Gróf Széchenyi Zsigmond *
Állát két tenyerével megtámasztva ült a les lábait merevítő keresztfán. Szemeivel a vattacukorszerűen hömpölygő vékony ködréteget figyelte, ahogy az a fűről igyekezett behúzódni a fák közzé. Szokásos cserkelő útjának végén állapodott itt meg a Szervác mező sarkán. Már nem szuszogott, csak csendben próbálta elkapni az erdő neszeit vagy megpillantani a párából kibontakozó vadat.
Két kezén sem tudta volna megszámolni, hányadik reggelét tölti már a környéken, hogy végre találkozhasson azzal az öreg gyilkos bakkal. Mióta érmes őztrófeát akaszthatott a falára, már nem hozta úgy tűzbe a bakvadászati idény, mint korábban. Viszont még március végén Diana egy fegyvertelen reggeli séta során eléterelte a bakot, tűhegyes ágak nélküli agancsszárakkal a fején. Az Öreg már majdnem teljesen letisztított, így a rongyos bőrdarabok alól előtűntek lándzsái. Még aznap este megígértette a vadőrrel, hogy ezt a bakot nem kínálja fel másnak. Vendéget nem érdemes hozni rá, hiszen nincs már komoly súly abban a trófeában, ráadásul a zalai bak egyébként sem arról híres, hogy versengjen az alföldi társaival. Gyorsan áldomást ittak a fogadalomra.
A Nap már világosságba borította a tájat, azonban teljes valóságában még nem mutatta meg magát, viszont nyilvánvaló volt, hogy rövidesen személyesen is bekacsint a fák fölött. A köd már alig-alig takart ki valamit a frisszöld földből, így a les lábának támasztva hátát a földre ült, hogy ne láttassa magát óriás bagolynak a keresztfán. A csuromvizes föld hidegen sütötte a fenekét, de bízott benne, hogy a bőrnadrág nem engedi át a nedvességet. Az elmúlt két hét alatt háromszor is sikerült rátalálnia az Öregre, de lövést nem tehetett rá. Először cserkelés során ügyetlenkedte el a dolgot és az Öreg korábban felfigyelt rá, minthogy ő észrevehette volna, s csak egy bő ötven méteres vágtát csodálhatott meg. Másodjára csak a trófeás fejet mustrálgatta a gazban hosszú percekig, mielőtt a bak beváltott volna a fenyvesbe. Utoljára már rápróbálhatta a szálkeresztet, de nagyon messze volt, és úgy érezte, hogy nem lenne méltó a küzdelem, ha jócskán 200 méterről lőne rá. Nem az elejtés öröme izgatta már, hanem maga a vadászat, a készülődés, a lopakodás, a várakozás, és az a szívdobbanás, amikor megpillanthatja a vadat. Talán jó is, hogy nem sikerült eddig terítékre hozni, hiszen így nap, mint nap újra és újra átélhette ezt. Furcsa disszonáns érzés kerítette hatalmába, akarta is a sikert, de örült, hogy nem ért még véget a kaland. Ma már értette, miért mondják, hogy a trófea értéket nem a súlya vagy pontértéke határozza meg, hanem a hozzá kötődő élmény és emlék. No, hát itt volt élmény. A trófeái többségét az Alföldön szerezte. Úgy vélte, ott gyorsabb és könnyebb sikert elérni, mint itt, ahol sokkal nagyobb a takarás, s nem a kilométeres táblákon csipegetnek a szárítkozó őzek. Ráadásul úgy tűnt, ez a bak különösen vigyáz a bőrére, bár a szerencse és az ő ügyessége vagy éppen ügyetlensége is szerepet játszhat az elmúlt két hét eseményeiben.
Három barnás-vörös folt bontakozott ki a párából. Nyílván az ikergidák és a suta az. Az elmúlt napokban a Szervác mező környékén eltöltött idő az erdei vadat gyakran látott jó ismerőssé változtatta, s megjelenésük nem okozott különös meglepetést. Mint a jó postás megszokott időben érkeztek. A köszönést ugyan nem fogadták, de ez nem udvariatlanságuknak tudható be, hanem annak, hogy a jó vadász nem emel kalapot az érkező vadnak, jelezvén ismeri és köszönti őt, csak csendben mormolja: Jó reggelt!
A kis család megjelenése jelezte, hogy elérkezett a reggeli szárítkozás és csipegetés ideje, azonban megjelenésük nem jelent feltétlen jó hírt, hisz ha az Öreg útja is erre vezetne, akkor igencsak megnehezítené a vadász dolgát az a tény, hogy egy helyett négy leselkedő szempár, orr és négy pár fül kutatná a környéket. Azonban az őzek ügyet sem vetettek rá, így jó széllel ücsörögve kedvtelve gyönyörködött bennük annál is inkább, mert a köd időközben teljesen eltűnt a mezőről, s teret adott a természet gyönyörű reggeli színkavalkádjának. A madarak is köszörülni kezdték az éjszaka során megpihent torkukat, így teljes volt az élmény.
A Nap korongja átbukott a fák csúcsán és sugaraival kifényezte a vízcseppektől csillogó mezőt. A három őz valószerűtlenül vörös ruhát öltött a zöld háttér előtt. Ha egy festő vászonra vetné a képet meglehetős élethűséggel, akkor túlzottnak és talán elhibázottnak is vélhetnénk, de csak a valóság cáfolna rá a képzeletre.
És megjött a bak. Tán 100 méterrel a kis család mögött óvatosan lépdelt, nyakát nyújtogatta, le-lehajolt. Habár messze volt, de biztos volt benne, hogy az öreg bakot látja. Kereső távcsöve szívdobogását átvéve remegő képet adott a vadról, de annyit láttatni engedett, hogy az ezüstös orr és az ágak nélküli agancsszárak bizonyosságot adtak. Önkéntelenül is lejjebb csúszott, majdnem hanyatt fekve vizsgálódott mintha csak a bő 300 méterre topogó bak felfigyelhetne rá. Hirtelen rádöbbent, hogy megint nem tudja elejteni az Öreget. Túl messze van, legalábbis ha tartja magát a fogadalomhoz, és nem kísérli meg az igen hosszú lövést. Az ölében keresztbe tett fegyvert óvatosan a térdére húzta, és kissé hátradőlve megkereste a vadat a céltávcsőben. Minden lélegzetvételre a szálkereszt lecsúszott a vad oldaláról. A következő apró lélegzetet benn tartva a sátorvasra tette az ujját, és tett egy apró mozdulatot, mintha csak az elsütőbillentyűt húzta volna meg. Hmm… talán sikerülne. Felemelte a fejét és újból a keresőtávcsövet tette a szeme elé. A bak békésen csipegetett. Semmi tanújelét nem adta gyanakvásnak. Szintúgy a közöttük lévő suta és gidái.
Merész ötlete támadt. A félig hanyattfekvő helyzetből hasra fordult és a puskáját szíjánál fogva a jobb behajtott karjára fektetve kúszni kezdett a fűben. Azonnal csurom vizes lett hasán a pulóver. Kicsit félre fordulva összehúzta vaxos kabátjának zipzárját és nem bánva a sáros, vizes csúszkálást, mint egy hüllő kanyargott előre. Tenyerét megpróbálta szárazon tartani és csak könyökét és alkarját használva haladni előre, de sikertelen volt, így már néhány méter megtétele után sikamlós sár volt a tenyerén. Érezte, hogy a víz befolyik a kabátja ujján, és könyékig áztatja. Jó 30 métert kúszott, amikor lihegve kiemelte a fejét, hogy lássa jó irányban halad-e. Az iránnyal nem volt gond, annál inkább a sutával és a gidákkal. Ha ebben az irányban halad tovább, akkor rövidesen túl veszélyes közelségbe kerül hozzájuk, és ha elriasztja őket, akkor nyílván a bak is kereket old. Ezért egy kicsit jobbra fordulva folytatta tovább az útját. Időközben butábbnál butább dolgok futottak át az agyán. Lihegve kuncogott attól a gondolattól, hogy édesanyja mit szólna, ha most látná. Erre gondolt akkor is, amikor taknyosan a lesen ülve egy-egy egész papír zsebkendőt tömött az orrlukaiba, hogy ne kelljen szipognia. Hát igen, ő az anyjának a vadász fia, a másik meg a normális.
Erőltette a kúszást, és gátat vetni kíváncsiságának, hogy állandóan megálljon és felemelje a fejét. Csökkenteni akarta a kockázatot és kúszni, ameddig csak bír. Úgy becsülte 80-100 métert tehetett meg. Már nem próbált védekezni a víz és a sár ellen. A magas fűszálak miatt nyakán is befolyt a víz, arcán kövér cseppek gurigáztak, sőt csizmáján belül is érezte már a nedvességet. Egy másodpercnyi pihenés után hátát meggörbítve kiemelte a fejét. Az őzeket kis tévesztéssel ugyan, de ott találta, ahol számított rájuk. Viszont nem került annyival közelebb mint remélte, hiszen nem egyenesen a bak felé kúszott. Még 50 métert tűzött ki célként. Érezte, hogy egyre jobban fárad, és teste erősen remegni fog, de bízott benne, hogy lesz ideje kifújni magát. Mivel nem bírta a földdel párhuzamosan tartani a fegyverét, annak tusa vékony csíkot szántott mellette és csinos sárgombócot görgetett fel.
Megállt és fejét pár másodpercre a karjára fektette. Rövid pihenés után felnézett. Alig merte elhinni, hogy ilyen ügyes volt. A bak már alig 100 méterre lehetett tőle, a suta gidáival balra biztonságos távolságban. Nem akarta további kockázatot vállalni a kúszással, hiszen a puska és a háta is nyílván ki-kilátszott a fűből. Puskáját maga elé húzta és felkönyökölt. A sáros tust beszorította a vállába és belenézett a céltávcsőbe, de semmit sem látott benne. Szerencsére csak a kupakot felejtette el felpattintani az objektív lencséről. Az apró mozdulatot követően a szálkeresztet ráhúzta az őzre. Az szinte pontosan szemben állt vele, így úgy döntött, hogy vár még egy picit, míg a vad az oldalát mutatja felé, egyébként is erősen remegett és zihált.
Újra felkönyökölt. A bak néhány lépést tett a többi őz irányába. Kiflibe fordult testtel követte a vadat. Nyitott bal szemével látta az őzet, míg a távcsőben a másikkal szálkeresztet az állat váll-lapján. Hüvelykével előre tolta a biztosítót és az utolsó levegővételt követően megérintette az elsütőbillentyűt. A puska hatalmas robajjal nyugtázta a mozdulatot.
A bak eltűnt szem elől, a puskacsőből füst szállingózott és a fűszálakról vízpermet szikrázott fel a lövés nyomán. Érezte, hogy valami nincs rendben, mintha a puska is másképpen szólt volna, és forróság öntötte el a jobb szemét. Sáros kezével az arcához kapott, s hirtelen megérezte, hogy a távcső csontig vágta szét a bőrt a homlokán. Azonnal megértette, hogy hason fekve, balra kifordulva a jobb válla távol került az arcától, így a távcső csak pár centire volt a szemétől a lövés pillanatában. Sejtette, hogy nincs komoly baj, feltérdelt és kevésbé sáros kézfejével megpróbálta kitörölni a meleg vért a szeméből. Bal szemével keresni kezdte a bakot és látni vélt egy rozsdás foltot a fűben valahol ott, ahol a vad állt. Megvan!
Rövid és hasztalan kísérletet tett arra, hogy nagyjából rendbe hozza magát, így sárosan, teljesen átázva, vérző arccal lépett a bakhoz. Az Öreg egy magas váll-laplövéssel szenvedés nélkül, azonnal tűzbe rogyott. Levette kalapját, hogy megadja a tiszteltet, még akkor is, ha nincs itt senki más. Elballagott az erdősávig alkalmas töretért, majd visszatérve a lombos ágat megvérezte a sebben és hirtelen ötlettől vezérelve végighúzta a saját véres arcán is. Így tűzte a mindkettőjük vérében megmártott töretet a kalapjába. Állt egy kicsit még a bak fölött. A gyöngyözés nélküli csupasz agancsszárak dárdaként ágaskodtak a vad fején. Trófeája szép emléket állít majd az elmúlt két hét kalandos hajnalainak és az elejtésnek, amikor türelemmel, kitartással és a vérével adózott a vad véréért.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.20. @ 12:39 :: Bűdi Gábor
