Elveszettnek érezte magát abban a hatalmas ágyban.
Soha sem volt nagy, daliás termet a 160 centijével, de most igen apróra összezsugorodott.
Négy hónapja… Már?.. nem tudta pontosan megfogalmazni ennek súlyát, talán azért, mert mostanra nem is volt jelent?sége az eltelt id?nek… csak a következ?nek.
Mennyi még? Néhány hét, vagy hónap – ha szerencséje van. Á.., de neki olyan sosem volt.
Most sem lesz ez másképpen. Gy?lölködve nézte a pottyanó „gyilkos lándzsa-cseppeket”.
Ez!
Ez, ami egyetemlegesen elpusztít benne mindent. A rosszat és a jót is. Nem válogat, csak öl. Pedig mostanra már levizsgázott volna, s a neve el?tt ott lenne a régóta vágyott – s amiért keményen tanult – légypiszok ,,Dr”. jelz?.
Hírtelen hányingere lett, mint ilyenkor mindig. Utálta ezt a fémes ízt a szájában, ami ilyenkor teljesen elfedte a nyelvét, orrát. Enni sem tudott már t?le. A Dr. f?Sámán szerint: Ez a minimum, amit saját érdekében ki kell bírnia!
Igaz, akkor még a sugárkezelésr?l szó sem volt. Attól minden csontja fáj. Hm… már csak a felfekvésekt?l foszló, rohadó, ég? fájdalmú b?rrel fedett csontjai vannak, úgyhogy az egész lényének mind a 32 kilója szenvedett…
Olyan képtelenségnek t?nt az, az érzés, hogy túlélni, ezt is, mint annyi más vacak szart eddigi élete folyamán. Meg a Dr. Sámánt is, aki soha nem nézett senki szemébe, míg eldarálta a híreket, „eredményes eredménytelenségeket” – s közben úgy érezte, nézésével lyukakat fúr az arcába, orrahegyére, agyába.
Idegesít? volt.
Körbenézett. A teremben alig voltak. Napról napra kevesebben. De majd lesznek újak, eleinte túl sokan, azután megint szökken?en csökken a taglétszám.
Tegnap reggel kitolták Szélrózsa barát- és betegtársát… végleg. ? nem bírta ki.
Milyen jókat röhögtek, amikor hirtelen elkezdtek kopaszodni! Nem tök, dinnyesima lett a fejük. Nem is gondolta volna, hogy mekkora füle van. Olyan kicsinek t?nt addig. Szélrózsa nagydarab párja hozott be vagy tíz parókát. S amikor jött vizitorkodni a Sámán a sok sámánkájával, naná, hogy ?k a sz?két tették a fejükre! Azoknak meg kikerekedett a szemük a döbbenett?l. Megérte hülyét csinálni magukból arra az öt percre – az a látvány! Felülmúlhatatlanul jókedv? pillanat volt. S egyben az utolsó is. Tegnap sugarazásra vitték Kuyafülét. Mire visszahozták… Szélrózsa „elment”.. ? meg ott dögl?dött egyedül.
Momentán utálta az egész Világot, az összes embert (na jó, néhányat nem). Ja, és a – miért pont én?! – miatt perelt, veszekedett, érvelt és számonkért mindent „Istent?l”, attól a gonosz, önz? Valakit?l, magyarázatért. Persze, tudta régóta: a halál mindenki saját, külön, egyedi és megválthatatlan privilégiuma.
Hirtelen elálmosodott. Régebben szeretett délután szunyókálni. Kutyafüle akkor már félt egy kicsit ett?l. Azután elmosolyodott. Nem mindegy mikor..?! Mindegy.
Lehunyta szemét s elszunnyadt.
Vaníliás dohányillatra ébredt. Ki mer Itt füstölni?! De mélyen leszívta a füstöt. Ó, ezer fényéve már, hogy nem tudott rágyújtani. Kinyitotta a szemét.
Csodálkozott: Ilyen sokáig aludtam? Sötét volt, az ablakon beragyogott a hatalmassá n?tt Hold gömbje. Ágya mellett többen ültek – vagy álltak? – ezt nem tudta eldönteni.
– Na,végre! Felébredt!- szólalt meg a Kölyök.
– Ne kiabálj – csitította a fiatal N?.
– Hagyjátok. Még nem tudja… – vélekedett az id?s Házaspár.
– Ugyan! Mit kell ezen vacillálni?! – harsogták a színes hajú Tetováltak.
Kutyafüle értetlenül nézett rájuk.
– Mit akartok t?lem? – kérdezte Kutyafüle.
– Ugye, már rájöttél, hogy mekkora hiba volt, ahogy éltél? Carpe diem! Úgy kellett volna – ugrált a Kölyök.
– Nem. Nem hibázott. Tanult, próbálta megvalósítani önmagát, a terveit – suttogta halkan a fiatal N?.
– Gyerekeket nevelt. Eleget tett a kötelezettségeinek – replikázott az id?s Házaspár.
– Ugyan már! Elvesztegette a legszebb éveit! S látjátok… hova jutott!? – röhögtek a Tetováltak.
Egyszerre nagyon sokan lettek. Veszekedni kezdtek, egymást túlharsogva, üvöltözte mindegyik a maga igazát. Végül két mondatot skandáltak: Szabad Akarat! Szabad Választás! Zúgott a tömeg…
– Pszt! – hallatszott Kutyafüle ágyvégéb?l.
Abban a pillanatban csend lett. Kutyafüle csak most vette észre az ágya végén kuporgó öreget, mellette egy fekete birkát. Az öreg asszonyfenek? pipát szortyogtatott, s arcán jókedv?en szaladoztak össze-vissza a ráncok. Olyan öreg volt… de olyan, hogy Kutyafülének csak az villant eszébe erre: Végtelen és Kortalan. Ez a halál? – t?n?dött. Akkor miért ez a felhajtás? „fogja, és vigye”- ezzel kész. Vagy az ördög? Nincs patája, s kénszag sem érz?dik. Vagy Isten? Akkor miért fekete birkája van?!
– Biztos vagy benne, hogy fekete? – kérdezte az Öreg.
Kutyafüle megszeppent. Ez a Valaki gondolatolvasó! El?re hajolt, jobban megnézni a birkát. A fekete gyapjában rengeteg aranyszín? szál is ragyogott.
– Ki vagy Te? – kérdezte elszoruló torokkal.
– A Szabad Akarat és a Szabad Választás – felelte az Öreg.
– Az most nekem miért jó? – pillogott Kutyafüle.
– Hm…. – s kérd?en nézett a birkájára az Öreg: – Szerinted? Legyen még egy szülinapja?
– Te tudod – vonta meg unottan a vállát a birka.
– Rajtad múlik, mi lesz – nézett Kutyafülére az Öreg.
– Mennünk kell – nyafogta a Fekete birka.
Az Öreg bólintott, majd lekászálódott az ágyvégéb?l. Elt?ntek a falak, s ezer és ezer út nyílt meg körös-körül. A tömeg megmozdult. Ki erre, ki arra az útra lépett. Az öreg is nekiindult. Azon az úton nem sokan mentek, s mivel Kutyafüle amúgy is utálta a tömeget, elindult utánuk. A fekete birkából – hogy mikor?! – fekete bárányka lett. Az Öreg a vállára vette, onnan pislogott vissza Kutyafülére a bárányka.
– Elindult! – suttogta az Öreg fülébe, s közben fült?l-fülig ért a szája.
Kutyafül egészen elképedt: egy vigyorgó bárány!
– Nem indult el. Még csak RÁLÉPETT AZ ÚTRA! – felelte a Szabad akarat és Szabad Választás.
Kutyafüle igyekezett utolérni ?ket, ám hirtelen elt?nt minden.
– Hé! Nyissa ki a szemét! Vegyen nagy, mély leveg?t! – hallotta s közben azt is érezte, hogy pofozgatják. Dühös lett. Szólni akart: hagyják már abba, de nem tudott, valami volt a torkában.
Kinyitotta a szemét. Sütött a Nap, a doki ott toporgott az ágya körül n?vérekkel körülvéve…
Kutyafüle integetett, mutatott a torka felé… Kihúzták a csövet.
– Na, jól megijesztett ám bennünket! – kedélyeskedett a doki.
– Újraélesztettük! Bizony! – nevetgélt.
Kutyafüle krákogott, majd azt mondta:
– Nem kell kemo, nem kell sugár… Hazamegyek.
A kórteremben megfagyott, s?r?, nehéz lett a leveg?. S néma csend.
– Moost? Nekünk köszönheti az életét! Jól meggondolta? – nézett rá a doki, szinte undorodva.
– HAZAMEGYEK – jelentette ki rekedt hangon, de határozottan Kutyafüle.
Otthon a Legnagyobb, Legszeret?bb Szív magához ölelte:
– Bármit akarsz, megszerzem! Mit kérsz? – kérdezték a Könnyei.
Kutyafüle átölelte a Szívet:
– Csak azt az Aranybet?s Fekete könyvet add ide – suttogta szégyenl?sen.
A Legnagyobb, Végtelen Szeretettel Teli Szív odavitte neki.
Nagyon nehéz volt a könyv. Kutyafüle szeretettel megsimogatta a „fekete bárány” arany szálait, majd kinyitotta, s elkezdte olvasni:
-„Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet”…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.17. @ 15:14 :: Szögedi Judit
