31.
Másnap reggel föllángol bennem a bizalmatlanság, és elhatározom, hogy meglátogatom a bankomat.
No, nem a bankommal szemben vagyok bizalmatlan — bár néha a pénzintézetek is átverik az embert —, hanem a megbízóim váltak gyanússá, az éjszaka folyamán. Hogy miért pont éjszaka? Azt nem tudom.
Nekem amúgy is az az alaptulajdonságom, hogy senkinek sem hiszek. Tehát, miért pont a MOSZAD ne akarna átverni?
Lesietek a lépcsőn.
Jones, amikor meglát, elmormog az orra alatt egy jó reggelt, uramat, de olyan zordan néz rám, hogy elszégyellem magamat az átaludt nap miatt.
Elhatározom, hogy kibékítem ezt a kiváló fickót.
— Szép időnk van ma reggel, kedves Jones! — kiáltok neki.
— Esik — feleli szárazon.
— Az is szép tud lenni! — felelem optimistán mosolyogva.
— Maga tudja uram! De én nem szeretem, amikor tojás nagyságú jégdarabok verik szét a fejemet — mondja magasröptű öntudattal, és faképnél hagy.
Mire elindulok, addigra eláll az eső. Végigsietek a Hetedik utcán, majd befordulok az Orwell street-re.
Pazar üvegpalota tetején villog a Trophy Bank International csalogató reklámja.
„Idehozzátok a pénzeteket jóemberek, majd mi aztán jó alaposan vigyázunk rá sőt, nálunk még magas hozammal kamatozik is!”
Aztán amikor már belerángattak jó pár hülyét a tranzakcióba, akkor csődbe mennek. Ez régi trükk, de hát valahol az embernek tartania kell a megtakarításait.
— Kisasszony! Brannigen névre, erre a számlára nagyobb összeget várok — mondom a mélydekoltázsú szőkének, és átadom neki a bankkártyámat. — Kérem, nézze meg, hogy az összeg beérkezett-e?
— Igen uram! Az összeg hetedikén beérkezett! — hallom meg egy pillanat múlva.
— Akkor felveszek ötvenezer dollárt. Aztán legyen szíves nyitni egy bankszámlát, Jerzy Grzsvicky néven, és a maradék összeget odakérném átutalni.
— Bankkártyát kér az úr? — kérdezi a nő, közben sebesen jár a keze a billentyűkön, hogy teljesítse a kívánságomat.
— Nem, csekkfüzetet kérek.
Amikor végzek, akkor nyugszom meg csak igazán. Az egész tranzakcióra azért volt szükségem, hogy eldugjam a lóvét a kíváncsi szemek elől. Így rajtam, és a bankon kívül senki sem férhet hozzá. Ugyanis ezt a kimondhatatlan nevet —, amit még régen vásároltam magamnak a Korcbonctani Intézet dékánjától — csak én ismerem.
A pénzből bérelek magamnak egy halványkék Buickot, majd feldobok egy dollárt a levegőbe.
Sorsolok.
Ha fej, akkor Sam, ha írás, akkor Timothy az első.
Írás.
Elindítom a kocsit, a Cég székháza felé tartok.
Timothy Hunter órája ketyegni kezdett.
Őrzik ezt a nyomorultat, minden lépését vigyázzák!
A CIA első embere vagy fülest kapott valahonnan, vagy alapjában véve ilyen beszari, mert úgy óvják őt, mint a Koronaékszereket Londonban.
Állandó kísérője a négy napszemüveges, sötétöltönyös, dudorodó zakós fickó, akik szerintem még a fürdőszobában is vele vannak.
Ráadásul két egyforma, sötétüvegű Crysler-rel közlekednek. Persze azt sosem lehet tudni, hogy a főnök melyik kocsiban ücsörög.
Ilyen egyszerű.
Amikor hazaérnek a Clarendonban lévő szolgálati palota elé, akkor kettő leposztol a ház előtt, az egyik sétál a kertben, a másik dekkol az ajtóban. Természetesen fejmikrofonon bájcsevegnek egymással.
Ilyenformán.
— Hé Jimmy! Figyeljél, mert gyanúsan mozog a bokor!
— Tudom Jonny! Én hugyozok!
A másik kettő, pedig bent van az épületben, fogalmam sincs, hogy milyen elosztásban.
Az őrzés természetesen huszonnégy órás.
Akkor kellene lecsapnom, amikor ő-urasága a klotyón trónol. Felbukkanni alóla búvárruhában, és szigonnyal végezni vele.
Más ötletem egyelőre nincs.
Türelmesen várakozom, hiszen minden védelmen van valamilyen rés. Ha olyan kicsi az a rés, mint az egérfing, akkor is észre kell vennem, és bízom benne, hogy észre is veszem.
Gondolatban már kizártam pár lehetőséget, bár még egyiket sem vetettem el teljesen.
Az úton úgy néz ki nem tudom megcsinálni, mert kevesen vagyok.
Bent a CIA-nál lehetetlen, marad a ház, itt meg kivitelezhetetlen.
A csodapalotával átlósan szemben van egy étterem — Csillogó Világ —, ahol már törzsvendégnek számítok.
Bár Julia, az egyik „felszolgálónő” azt hiszi, hogy miatta járok ide, és mindent elkövet, hogy marasztaljon. De amikor a Cég kocsijai elindulnak, akkor én is fizetek, és távolról követem emberemet.
Julia arcára ilyenkor általában szomorúság költözik, bepárásodik harminc dioptriás, szódásüvegnyi szemüvege, és koszos körmeivel gondterhelten vakargatja két napos borostával fedett ábrázatát.
Ugyanis azt elfelejtettem elmondani, hogy a Csillogó Világ a környékbeli homokosok és transzvesztiták népszerű szórakozóhelye, és mint új, és megközelíthetetlen szűzike, én vagyok most a legkedveltebb kislány, a pénteki halpiacon.
Jó kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az idejáró törzsközönség befogadjon, és elfogadja azt a tényt, hogy én hűséges típus lévén, nem megyek el senkivel.
Ehhez ki kellett találnom egy hús-vér szeretőt, aki teljesen odáig van értem. Tehát elhintettem Claranak, az egyik pletykás mixernek, hogy az én hatalmas orosz mackóm, a tajga rettegett fenevadja, nemsokára eljön értem, és magával visz, a messzi Szibériába.
Ezek után délutánonként körém gyűlnek, és szájtátva hallgatják az én erős emberem hiteles történetét. Kezdve onnan, hogyan mentett ki a szibériai tigris karmai közül, egészen odáig, amikor havas hajnalokon vadászni indul, előtte, hogy hozza ágyamba reggelimet.
Azt hiszem, egy kicsit irigykednek rám, mert mindegyikük egy ilyen igazi kapcsolatra vágyik a klotyó és ligeti szex helyett.
Az ügyemben nem sokat haladok előre.
Emberem általában otthon tartózkodik, vagy a hivatalában tölti napjai nagy részét. A kettő között, pedig testőrei kíséretében autózik. Hetente egyszer jelentést tesz az elnöknek, ez általában csütörtökön történik. Ekkor egy órát tölt a Házban, majd onnan egyenesen haza autózik. Ez az a nap, amikor a legkorábban végez, ilyenkor már két órakor átlépi otthona küszöbét. Ebben akkor van változás, ha az ország első elutazik valahová. Akkor a jelentés vagy csúszik, vagy ha fontos ügy van terítéken, akkor korábban történik.
Amikor hazaér, a kocsi a ház elé gördül, Timothy kiszáll, felmegy öt lépcsőfokot.
Ez durván három másodperc.
Utána rögtön eltűnik az üvegajtó mögött, ráadásul úgy, hogy hátulról takarja őt az egyik behemót testőre.
Nagyon jó lövésznek kell lennie annak, aki így felvállalja, mert a rövid idő alatt csak egyszer lehet lőni.
De azt sem tudom, hogy honnan vegyem tűz alá?
Nincs rejtekhely.
Na, jó, játszom el a gondolattal, megvan a hely, jó a fegyver, eltalálom.
De, hogy távozom?
Ezek négyen szitává lőnek.
Ha kézigránátot akarok rádobni, akkor egészen közel kell mennem hozzá, és azonnal kiszúrnak.
Ha belerohanok autóval, akkor valószínűleg én fázok rá, mert ezek a kocsik páncélozottak.
Tehát, egyelőre tehetetlen vagyok.
A Cég első embere tipikus agglegény. Bevásárlásait és egyéb császkálással kapcsolatos dolgait a házvezetőnője intézi.
És mi lenne, ha megmérgezném?
Mi lenne? Semmi! Amilyen formában vagyok, mindenki enne belőle, csak ő nem.
Úgyhogy ülök a Csillogó Világban, homokos történettel szórakoztatom a tisztelt nagyérdeműt, és várakozom.
Közben múlik az idő.
32.
Hetek telnek el, egész nap a csehóban ülök és fogyasztok. Amikor elindul, én is megyek.
Ez idő alatt már négyszer cseréltem autót, hogy ne legyen feltűnő, amikor követem.
Komolyan mondom, az elnökkel könnyebb dolgom volt. Nevetséges!
Aztán eszembe jut Sörensen és a nyílpuska. Soha életemben nem használtam, úgy gondolom itt az idő, hogy kipróbáljam.
A telefonkönyvben kikeresem egy távoli fegyverkereskedés telefonszámát, tárcsázok.
Kedves női hang búg a fülembe a vonal túlsóvégéből.
— Igen uram, van számszeríjunk.
— Nekem a legjobb kéne, kisasszony! — mondom. — Távcsöves!
— Távcsöves fegyverünk egyetlen-egy darab van, tudja az úr, most van az íjász idény! — feleli.
— Azonnal odamegyek, kérem, tegye félre nekem!
Meg sem várom, hogy mit mond, csapom le a kagylót, beülök a kocsiba, irány Cherrydale.
Kedves volt a nő, megvan a fegyver, irány a városszéli erdő.
Előtte még veszek egy kiló almát, és Tell Vilmost játszom.
De rá kell ébrednem az igazságra! Ezzel a számszerizével kurva nehéz lőni!
Inkább eszem a gyümölcsöt, mint eltalálom. Kezdem tisztelni a svédet. Biztos, hogy sokat gyakorol. Bár nem eleget, mert az elnököt eddig már kétszer elvétette.
Ellövöldözöm a vesszőket, aztán otthagyom az íjat az erdőben, és visszaautózóm a bázisomra.
Úgy döntök, hogy ma este berúgok.
Ülök a bárban, vödölöm a sört, amikor az egyik asztalnál ismerős arcot pillantok meg. Már-már odamegyek hozzá, amikor eszembe jut, hogy teljesen más az ábrázatom. A pofázmányommal együtt a barátaimat is elveszítettem.
Szomorú vagyok. Komolyan mondom, kilátástalanabb a helyzetem, mint annak előtte.
Itt vagyok egyedül, senki sem ismer, és amiért jöttem, azt meg nem tudom elvégezni.
Pszichológushoz kellene fordulnom.
— Doktor úr! Ki akarom nyírni a CIA főnökét! Kérem, segítsen?
— Meggyógyulni?
— Nem! Megölni.
Marha jó vicc!
Elmúlt éjfél, a bárzongorista abbahagyja a játékot, odaül mellém a pulthoz.
— Van egy cigije? — kérdezi.
Megkínálom, hosszú ujjaival elvesz egy szálat. Tüzet adok neki. Mélyen leszívja a füstöt, int a pincérnek, hogy inna valamit.
Amikor a főúr eltávolodik tőlünk, akkor gyorsan odasúgja.
— Vasárnap vidékre megy az anyjához.
Ezzel megfogja a poharát, és visszaül a zongorához.
Ezt hívják reménynek.
Ha sikerül, akkor vasárnap vége, és én mehetek a többiek után.
Ma éjjel az álmodom, hogy keselyűk köröznek egy régi parasztház felett, és valahol szól a lélekharang.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
