Avi Ben Giora. : A Szinájban 17-18.

Nyomtatás

 17.

Nem számoltam ekkora feltűnéssel, mint amekkorát a négy kocsi látványa okozott, de szerencsére bármennyire is kihalt volt az út, ahol voltak emberek, nagyon megnéztek minket. Ennek ellenére egyhangú volt az út. Nem álltunk meg sehol sem, pedig szerettünk volna. Menivel nem volt tanácsos ilyenkor vitába szállni. Meg kellett várni, míg kicsit leülepszik benne a dolog. Mintha csak időzítettük volna, naplemente előtt érkeztünk meg Rafi Nelsonba. Szerencsére találtunk üres parkolót a kerítésen belül. A településnek története van, amit kevesen tudnak. Cirka félúton fekszik Éjlát és Ofira/Sarem Sejk/ közt. Nem nevezhető emberlakta helynek. Mégis emberek találhatóak itt. Na nem állandó jelleggel és nem telepesek, hanem turisták, azon belül is főleg fiatalok. Évekkel ezelőtt hippi tanya volt. A telep megalapítója, létrehozója Rafi volt. Világcsavargó fiatal srácként vetődött a környékre.  A Nelson név csak simán ragadványneve, amit ő adott magának, mert persze, hogy nem ez a becsületes neve. Sok bajuk volt a hatóságokkal, nem nézték őket jó szemmel. Először is azért, mert drogokat is használtak, ha nem is a szintetikusokat, hanem a természetes anyagból készült hasist és a marihuánát, másnevén jointot. De mégiscsak drog, aminek fogyasztása és birtoklása törvénytelen. Jó párszor be is varrták érte a társaságot, és egy részét ki is utasították az országból. Rafi mester, fene sem tudni, hogy’ úszta meg a kitoloncolásokat, de valahogy mindig visszaszivárgott ide. Nincs itt semmi, csak egy kis pálmaliget, ahol még édesvíz is van. Amolyan oázisféle, közvetlen a tengerhez közel. Egy napon Rafi gondolt egy nagyot és pálmaágakból bodegákat kezdtek eszkábálni, vízvezetéket is építettek, meg csatornát is. Persze mindezt engedély nélkül, de a hatóságok szemet hunytak, mondván, miért ne? Addig sem narkóznak, és a rendőrségnek egy feladattal kevesebb jut. Na meg, ha egy csoportban vannak, akkor könnyebben ellenőrizhetők. Így Rafi egy kis telepet hozott létre. A folyóvízből melegvizet is tudott biztosítani napboylerek segítségével. Gázt hozatott Éjlátról palackokban, hogy főzni is lehessen. Ami a gondot okozta az, az áram volt. Azt nem sikerült még akkor bevezettetnie. Eleve partfoglalásnak minősült, amit csinált, és persze engedély nélkül. Hamarosan híre ment a fiatal turisták körében, hogy egy, azaz egy dollárért itt fürödni és főzni is lehet. Sőt a bodegákban fedett helyen aludni is. Kezdett felvirágozni a település. Ekkor jöttek ismét a hatóságok és kötelezték Rafit az adófizetésre. Hárman vagy négyen vezetik az egész telepet, de nem panaszkodnak. Mindig teltház van. Mikor beálltunk az elkerített parkolóba, ő maga jött az üdvözlésünkre.

– Remélem, nem ellenőrzésről van szó? – kérdezte kissé megszeppenve.

– Miből gondolod? A felmálházott dzsipekből ne erre tippelj. Simán csak átutazó katonák vagyunk.

– Csak nincs valami probléma a határon vagy a környéken? Nem kell háborútól tartani?

– Ugyan már, miket beszélsz? Mindenki azt gondolja, hogy valami titkos menetszázad vagyunk. Lehet, hogy úgy is festünk, de csupán kirándulni indultunk.

– Sajnos nem jut mindenkinek szoba, mert tele vagyunk. De van két szabad bungallow. Nyolc ember el is fér benne simán. Ha van sátratok, akkor nyugodtan állítsátok fel. És persze kaptok kedvezményt, mint katonák. Nem egy dollárt számítok, csak a felét, ötven centet.

A lányok beköltöztek a bungalow–ba, mi meg felállítottunk két sátrat. Tulajdonképpen semmi szükség nem volt rá, mert itt esőtől nem kell tartani. Bőven elég lett volna a hálózsák a hideg ellen. Itt a sivatagban az a legnagyobb gond, hogy nappal van negyven, sőt néha ötven fok a meleg, és éjszaka lehűl tíz fokig, sőt néha az alá is.  A sátor simán csak dizájnos dísznek jó, na azért nappal árnyéknak is. Igaz, hamar katlanná melegszik.

Miután mindenki elhelyezkedett, kiválasztottunk egy helyet a tengerhez közel, és a Rafitól kapott szénből /beduin tüzelő, amit persze tőlük vett/ tüzet csináltunk. A Nap ekkor már a tengerrel szinte egy vonalba került, csodálatos aranyhidat alkotva.

– Menjünk be a vízbe, onnét csodálkozzunk. Amúgy meg csak most lehet rendesen fürödni, mert itt azért van cápa is. Este nem ajánlatos bemenni a tengerbe. Aki mégis megteszi, az magára vessen.

Felejthetetlen élmény a naplementében fürödni. Bárhol – ahol tenger van – eleve egy ragyogó dolog a naplemente, de itt valahogy egészen más. Lassan besötétedett és elkezdtünk készülődni, hogy valamiféle élelmet is készítsünk. A kétaksis hűtő nagyon jól jött. Nem csak azért, hogy hidegen tartsa az italokat, hanem a fagyasztott dolgok nem engedtek fel dacára a hőségnek. Rafiék telepén is voltak ilyenek. Sajnos nem sok hasznuk volt belőle mert mindig be kellett vinniük a lemerült aksikat a legközelebbi benzinkúthoz, ahol cserélgették őket. Csak a benzinkút az volt vagy harminc kilométerre innét.

Lassan előkerültek az edények, és a lányok néhány fiúval lázas főzőcskébe kezdtek. Először steakben gondolkodtak, de mivel az időigényes, másképpen döntöttek. A csirke hamarabb elkészül és kevesebb munka is. Így csirkeragut készítettek két nagy fazékban /a bográcsot nem nagyon ismerik errefelé/. Hamarosan orrcsiklandó illatok kezdtek terjengeni a levegőben. Többen odagyűltek a szagra, na meg a látványra. Nekiálltunk jóízűen eddegélni. Persze, hogy adtunk azért kóstolót a bámészkodóknak is, akik meg italt hoztak cserébe. Svéd ás dán fiatalok voltak, és már vagy két hónapja lebzseltek itt. Jó páran közülük eltervezték, ha kifogynak a pénzből, elmennek önkéntesnek valami közeli kibucba, vagy mosávba, és effelől érdeklődtek. A Hold is csodás színeket varázsolt a tengerre. Többen is be akartak menni fürödni, mire Meni Rafival egy történetet mesélt el.

– Vagy két éve annak, hogy szinte havi rendszerességgel jöttem le Rafi Nelsonba, ha időm engedte. Volt egy kis tapasztalatom már búvárkodás terén, mert látogattam az éjláti búvár klub kezdőknek tartott kurzusait. Két ottani haverommal jöttünk le, és olyankor bemerészkedtünk mélyebbre is. Pont hasonló társaság volt, mint most, mert a nagy svéd teniszező Björn Borg erre járt egy másik nagy teniszezővel együtt, aki nem volt más, mint az argentin Vitasz Gerolajtisz. Tehát főleg észak–európai és argentin turisták voltak akkor itt. Rafi Nelson barátunk figyelmeztetett minket, ne nagyon menjünk fürödni estefelé, amikor már nem látni, mert többször is láttak cápákat. De volt a társaságban egy fiatal, szőke dán lány, akivel nem lehetett bírni. Ő minden figyelmeztetés ellenére bement a tengerbe. Ha csak a parthoz közel lett volna, talán megússza, de beljebb úszott. Nem nagyon figyelt rá senki, csak amikor a velőtrázó sikoltást meghallottuk. Ahányan voltunk, mindenki ugrott. Én a két barátommal, akik profi búvárok voltak, rögtön átláttuk a helyzetet. Valahogy  sikerült megbolondítani a cápákát egy pillanatra, megzavarta őket a nagy mozgás, ahogy sokan berohantak a vízbe. Ezt használtuk ki mi, és a lányt sikerült még élve kihalászni. Rettenetes állapotban volt. A hasát és a lábfejét érte a támadás. Szerencsére van a környéken éppen elég bázis, ahonnét a helikopter időben érkezett. Először Éjlátra vitték a joszeftáli kórházba, ott valamelyest stabilizálták az állapotát, majd átszállították Ber Sevára, a Szorókába. Megmentették, de örök nyomai maradtak testén a cápák roncsolásának. Éjlaton, az öbölbeli strand két okból is biztonságos. Először is van háló egészen a fenékig. Ez nem csak a cápák miatt van, hanem régen voltak vállalkozó kedvű terroristák, akik mint békaemberek próbáltak bejutni izraeli területre. Akaba szinte egy ugrásra van Éjláttól. Pontosan szemben van Éjlattal. Szerencsére a jordánok nem szívlelik a palesztin terroristákat, innen már nem érhet minket támadás, mióta Husszein király kiebrudalta a őket az emlékezetes Fekete szeptember során. Viszont lejjebb a Vörös–tenger mentén csupa olyan ellenséges arab ország van, akik támogatják a terroristákat. Ezért épült az obszervatórium, ami a tengerfenékig megy ötméteres mélységig és ahonnét lehet tanulmányozni a tengeralatti élővilág csodáit. Ide utcai ruhában lehet belépni semmi különösebb felszerelés nem szükséges. Az egész olyan, mint egy tengeralatti kilátótorony. Mikor ezt építették, vele egyidőben csinálták a rácsozatokat is. Minden helyen, ahol nincs ez, az úgynevezett életmentő, tilos a fürdőzés. Nem hiába van kitéve háromnyelvű figyelmeztető tábla.

A társaság megköszönte Meni előadást, tapsoltak a végén, mint egy nagy előadónak.

– Köszönöm a tapsot, de nem azért meséltem, hogy sikert arassak vele, hanem, hogy figyelmeztessek mindenkit. Avi, szánnál rám öt percet? Maradhatunk itt is, elvégre nem árt, ha mindenki hallja.

Engem elfogott a rémület persze, hogy most jön a nagy letolás az egész déli műsorért.

– Szóval, hogy előre mentetek az egy dolog. Smulik úrtól majd biztosan megkapjátok ezért a beosztásotokat. Amit meg Éjlaton rendeztetek, az szintén nem semmi volt. Ha nem érek oda időben, akkor most nem itt, hanem a micpe ramoni MP kóterjában ülnénk. Tudtam én, hogy a felpakolt dzsipek mekkora feltűnést keltenek, ezért nem örültem, hogy eltüntetek előre. Szóval mostantól kezdve semmi önállóskodás. Együtt megyünk mindenhova, oszlopban. Errefelé már érheti az embert nem várt meglepetés, és ha feltűnést is kelt a látványunk, mert ugye nem mindennapi látvány, hogy négy dzsip tele bakákkal oszlopban rója az utat, könnyebb igazolni magunkat, mint külön–külön. Értve vagyok ugye?

– Értve!

– Na, lassan menjünk aludni is. Holnap korán hajnalban szeretnék indulni tovább, amikor még nincs meleg.

Lassan elcsendesedett a tábor, mindenki nyugovóra tért.

18.

Még nem kezdett világosodni az ég, szinte teljesen sötét volt minden, mikoris valaki elkezdte rázni a vállam.

– Alszol még, vagy nem akarsz napfelkeltét nézni?

Félig álmosan felkönyököltem. Sosi guggolt mellettem.

– Mennyi az idő?

– Hajnali három múlt.

– Hajnali három? Ugye viccelsz, hogy most lesz napfelkelte? Talán. Volt vagy 11h, mire elaludtam. A bázison is többet szoktam aludni, mint itt most, pedig állítólag szabadságon vagyunk.

– Mit morogsz, mint egy láncos kutya? Még fél óra és elkezdődik a színjáték. Érdemes lenne megnézned, ilyet nem mindennap láthat az ember.

– Jól van na, meggyőztél. A többiek is ébredeznek?

– Meni már el is tűnt valamerre, üres a hálózsákja. Gidon sincs itt, biztosan Daliát lesi.

– Tudsz egy kávét szerezni valahonnét? Nem volna rossz valami harapnivaló sem, de elég a kávé.

– Uraságod, ha feltápászkodik és elkísér a konyhának kinevezett bungalowba, akkor egész tisztességes reggeliben lehetne része.

– Na akkor elmegyek a zuhany alá, hogy magamhoz térjek. Várj meg itt.

– Vigyázz, mert a víz hideg, mint a jég. Utána nem fogsz kókadozni, abban biztos vagyok.

Hónom alá vágtam egy törölközőt és elindultam. Még találtam egy szabad tust. Mi a fene – gondolkodtam el. Ha a fél tábor már most fent van, akkor ez a napfelkelte tényleg valami rendkívüli dolog lehet. Lehánytam magamról mindent és beálltam a vízsugár alá. A csap az itt ismeretlen fogalom. Van a tus oldalán egy madzag, mint a WC öblítő tartályoknál. Meg kell húzni, és addig folyik a víz, amíg az ember húzza, na meg amíg a tartány ki nem ürül. Mert ugye itt nem a Mekorot vízművek szolgáltatja a vizet, hanem a természet. Meghúztam a madzagot. Naivan azt gondoltam, hogy langyos lesz, és nem jéghideg, ahogy Sosi beharangozta. Már nem volt értelme ugrani semerre, az első adag teljesen nyakon vágott minden téren. Teljesen felébresztett, és ha már alatta vagyok, úgyis kiverte az álmot a szemeimből, nem árt teljesen felfrissülni. A mellettem levő fülkéből halk suttogást hallottam. – Ki a franc enyeleg itt? Vagy ezeknek melegvíz csorog a csapból? Hideg víz alatt, hogy lehet így enyelegni? Vagy eszkimók lennének? – Kezdtem pofátlan módon hegyezni a fülemet. Még a csapot helyettesítő madzagot is elengedtem, ne zuhogjon a víz. Nem volt vitás, hogy egy férfi és egy nő állnak a zuhany alatt és folyatják magukra. – De fura ízlésetek van? Más még melegvíz alatt sem bír így játszadozni. Aztán meguntam a pofátlan hallgatózást és kimásztam a tusból. Megráztam magam, mint a loncsos kutya. Kicsit le is törölköztem, aztán anyaszült meztelen kezdtem kicsit tornászni, hogy valamelyest felmelegedjek. Hogy volt–e nézőközönség, vagy sem, nem tudom, de elfojtott röhögést véltem hallani.

– Hé, ne tartsátok vissza, mert az nem egészséges – kiáltottam el magam. – Tudom, nem vagyok egy férfiszépség, de mindenem van, ami egy férfinek kell.

Mire egy hang:

– A látszat nem bizonyíték. Másnak is lehet mindene, mégsem képes vele semmire.

– Tudod mit? Gyere ide és győződj meg róla!

Választ nem kaptam rá, csak kirobbanó röhögést, na meg egy vakuvillanást.

– A fotózásért felárat fogok felszámítani.

Mire magamra ráncigáltam a cuccomat, már üres volt a placc, illetve az illető jobb búvóhelyet talált magának. A konyhai bungallowban már zajlott az élet. Kávé, sajt, marmeládé meg tojás volt az asztalokon.

– Aki halat meg zöldséget is akar, az várjon, azonnal érkezik az utánpótlás.

A társaság nagy része már ott ücsörgött. Meni a kávéját szürcsölgette.

– Ami igaz, az igaz. Nem lehet rátok fogni, hogy lusta banda. Bezzeg a bázison még hétkor is alig lehet lelket verni belétek. Menjünk ki gyorsan, pár perc, és rendkívüli élményben lesz részünk.

Kitódultunk a szabadba. A csillagok még láthatók voltak, de fényük egyre halványodott. A környező hegyek és dombok lassan kezdtek formát ölteni a sejtelmes fényben. Először csak halványan kezdett derengeni. Olyan szürkületfélére váltott az egész. Mikor a nap elérte a hegyek magasságát, kezdett beköszönteni a nappali fény. De ez még csak a kezdet volt. Kivilágosodott és az eddig sejtelmes tárgyak felvették eredeti, valós formájukat. Viszont a hegyek? Először csak a Nap fénye meg a korongja látszott. Aztán minél feljebb kúszott a horizonton, annál fantasztikusabb színekbe öltöztette a tájat. A vörös és piros szín valamennyi árnyalata láthatóvá vált. Kicsit olyan volt az egész, mint egy reggel felébredő nő a tükör előtt, aki végig próbálja az egész ruhatárát, míg végül megállapodik egynél. Sokat fényképezett mindenki, hogy igyekezzen megörökíteni a látványt.

– Akik még nem ettek, nem ittak, azok most tegyék meg – adta ki az ukázt Meni. – Kezdjetek pakolni lassan, aztán megyünk is tovább Jamitig.

– És fürdés már nem is lesz most a hajnali tengerben?

– Bocsássuk szavazásra – tanácsoltam.

– Ám legyen, de ha melegetek lesz útközben, akkor magatokra vessetek, Én szóltam. Ha dél előtt elérünk Jamitba, ami nagyon jó lenne, akkor megússzuk a forróságot és a mosávban átvészelhetjük anélkül, hogy nagyon megviselne. De ha nem, nem?

– Akkor fövünk, mint idáig jöttünkben.

– Nem egészen Efi! Itt sokkal nagyobb a hőség, mint mifelénk Éjláton. Van egy órátok mindenre, de legkésőbb fél hétkor indulunk. Nem akarok se rohanni, se csigamódra menni, és ahogy mondtam, délben Jamitban szeretnék lenni.

Legtöbben hagytak mindent, ahogy van, és elrohantak átöltözni, de sokan csak berohantak a tengerbe, amiben éppen voltak. Trikóban, bugyiban, vagy gatyában.

– Te nem mész fürödni, Avi?

– Most? Tudom milyen hideg a víz ilyenkor. Szó se róla, úszni nagyon kellemes benne. Annó, mikor még „friss hús” voltam, haverokkal lejöttünk Éjlátra. Félig stoppal meg busszal. Pénzünk, az nem nagyon volt, így kint aludtunk a tengerparton. Reggel korán felkeltünk persze, nem csak a napfelkelte miatt, hanem mert tisztálkodni, tusolni akartunk rendesen, hiszen vagy két napja csak mászkáltunk. A hideg tus után persze nagyon kellemes, simogató volt a tenger, de amikor ismét bementünk, már hideg volt. Ilyenkor reggel nem szeretem.

– Nem beszéltünk előzőleg erről, de egy véleményen vagyunk. Ismered errefelé az utat?

– Nem. Most járok erre először. Csak felülről ismerem a Szinájt, az égből. Sokat repkedtünk errefelé, Abu Rodeszig az olajkutakig, és kicsit feljebb is. 

Térképet terített ki a homokba.

– Itt vagyunk most – bökött a térképen egy pontra – és ide megyünk. Így térképen nem nagy a távolság, mint ahogy a valóságban sem, de pocsék az út. Hiába aszfalt, mindent homok borít. Nyolc után megbízhatóan negyven fok felett lesz már. Itt van a mosáv és mellette a Nahál bázisa. Délben akarok odaérni, hogy kaphassunk enni–inni és ne kelljen ki–be pakolni.

– Este akarsz Ofirába érkezni, gondolom.

– Pontosan. Sok látnivaló nincsen arra. Valamelyik bázison, vagy a légierőnél, vagy a tengerészetnél meghúzzuk magunkat. Reggel tenger, délig, utána eszünk a bázison és délután indulunk vissza.

– Akkor a Szináj hegyet, Szanta Katerinát ki is hagyjuk?

– Dehogy hagyjuk. Vasárnap éjszaka indulunk Ofirából. Valamikor éjjel érkezünk majd meg a Szináj hegyhez. Gyalog kell felmenni, ami elég szép táv, de a látvány majd mindenért kárpótol minket. Utána eszünk és megyünk is tovább. Szanta Katerinában megnézzük a kolostort, és utána megyünk is vissza a bázisra.

– De Meni az már hétfő, és a társaságnak vasárnap estig van kimenője.

– Ne problémáz. Az Isten sem egy nap alatt teremtette a világot. Reggel tízre a bázison leszünk. Leváltani nem kell senkit, hiszen mindenki szabin volt. A fejesek meg csak nem akarnak majd tőlünk extrákat. Ha meg igen, várnak a sorukra. Mindenért én vállalom a felelősséget, mint mindig.

A megbeszélt időben indultunk tovább. Néptelen volt az országút. Nem akadályozta senki sem, hogy konvojban haladjunk. Tíz óra felé egy parkolóhoz értünk, ahol leálltunk.

– Tíz perc pihenő. De komolyan mondom, mert különben megfövünk az úton. Nézzétek meg a gumikat is. Tudom, tűzforró mind. Szóval igyekezzetek. Nem akarok semmi problémát útközben. Remélem, kibírják a tragacsok a még hátralevő pár kilométert.

Szétszéledt a társaság, és valóban tíz perc sem telt el, ismét úton voltunk. Szinte olvadt minden. Amerre a szem ellátott homok és homok. A távolban sejtelmesen rezgett a levegő a melegtől. Cirka másfélórás végtelennek tűnő autókázás után megétkeztünk Jamitba. Ez évekkel ezelőtt egy elátkozott, Isten háta mögötti településnek számított. Pár merész telepes lejött ide és megpróbált gazdálkodni a homokon. Nehezen ment, de a verejtékes munkájukat eredmény koronázta. Zölddé tették a sivatag egy részét, és termőfölddé alakították a sivatagból kiszakított darabot. Pár év alatt várossá kezdte kinőni magát. Jöttek a telepesek, építkeztek, fejlesztettek. Majd megjelent a Nahál első egysége is. Ezek fiatal kibucnyikok, akik a katonai szolgálatuk alatt új települések alapjait teszik le. Elkezdenek gazdálkodni, építkezni, és megteremtik a lehetőséget a gazdálkodásra. Cirka egy évig maradnak. Akik utánuk jönnek, azok már félig kész terepet kapnak. Az ő feladatuk a továbbfejlesztés. Évenként újul persze a gárda. Aztán miután az alapítók leszolgálták a teljes katonaidejüket, visszatérnek a településre, és itt is maradnak véglegesen. Jól bevált szisztéma ez, hiszen az országot is hasonló módon építették fel. Az egyik alapoz, a másik épít és az utána jövők gazdálkodni kezdenek, amíg az alapítók visszatérnek. Jelenleg Jamitban és környékén vagy ötszáz család él és gazdálkodik. Pont ebédidőben érkeztünk, ahogy Meni kiszámította.

/folyt. köv./