Pórázon XII. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

 

 

12.

 

Hatodik nap.

 

    Végre sikerült a város szélén, a Tacoma Parkban egy olyan campinget találnom, ahol az enyémhez hasonló lakókocsik és lakóbuszok parkolnak tucatszámra.

    Itt végre biztonságban érzem magam.

    Most délelőtt tíz óra van, és lustálkodva fekszem ágyamon. Odakint természetesen ömlik az eső, olyan, mint mikor a Távol-Keletre beköszönt a menetrendszerinti monszun.

    Úgy gondoltam, hogy míg lefő a kávém, addig heverészek még egyet, és rendezem gondolataimat.

    Ilyen pocsék időben fázós lesz a stadionban lövöldözni. Ki kellene találnom valamilyen más megoldást. Ahhoz, hogy kicsináljam a palit, már a délelőtt folyamán el kell bújnom valahol a lelátón, világítótesten, eredményjelző táblánál, büfében, vagy bárhol, ami a célnak megfelel.

    Az is egy pompás megoldás lenne, ha beöltöznék Hot-dog árusnak, és amikor az orosz közelébe kerülök, akkor csípőből beleeresztek egy pár forró virslit.

    Össze-vissza jár az agyam. A hatalmas szürkeállomány-tornában kis híján álomba szenderülök.

    Hirtelen egy durranás töri meg az addigi csendet, kivágódik a kocsiajtó!

    A másodperc törtrésze alatt kerül kezembe a fegyver, lehengerbuckázom az ágyról, dőlnek a poharak, törnek a tányérok. Hason fekszem, pisztolyom csöve a kocsi belsejét pásztázza.

 

Hálás szívvel gondolok a kiképzésemet irányító feletteseimre, akik ilyen bátor, semmitől vissza nem riadó, kemény fickót faragtak belőlem. Az ilyen nehéz, idegtépő helyzetek érlelik a férfit férfivá. Ezekben a váratlan, pokoli helyzetekben derül fény arra, valójában ki az igazi legény a lakókocsiban.

    Az ajtó tárva-nyitva, az eső most befelé esik. Magnumom csöve az ajtóra szegeződik. Aki most ide belép, az száz halált fog halni!

    A durranás okozta visszhang még el sem csendesedik, amikor jön a sistergés.

    Csendben felállok, elteszem a refkót, az ajtóhoz sétálok, becsukom. Összeszedem a pohár és tányér romokat, felseprem a dzsuvát.

    Felrobbant ez a rohadt kávéfőző! Pedig nemrég vettem nyolc dollár ötvenért. A tévéreklámok szerint ez a legjobb rotyogó pillanatnyilag a piacon. Képzelem a többit, ha ez a tuti. Valószínűleg azokkal már embert is lehet ölni.

    Nem is hülyeség! Veszek egyet az anyósomnak karácsonyra.

    Drága mama! Én csak ilyen csekélységet vettem, sok-sok szeretettel. Anyuka, ez olyan főző ám, hogy akkor jó a kávé, ha ott tetszik állni mellette, míg le nem fő!

    Január elején már temetjük is.

    No, elég a felhőtlen vidámságból és jókedvből, fontos dolgom van.

    Esőálló gúnyát húzok, előre ülök a volánhoz, elindulok a stadionba.

    Áthajtok Hyattsvillen, Dean Woodon, le egészen Glendaleig.

    Piszok lassan haladok, csúcsforgalom van. Sok autó a stadion irányába igyekszik. Bekapcsolom a rádiót, a sávkeresőt az egyik helyi adóra tekerem.

    Érdekfeszítő beszélgetést hallok. Szakértő egy szakértő kettővel beszéli meg az esti döntő esélyeit. Röpködnek a statisztikai adatok. Melyik csapat hányszor, hol, mikor, kivel, és ha nem, akkor miért nem, de mi lenne, ha ő is játszana, bezzeg az edző, azt mondta a múltkor, ajaj, de hol van már az a múlt, amikor ötven yardról, stb.

    A hozzám hasonló, buta rádióhallgató szájtátva hallgatja, hogy honnan ez a sok tudás? Csak nem ők is a reggeli újságokat böngészték végig? Mert szinte ugyanezzel a dumával vannak tele a lapok.

    Egyik cigit szívom a másik után, araszolok az esőben.

    A pálya környékén rengeteg egyenruhást látni, kutyákkal, gyorstüzelő fegyverekkel. Itt-ott feltűnnek a feltűnés nélkül lődörgő titkos ügynökök. ők nagyon titkosak. Ők nem egyenruhások, ők civil ruhások. Általában hárman vannak egy kupacban, egyforma világos színű ballonkabátban, sötétbarna kalapban, sötét cipőben és nyakkendőben. Bal fülükben — halló itt vagyok — kis bisz-basz a kommunikáció végett.  Persze a kiegészítők közül a víz, rúzs és csókálló napszemüveg sem maradhat el. Különben hogy ismernék meg egymást ebben a nagy tömegben, nem igaz?     

    A Stadion Center parkolójában a Nemzeti Gárda egységei parádéznak. Ha azt mondom, ostromállapot van, akkor nem sokat tévedek.

    Minden járművet megállítanak, átvizsgálnak.

    Tisztára olyan a helyzet, mint július 14-én, a Sakál napjában.

    Nincs ember, aki itt fegyverrel átjut.

    A gárdista, aki megállít, fiatal suhanc. Int, hogy álljak félre a járda mellé. Kinyitom az ajtót, tiszteleg.

    — Jó napot uram! A papírjait legyen szíves!

    Odaadom, amit kér, közben tört angolsággal kíváncsiskodom.

    — Mi lenni itt, szép szál fiatal barátom? Lenni baleset?

    Elmosolyodik, visszaadja papírjaimat.

    — Nem, uram! Ma van a bajnoki döntő! Jó meccs lesz!

    — Én nem szeretni foci! Én szeretni horgászás! Én menni Anacostia River, most vonulni lazac — felelem.

    Elteszem irataimat, rávigyorgok.

    — Akkor balra fel, uram, az utca végén, végig a kettes úton. Sok szerencsét! — köszön el tőlem, és már a mögöttem araszolót meszeli le.

    Na, most mit csináljak?

    Lehet, hogy elrepülök Moszkvába, ott csak a KGB vigyázza.

    Végre elérem az utca végét, befordulok balra, és megállok az első étteremnél.

    Kajálás közben előveszem a város térképét, az útvonalakat tanulmányozom.

    Jó alaposan megebédelek, bedobok egy ásványvizet, fizetek, majd elhajtok tankolni.

    Úgy határozok, hogy a Library of Congress-nél fogok lecsapni.

    Azért ott, mert a meccs előtt a két elnök meglátogatja a Washington Obeliszket.

    Befordulok a Mall-ba, elhajtok a Lincoln emlékműig, ott megfordulok, és beállok az Állami Nyomda előtti parkolóba. Most jobbra esik tőlem a Fehér Ház. Ezek még álmukban sem mernek arra gondolni, hogy valaki ezen a „szenthelyen” fog rájuk lecsapni.

    Ismét a térképet bújom. Itt vezet el az úgynevezett elnöki útvonal.

    Kényelmesen összeszerelem a pontlövőt. Most még nyugodt vagyok, túl nyugodt.

    Nem keltek feltűnést, mert akit nem érdekel a mérkőzés, az mind itt lebzsel.

    Kora délután van.

    Öltönyt húzok, kézközelbe teszem a diplomatatáskámat. Úgy tervezem, hogy a lövés utáni káoszban elhagyom a kocsit, és mint öltönyös állami alkalmazott majd csak kijutok valahogy a körgyőrőből. Elhelyezkedem a hátsó ablaknál. Magam mellé helyezem a fegyvert, várok.

    A cigim fogyásával egyenes arányban nő az adrenalinszintem. Hideg izzadságcseppek szaladgálnak végig gerincemen.

    Nehezen múlik az idő.

    Már rendesen benne vagyunk a délutánban, és még mindig semmi. Ha ez így megy, akkor lekésik a mérkőzést, és elkezdik nélkülük. És mint tudjuk, a későn érkezők csak a szünetben foglalhatják el helyeiket. Legfeljebb addig majd kint ácsorognak a férfi WC melletti büfénél. Ott a legjobb a sör.

    Jönnek!

    Vállamhoz teszem a fegyvert, kikapcsolom a lézert.

    Méltóságteljes lassúsággal jön a kocsisor. Elől a motorosok, utánuk az FBI és a CIA kocsija.

    Jön az Amerikai elnök páncélozott Pullmannja, orrán a nemzeti lobogóval.

    A puska izzad a kezemben.

    Teljesen sötétek a kocsi ablakai, nem látok be.

    — A francba! — szitkozódom, pedig még csak most jön a java.

    Érkezik az orosz Lincolnja. Markolom a mordályt, majd kiveri szememet a távcső, annyira figyelek.

    Ez nincs lesötétítve! A fegyver a vállamban, a célkereszt a kocsit pásztázza.

    Üres! Csak a sofőr dohányzik csendes magányában.

    Ezek ketten a megerősített Pullmanban már rég elmentek.

    Leeresztem a Winchestert, múlik a feszültség. Játszik velem a sors.

    Szétszedem a puskát, dobozába helyezem, visszaöltözöm esőállóba, és elindulok a stadionba. Legalább megnézem a meccset.

    Sárga esővédőmben, távcsövemmel egy norvég bálnavadászra hasonlítok, a zord Sjörgasser fjordokról.

    Fegyvert nem viszek, úgyis mindenkit megmotoznak.

    Mire a helyemre tolakszom, addigra eláll az eső, és a gumikabátban izzadok, mint a ló. Mellettem ül Billy, a nem fürdök, úgyis izzadok fajtából, és két kézzel tömi pofájába a popcornt, és vödöli a kólát. Mellette üvöltözik Sarah, a felesége, aki mindenhová pongyolába megy, mert csak ide ugrom ki a sarokra, minek öltözzek puccba fajtából. Most is egy alig viseltes, sárgavirág mintás, retkes ruhadarab takarja hamburgertől felpüffedt testét, és üvöltözik, hogy Bulls, Bulls! Cseppet sem zavarja, hogy nem a Chicagó játssza a döntőt, hanem a San Francisko a Denver Broncossal.

    Ezek után figyelmemet a küzdőtérre irányítom.  

    Lent a pályán az ilyenkor szokásos, túllihegett ünneplés folyik. Sárga-kék ruhába öltözött csinos csajok, kezükben kék pomponnal, magasra emelt lábakkal táncolnak, fehéren villognak az alig-bugyik. A zenét a Nemzeti Gárda zenekara szolgáltatja. A játékos kijáróban megjelennek a döntő csapatai. Talpra szökken a hatvanezres tömeg, és fülsiketítő ordításba kezd. A csapatok a középkörbe szaladnak, felsorakoznak, üdvözlik a népeket.

    — Ladies and gentleman! Kérem, álljanak föl! — hallatszik a hangosbemondó hangja.

    Az egész stadion talpra szökken, minden szempár az elnöki díszpáholyt figyeli. A karzaton megjelenik a két elnök, az orosz kezében egy labda. Feje fölé emeli, a tömeg, éljenzésben tör ki.

    A lasztit átnyújtja egy fiatal atlétának, aki sebesen lefut a lépcsőkön, és a kezdőkörbe helyezi azt.

    Még szerencse, hogy az öreg nem felejtette otthon a bőrt, mert akkor most elmaradna a döntő.

    Következnek a himnuszok, majd a játék.

    Az első félidő közepén a Frisko vezet, de a Denver nem adja föl! Támadást támadásra vezet. Ki is használják a San megingását, kiegyenlítenek.

    Izgalmas a játék, ha nem lenne dolgom, tán még élvezném is. De én távcsövemmel mégis inkább a díszpáholyt és környékét figyelem.

    Sörensent keresem, mert ezt a lehetőséget nem hinném, hogy kihagyja.

    Nagy nap ez az Államokban! Az összes tévéállomás itt van, még az égből is közvetítenek.

    Az NBC helikoptere most tőnik fel a pálya felett.

    Lent a küzdőtéren keményedik a játék. Durva belemenések, verekedések tarkítják a csatát. A közönség tombol.

    Ebben a pokoli zajban a helikopter berregését sem lehet hallani. Most lejjebb ereszkedik, egyhelyben lebeg.

    Valami hihetetlen balsejtelem vesz erőt rajtam.

    Távcsövem már a koptert figyeli!

    Úristen! A nyitott ajtóban feketeruhás, símaszkos alak térdel, kezében távcsöves nyílpuska.

    Tehetetlen szemlélője vagyok az eseményeknek.

    Egy széllökés megbillenti a gépet, ugyanakkor a vessző elhagyja az íjat.

    Villámgyorsan fordulok a páholy felé.

    Jim Vandert, az elnök mellett álló szárnysegéd, kimeredt szemekkel, átlőtt torokkal hátrabukik.

    Leírhatatlan zőrzavar támad.

    Mire a biztonságiak észbe kapnak, a helikopter már a város fölött jár. Dörögnek a fegyverek, a mesterlövészek szarrá lövik az égen pihegő bárányfelhőket.

    A legmagasabb testőrök élő falat vonnak az elnökök köré, és a magas rangú vendégek pillanatok alatt távoznak.

    Sörensen, te barom! Ezt jól elszúrtad! Te hülye picsa, te!

    Őrjöngeni tudnék! Hogy a picsába lehet ekkora állat valaki! Idejön és elkúrja! A barom, az! Mind a két góré él, és fejemet rá, hogy a vendég azonnal hazautazik.

    Nehezen jutok ki a stadionból. Megkeresem a kocsimat, eldobom a tilosban parkolóknak járó büntetőcédulát, elindulok.

    Maradt nyolc napom! Nyolc rövid napom arra, hogy befejezzem, amit elkezdtem. És ebbe a nyolc napba a svédnek is bele kell férnie.

    Már éjszaka van. Ülök a “Vadnyugati Rodeós” bárpultjánál, és sörözök. Néha leküldök egy whiskyt, csak úgy, az íze miatt.

    Órák óta fixírozok egy fekete csajt. Jó a nő, pontosabban, jó lenne. Egy busafejő kéjenccel beszélget a bejárat melletti asztalnál. Még két pár van a helyiségben, ők összesimulva táncolnak a zenegép hangjaira.

    A bombázó meg a rondafejő összevitatkoznak. A csaj lezavar egy sallert a bunkónak, majd kirohan az ajtón.

    Pénzt dobok az asztalra, követem a lányt.

    Üres az utca, csak a csaj riszál középen, a kocsijához tart. Én tisztes távolból mögötte. Valaki elrohan mellettem. A pofonvágott barát elkapja a lányt, ráncigálja.

    Meggyorsítom lépteimet, pillanatok alatt odaérek.

    Pofán vágom a fickót, tökön rúgom, aztán amikor előrehajol, akkor állcsúcson találom. Amikor elesik, rálépek a nyakára.

    — Most hazamész! Jó? — adom neki az ötletet.

    — I-igen! — dadogja —, má-máris megyek!

    Vér folyik az orrából, és valószínűleg a töke is volt már jobban. Megvárom, míg feltápászkodik és elkotródik.

    A lány mosolyog.

    — Kösz! — mondja. — Nem hittem volna, hogy valaki is móresre tanítja ezt az állatot.

    — Máskor tessék nekem szólni! Bárhol, bármikor az ön szolgálatában állok, kisasszony! — hajolok meg színpadiasan. — Elkísérhetlek?

    Beülünk a kocsijába. Játszom a rettenthetetlen testőrt. Flegmaság és magabiztosság árad belőlem.

    Rövid autózás után megállunk a Chiroky streeten, egy csinos bérház előtt.

    — Bejössz? — kérdezi.

    Igent bólintok, beszállunk a liftbe.

    — Brigit vagyok! — nyújtja felém a kezét.

    — George! — hazudom.

    Szép kis lakásban kötünk ki. Amíg én a bárszekrénynél keverek egy koktélt, addig Brigit elmegy zuhanyozni. Hátradőlök a kanapén, iszogatok, nézegetem az újságokat. Szándékosan nem kapcsolom be a TV—t, mert a hírek minden figyelmemet elvonnák izgalmasnak tőnő feladatomtól.

    Leül mellém, bugyiban, melltartóban. Megcsókolom, hűvösen visszacsókol. Kezem kalandozik a testén, finom, feszes bőre van.

    — Várj! — hárítja el közeledésemet. — Fürödj meg! Siess, várlak!

    Alaposan lefürdök, sietek be a szobába. Már az ágyban van. Bebújok mellé a takaró alá, csókolgatom ott, ahol érem. Lehúzom róla az utolsó fehérneműt is, arcom a combjai közt, lábai a vállamon. Kéjesen jár a csípője.

    — Gyere! — lihegi —, gyere már!

    Behatolok.

    Egymás mellet fekszünk, mint két jóllakott napközis.

    Hajnalodik.

    Mennem kéne, de nem akaródzik.

    Elkezdődött a hetedik nap.

 

 

 

Szerző S. Szabó István 185 írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045

2 Komment

Hagyj üzenetet