutóbb szerkesztette - Markovics Radmila
Szerző Markovics Radmila 66 Írás
MarkoviÇ Radmila, Kishegyes Belgrádban születtem, (ajaj) 1940. nov. 04-én. Vegyes házasságból származom. Apám Jovan, MarkoviÇ, anyám Süli Verona volt. Tanár voltam, nyugdíjas vagyok. Nagymama szervíz dolgozik hét közben az unokáknak. Szakkönyveket fordítottam magyar nyelvről szerbre, könyvem jelent meg Rövid történetek az életemből címmel. Szegeden doktoráltam magyar nyelvből, ÃÅjvidéken szereztem meg előzőleg a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékén a magyar nyelv és irodalom, valamint a szerb nyelv és irodalom tanári diplomáját.