Árván pihenő tölgy vagyok,
a csillagtalan végtelen közé nyújtózom,
körülöttem az állandóan változó világ.
Hegyek magaslanak, omlanak,
más a völgyek illata, hangja,
a dalok is változnak, múlnak,
ahogy a madarak szárnyalnak, zuhannak.
Valahol harangszóba fullad a sóhaj,
ott hegedű sír valakiért,
arra vad futamokat játszik egy zongora,
itt csend ül reccsenő ágaimra.
Lengekék felhőkre hajtom
csupasszá tépett lombkoronám,
takargatom könnyezve az elmúlást,
átnyúlok éjtereken, csillagokon lépkedek,
törzsem állja zord szelek kíméletlen játékát.
Lelkem tiszta, gondolatom meztelen,
szép arcodon a titkokat lesem.
Ágaimmal gyengéden körberajzolom szíved,
lehullott leveleimmel takargatva óvlak,
menedéked vagyok, ha fáj a zaj, a csend,
de megfejteni nem tudlak,
csak ismerkedem reggelente árnyékoddal,
és megtanullak estére,
mikor árnyékomhoz hazaérkezel.
Jó volna néha úgy lenni veled…
ott az álmokon túli hegyeken.
Te kergetsz, s kócolod friss hajtásaim
örökzöld lombjaiddal,
magadra bontogatod illatom,
és én hangtalan tekergek szíveden körbe,
szeretve álmaid, rád fonódom gyökereimmel,
s leszek hű Nimfád, az örök szeretőd.
Kérgünk lassan az idővel majd lepereg,
s bennünk gyűrűzik tovább
ez az ismeretlen, fénnyé feslő, szabad érzés.
Csupasz testem érinti arcod,
nap álmodott gondolataimmal
játszanak kezeid,
fényeken áttetsző ringatásokra
kapaszkodik össze mezítelenségünk.
Elsimulok két kezedben,
szívverésed, szívverésem.
Tanúink a csillagok. Majd ők
átírják nekünk lélegző örökszépre
az elmosódó szerelem
kéregbe karcolt holdrajzait.
Alattunk időtlen hullámzik
a télben olvadó hófehér csend,
csitulni vágy körénk a didergő hajnal,
széttárt szárnyaival magát színezi újra,
a nap lángjaiból máglyát fest a téli világra.
Jó volna néha így lenni veled…
bár Isteneink ránk vésték a jelet,
hogy az időnek nincs fájdalma, mosolya
nincs színe, illata,
s a szerelem valami egynyári csoda,
rügyfakadó könnyes búcsúkba
fekszik el a hold a nappal.
De tán mi leszünk, akik
az elszökő naplementét,
a boldogságot, a lecsókolt tavasz ízét,
az idő arcára festhetjük mind.
S maradunk örök álmodók a világ kertjében,
ágainkkal szélben játszó nesz a fény körül,
az éji csöndben kilopódzó szelíd remény.
Csak emelj fel csontágú karjaiddal a magasba.
Jó így lenni veled…
összehajlik fáradt törzsünk a rengető viharban,
kérgünket szaggatja, tépi a tél karma,
de mi szótlan álljuk életre ítélt halálunkat.
Játszunk, álmodunk, megnyílunk a fényre,
az időt elkergetjük megfagyott éjtavakba,
hogy megbújva fészket rakjon a szerelem,
kettéroppant, csupasszá vetkezett gallyainkra.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
