Márton Zsolt : Szerelemről “józanul”

 A kilencvenes évek elején rendezett magyarországi motoros hétvégék olyan benyomást keltettek a látogatóban, mintha a lengyel-piacot, a búcsút és az erotika-vásárt ötvözték volna egy festői környezetben fekvő ócskavastelepen. A szocreál még erősen keveredett egy-egy nyugatról behozott tíz-tizenötéves masina lenyűgöző látványával. A stílustalansággal a kutya sem törődött. Nem zavart senkit. Hangulata, az viszont volt.
    Egy ilyen péntek délutántól vasárnap reggelig tartó időszak hangulatgörbéjét ugyanúgy meg lehetett volna rajzolni, mint az akkori német márka árfolyamának változását jelző vonalat. A felszálló ág péntek délután háromtól indult, majd ki is csúcsosodott aznap éjféltájra, aztán hanyatlott egészen szombat délig, majd ismét új erőre kapván, az emelkedés kitartott szombat éjfélig.
    E történet szempontjából az ezt követő szombat éjjel kettőtől, vasárnap pirkadatig tartó intervallum az érdekes. A harminchat órai intenzív részegség után jövő József Attilai eszmélés, amikor egy-egy sörpadon
magányosan ülő érezni kezdi:
    “Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda.”
    Ha bírod a piát, menthetetlenül magányos leszel ekkorra, hiszen elhull a férgese mellőled. Ilyenkor csak “barát” lehet, aki még kitart. Ilyenkor, ha szerencsés vagy, olyan történetet hallhatsz egy intellektusát nem teljesen elvesztett férfitől, amilyennel a gyóntató pap is csak ritkán találkozik. Nem azért, mert hemzseg a bűntől, hanem mert átjárja a “nincs már kinek hazudni” őszintesége.
    Akkoriban mindenkinek volt valami hű, de vagány, külföldinek ható beceneve.
    Az én emberem Dzsordzsóként mutatkozott be. A neve ugyanolyan absztrakt volt, mint egy MZ-n az indiánfej. Koccintottunk, majd tudattalanul,észrevétlenül mentem át pszichológusba. Csak hallgattam, ő meg beszélt:
    Teljesen normális emberként nőttem fel, bár tudom, a ,,normalitás” nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Jelen esetben, férfiként ez annyit tesz, hogy a farkam se nem kisebb, se nem nagyobb, mint az átlag. Ez fontos dolog. A férfiaknak nagyon fontos. Ha ez rendben van, nem számít, hogy szeplős vagy, vagy esetleg bicegsz. Erre gyorsan rájöttem. Kis idő múlva aztán azt is megfogalmaztam magamnak, hogy ezen az egy dolgon kívül viszont semmiben sem szeretnék hasonlítani másokhoz. Nem tüntetőleg lettem különc, nem
külsőségekben, hanem sunyi módon, csak magamban. Mindezt könnyedén, mondhatnám hobbyból.
    Gyermekként kezdődött.
    Hittanórán ültünk a hetvenes évek közepén, ahol is a félig szadista papunkat rettegéssel hallgattuk. Nem prédikált, inkább agitált. Valahogy összemosta a szocializmust a bűntudatunkkal. Gyufával szemléltette, enyhén bőrünkhöz értetve egy még parázsló szálat, hogy mi vár reánk a végítéletkor, ha nem az ő tanait tesszük magunkévá.
    Már egy ilyen óráról távol maradni is kimerítette a bűnök bűne fogalmát, hát még vitatkozni az ott hallottakkal. Na, nem. Nem vitatkoztam én vele. Úgy gondoltam, ha már úgyis csúszik a kuplung az öregnél, nem tetézem a bajt a fejében. A nemegyetértésemet egyszerűbben fejeztem ki. Gyakran gyóntatott.
Ilyenkor csak annyit mondtam néki a rácson át:
    – Bűntelen vagyok Atyám!
    Erre ő: – Olyan nincs!
    Mire én átadtam a helyem a következő áldozatának.
   Az agitáció, a töprengő ember típusnak olyan, mint az ellenreklám. Célt téveszt. Valami ilyesmit ért el nálam az iskola is, az egyház is. Csak egy valami volt rám hatással: a nők.
    A nőkön nem tudtam töprengeni, mivel nem kifejezetten az elmémre hatott a látványuk, később az érzetük, a lényük. Freud szerint gyermekkorban dől el minden. Máig nem tudtam megcáfolni a dokit.
    Talán hatodik életévem telén lehetett, mikor anyámék házaspár ismerősénél egy este – nem minden hátsó szándék nélkül – elaludtam. Csak pár háznyira laktak tőlünk, így otthagytak, ahogy ez már előtte is többször előfordult.
    Szegénység volt. Falusi albérlet, egy szoba, konyha. A házaspár női tagja nagyon tetszett. Olasz színésznő kinézete volt. Magas, fekete. A szobában két heverő összetolva. Tudtam, előbb-utóbb nyugovóra térnek, és a nő nem fogja hagyni, hogy a kissé bumfordi ura kerüljön mellém. Nem is hagyta.
    Ekkor még csak azt tudtam, hogy a nőknek van valami csodahatású sötét háromszög a lábuk között.
    A hetvenes évek nylon kombinéja könnyen csúszik. Fel is, le is. Nem volt más dolgom, mint kivárni, hogy a nő légzése kisimuljon, jelezvén, hogy elaludt. Aztán indulhatott a nagy felfedezés. Ahogy beletúrtam a szőrébe, szinte láttam magam előtt a kékes fekete színét a sötétben. Szőrzete durva és erős, mégis igéző volt. Izgalom és borzongás. Hatévesnek a világ. Reggelig tartottam rajta a kezem. A varázs még ma is tart. Akkor este azt hittem, hogy valóban alszik. Ő volt, aki tudtán kívül elindított egy másik világ felé.
    Ma már biztosan tudom, hogy nem aludt.
    E naptól kezdve nem hatottak többé reám a felnőtt szólamok. Egy valamit akartam. Újra és újra átélni a csodát. Tulajdonképpen nem is értettem, miért kötnek le embereket teljesen fölösleges, értelmetlen, sehova sem vezető dolgok. Talán lenni akarnak valakik azáltal, hogy értelmet adnak az értelmetlennek. Igazából sosem érdekelt, mi vezérel egy megveszekedett barmot, aki mindig csak erőlködik és mondogatja mások igazát.
    Eszmék, elgondolások, dogmák, rendszerek, szabályok. Ezeken szépen lassan kívül maradtam. Kívülálló lettem. Nem lázadó, csak kívülálló, és semmiképpen sem hős. Egy fegyverem volt a sanyargató szabályok ellen, a közöny. A közöny szónak van valamiféle rossz csengése, hangulata, amely felelőtlenségre,
nemtörődömségre, érzéketlenségre, együttérzés hiányára utal. Biztosan van ilyesféle közöny is, de az enyém más volt. Nem vonódtam be karrier-becsvágyba, pénzhajszolásba, vallási előítéletekbe, függetlenséget korlátozó eszmerendszerekbe, fanatikus közösségekbe. Ez a közöny, szabadságvágyból fakadó kívülmaradás volt. Ez védett és vezérelt. Nem tűnődtem Heine sorain, hogy

  ,,.miért nem találtam olyan eszmét magamnak,
  amelyért száz halállal halni érdemes,
  mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad,
  úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért
  a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja
  forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért.”

    Nem, ilyeneken eszem ágában sem volt tűnődni. Azon viszont igen, hogy tinédzserként hogyan tudnék szert tenni egy saját bejáratú nőre. A dolog ekkor még rendkívül bonyolultnak tűnt. Az embernek ilyenkor még nincs kialakult énképe, tapasztalata, fogalma sincs, hogy hol a helye a hierarchiában. De azért próbálkoztam serényen. Természetesen nem a mások módszerével. Úgy tartottam, hogy sablon-módszerekkel csak sablon-lányokat lehet bekeríteni. Nagy vadra vadásztam. Tizennégy évesnek egy másodikos gimnazista lány már igazi nagyvad. Már majdnem nagykorú és persze nem szűz.
    Hogy ne legyen szűz, az, szempont volt. Tapasztalat hiányában konzervnyitónak még nem voltam alkalmas. A kiválasztottamat szegről-végről ismertem. Szomszéd utca, azonos társadalmi rang, nagy mellek, szerénység, kíváncsiság. Ez volt az a fajta elegy, amelynél eséllyel indulhattam.
    A női kíváncsiság az egyik kulcs, amire bármikor nyugodtan lehet építeni. Persze, még ezt sem tudtam akkor. Két hónap udvarlás után tett magáévá, puszta kíváncsiságból. Egyszerre voltam csalódott és diadalittas. Amiről annyit ábrándoztam, egy tornagyakorlatnál nem tűnt sokkal többnek. Felemás
érzéseim voltak, mint amikor az anyósod a Cadillekeddel belehajt a szakadékba.
    Ellenben nagyon romantikus volt, ahogy két hét után, az első félredugása után azt mondta:
    – Mit aggódsz? Hiszen tudod, hogy Téged szeretlek!
    Úgyhogy együtt maradtunk. Ebben közrejátszott az is, hogy akkoriban olvastam az Illatos kert című, XV. században íródott művet, mely az arab világ szerelmi eseményeibe engedett bepillantást, s melynek minden egyes története ezzel a mondattal zárult:
    “Ebből is láthatod, hogy milyenek a nők.”
    Valahányszor a későbbiek folyamán csalárdságot tapasztaltam, igazolódni láttam e mondat helyességét. Ezért jó olvasni, gondoltam. Nem éreztem a megcsaltak magányát.
    Arra viszont egyre jobban kezdtem ügyelni az elkövetkezendő leány választásakor, hogy ne én legyek az alárendelt fél semmilyen szempontból. Irányítani akartam. Félretettem egy időre a nagyvadról alkotott
elképzeléseimet. A megalázást, a gyengék legyőzését, az uralkodást mindig is belső meggyőződésből utasítottam el. Nem is erről volt szó. Csupán nem akartam többé veszíteni. Veszíteni rendkívül tanulságos, ugyanakkor fájdalmas dolog is egyben. Azt mondják, az elválás, a csalódás mindig annak fáj, aki jobban szeret. Kissé közhelygyanús kijelentés, hiszen a fájdalomnak nincsen mértékegysége, így nem lehet mérlegelni sem.
    – De tényleg! Miért csal az ember? – kérdezte tőlem.
    – Talán, mert szeret kurva lenni. Nemétől függetlenül. Így akarja szabaddá tenni magát – válaszoltam.
    – Akkor miért csal titokban?
    – Talán a megcsaltat is szorosan magáénak érzi. Különböző okból, de mindenkit véd ezzel. Ráadásul tudja, hogy minden elmúlik, ezért nem kell mindjárt akkora zajt csapni.
    – A kettősséget meddig tudja elviselni?
    – Egészséges személyiség bármeddig, ugyanis a “döntenem kell” egy mellett elve hazugságot fog szülni.
    – Valóban! Miért is kellene dönteni? És ki az ép személyiség?
    – Ha kérdéseket teszel fel, csinálsz magadnak egy aranyos kis magánválságot, mivel válaszolni nem tudsz… Úgyhogy nem válaszolni kell, hanem élni. Megélni.
     – Ebben lehet valami! Erre igyunk! – hagyta helyben a dolgot.
    Ittunk.
   Szóval nem akartam veszíteni – folytatta -, ezért lejjebb adtam.Természetesen ennek is ára volt. A mennyiség a minőség rovására ment, mint minden egyéb esetben. Érdekes módon a romlást belülről kezdtem érezni, pedig kívülről érkezett. A könnyű lányok, a pincérnők, az egy estések, megtették a
magukét az évek során. Kezdtem valamit elveszíteni. Azt hiszem a szépséget. Kárpótolnom kellett valamivel önmagam, mert szépség nélkül nem tudok élni. A szennyből valahogy szépséget kellett kreálnom. Nagy bizonyossággal éreztem, hogy nincs más megoldás. Abban rendíthetetlenül hittem, hogy a dolgok nem a múlt bűneiért történnek, hanem a jövő végzetes hibáinak elkerüléséért. Nem hiszek a bűnben. Hitem szerint tetteink nem büntetést kapnak, csak az Ég hagyja, hogy tetteinknek következményei legyenek. Nincs tovább. A gumi nélküli dugásnak gyermekáldás vagy tripper a következménye, de semmi esetre sem büntetése.
    Istent nem egy nagyszakállú öregúrnak gondolom, hanem Atyának – szellemi
Erőnek -, aki látja, hogy szarba fogunk nyúlni és hagyja, hogy belenyúljunk, mert csak így tanulunk, de attól még vigyáz ránk, mert azt is tudja, hogy nem fog belehalni a hülye gyereke, csupán az utat járja.
    Tehát, hogy kompenzáljam a mocskot, leírtam. Hátha szebb lesz. A szépből nem lehet szépet faragni, mert az már az, így maradt a mocsok. Arra a gondolatra jutottam, hogy a magam módján leszek alkimista. Sárból gyúrok aranyat. Így hát írtam. Csak nekem lett arany, másnak nem. Az írás megnyugtatott és bátorított. Azt a hamis érzetet erősítette fel bennem, hogy innentől most már bátran fürdőzhetek a mocsokban, kell a téma, majd úgyis kompenzálom, úgy, ahogy a nagyok tették annak idején. Magyarázkodás helyett újra írtam, de nem változott semmi. Nem éreztem sokkal jobban magam. Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül az íráshoz való vonzalmammal. Sőt azt láttam, hogy már többen írnak, mint olvasnak. Ez automatikusan azzal jár, hogy sok a szemét.
    Ekkor megtorpantam. Szemétgyáros semmiképpen nem akartam lenni. A bohém élet, a művész póz, a hamis művészek egyre inkább nevetségessé váltak a szememben, önnön példámon keresztül. Átláttam a szitán. Rájöttem, hogy a művészpózokban tetszelgők tulajdonképpen nem értenek semmihez, ráadásul
presztízsféltéstől szenvednek. Ha van hozzá szemed, a gagyit gyártó műmájert könnyű kiszúrni. Tetszetős szavak, tetszetős színek, hatás nélkül.
    Legbiztosabb ismérvük a sértődés.
    És még valami: az értéket hevesen támadják. Veszélyes rájuk nézve. Bármikor kiderülhet, hogy a király meztelen. A valódi érték pedig egyre csak lapult. Ha lapul, akkor fel kell kutatnom, gondoltam. Válaszokat akartam, hiteles forrásból.
    Ekkor így szólt hozzám Márai: ” Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál;
  fontosabb, hogy mindennap olvassál.
  Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és igazat; fontosabb, hogy
  megismerjed.”

    Helyen voltam. Tehát, ha keresem, volt válasz. Így aztán a saját tizennégysorosommal elbúcsúztam az írói közösségtől.

    Búcsú

  Tanulni jöttem e hanyatló világra
  s nem látok, újra csak harcot.
  Férfiként neveltek magányra
  s ha érdemes, tűrni a koloncot.

  De köpök én minden szájra,
  mi fecskeként tátog a segg előtt;
  s ha öklendi bűz belét se látja,
  mit felzabált, az emészti őt.

  Nincs itt csak sárguló szavanna
  az utolsó kupacból felszállt a gőz,
  nem figyel senki jó szavamra,

  hát elmetszem torkát az árnak.
  Halványan írom búcsúm e papírra,
  rám a csend gyönyörei várnak.

    Nem sértődésből írtam e sorokat, hanem felszabadult, hetyke jókedvemből. Az írói gondom ezzel le volt tudva. Ugyanakkor, igazi problémám, ami a másik nemmel volt kapcsolatos, még korántsem. Nem értettem, miért nem vagyok soha elégedett azzal ami van, ami éppen nekem jutott. Miért van állandóan hiányérzetem?
    Ekkora már tudtam, mindenre van válasz, ha jó helyen keresem.
    Füst Milántól végre erre is megjött a felelet:

    ” Hiába vesződöl. Mert képzelj el egy egész életet eképpen: pástétomot akartál és csokoládét kaptál – igaz nem rossz a csokoládé se, csak vedd a többit is ugyanígy: síp helyett dobot, francia rózsa helyett olasz
bazsalikomot. S akkor még csodálkozol, hogy nem találod a helyed? Csak el ne feledd a világért, hogy mégis csak ez a földi szerelem az, amit a szíved akart, s a vágyad neked minden poklokon át mutatott, vagyis, hogy ez neked az irányzék, a szentségit a fejednek. Mert ha másfelé fordulsz, egy más irányba haladsz, akkor mi a panaszod? Jobbra van az, amit akartál, te meg balra mégy, akkor hogy várhatod a boldogulásodat, ember?”

    – Érted Te ezt ? Ez a gáz nálam. Meg hogy fogy ez az istenverte idő. Állandóan a húszas éveim ugranak be. Húsz évesen szent meggyőződésem volt, hogy a negyvenesek vén semmirekellők, akik szart se tudnak, csak okoskodni. De nem így van. Ezek szerint az embernek élete végéig szüksége lenne szerelemre, mert az elmúlás szele egyre gyakrabban legyinti meg.

   Majd alig hallhatóan, szinte csak magának, dörmögni kezdte:

  Most már egészen egyedül maradsz,
  sok ősz hajszálad lesz és sok halottad,
  s mást nem tehetsz már, mint hogy nem
  teszed másnak, mit nem kívánsz magadnak.
  Ne kiabálj, ne könyörögj, ne mókázz,
  ne mássz a fára, nem vagy már gyerek;
  magyar költő vagy, tanuld meg a leckét:
  Itt meg kell halnod, hogy szeressenek!

    A kurva költészetben minden benne van, minden – tette hozzá.

    Lenyűgözött ez a pár sor. Lenyűgözött ez az ember, aki itt könyököl velem szemben egy kifolyt boros-kóla kellős közepén. Muszáj volt megkérdeznem tőle:
    – Miért nekem mesélted el mindezt?
    – Kinek meséltem volna el, mikor már csak ketten vagyunk fennt az egész kurva táborban?
    – Azt értem, de miért most?
    – Nem tűnt fel neked, hogy egy órája beszélek a nőkről, de szerelemről egy szót sem szóltam?
    – És..?
    – Mit és, Te Isten báránya? Végre szerelmes vagyok!
    Pirkadni kezdett. Előmászott egy másnapos srác a sátrából és csukott szemmel pisálni kezdett.
    – És hol a nagy Ő ? – kérdeztem végül.
    – Férjnél – válaszolta.
    A kör bezárult.
    Azt hiszem lefekszem – mondtam neki búcsúzóul és magára hagytam.

Legutóbb szerkesztette - Márton Zsolt
Szerző Márton Zsolt 57 Írás
nem vagyok senki, tarkómba mar, vagyunk így sokan , húz ez a dal