Rossner Roberto : Gyermekkori önarckép I. rész

A szerz? arcképe „kölyökkutya korából”

                                                                  

                           A szépséges M. Krisztának

                                                         Szerelmes szeretettel

                                                   Valamint szüleim emlékének      

                                                      Soha el nem múló hálával

                                                                       R. R.

                                           

                                                            

                                 1. ÁLLATB?RÖN, KANDALLÓ EL?TT

 

A küls? ajtó nagy döndüléssel, visszhangot verve becsapódott, és Nemo kapitány egyedül maradt a Nautilus irányítótermében.  Gyengéden behúzta, egészen ütközésig a tükrös bels? ajtót, majd teljes figyelmével a m?szerfalhoz fordult. Tudta, hogy a következ? pillanatok különös jelent?séggel bírnak úgy maga és legénysége, mint hajója számára. Emberéletek akár – múlhatnak a helyes, vagy téves man?verezésen; s az emelkedés, melyre tengeralattjáróját hamarosan kényszeríteni fogja – gyakorlatilag függ?leges. Márpedig a Nautilussal mindezideig csupán haránt vonalú süllyedésre és emelkedésre vállalkozott.

 

    A kapitány mellén összefont karral, szigorú tekintettel és elvékonyodott ajakkal várakozott. Számolt a veszélyekkel, s úgy döntött, hogy kísérletét végrehajtja. Még egyszer utoljára végigtekintett ellen?rzésképpen a kallantyúk, bizgenty?k és nyomógombok állásán. – Gyerekjáték lesz – gondolta – kit?n? hajó a Nautilus.

   – Víztartályokat kiüríteni! – szólt a mikrofonba.

   – Víztartályokat kiüríteni! – visszhangzott végig a parancs a tengeralattjáró teljes fedélzetén, az orrtól a tatig.

   – Emelkedésre felkészülni! – nyugodtan megvárta, amíg ez az utasítás is végigszánkázik ekhózva a fedélzeten, majd jobbját az irányítógombra helyezte.

   – Várni! – hallatszott ekkor valahonnan kívülr?l – Várni a lifttel, kérem!

   Nemo kapitány bosszúsan engedte el a „III.em.” feliratú (balról a negyedik) nyomógombot, és nagyot sóhajtva a mikrofon után nyúlt.

   – Figyelem! A Nautilus teljes személyzetéhez! További intézkedésig rejt?zköd? fedezékbe, most!

 

   Máris nyílt a küls? ajtó, s ? jólnevelten kihúzta a tükrös, sínen húzható bels?t is. Gárdos néni volt az, a másodikról.

   – Kezét csókolom, Gárdos néni.

   – Á, te vagy az, kisfiam – a hölgy nagyot nyögve lépett a fülkébe – már egyedül kezeled a felvonót? Ez igazán derék dolog, hallod-e? – a néni letette nehéz cekkerét, és mosolyogva folytatta:

    – A másodikra kérném, fiatalember, ha szabad. 

             Nemo kapitány most azt játszotta, hogy ? egy négyéves-forma kisfiú a Corvin-közhöz közel a Práter utcában, és éppen egy liftet irányít. Az álcázás tökéletesnek t?nt, mert a hölgy láthatóan még csak nem is sejtette, hogy ki áll mellette voltaképp a sz?k kabinban. A kapitány minden további fakszni nélkül benyomta a „II. em.” feliratú gombot (balról a harmadikat, ha valaki nem tudott volna olvasni), s a lift furcsa, asztmatikusan hörg? hangokat hallatva nekiveselkedett az emelkedésnek.

 

    – Minden kijelz? zöld, minden mutató határértéken belül – hallgatta a kapitány a láthatatlan fülhallgatójába érkez? megnyugtató jelentést, amire még a kisfiú is rábólintott, amint mosolyogva nézte a cigarettás paklijában kotorászó Gárdos nénit. 

    A néni er?s dohányos volt. A fiú többször belegondolt már, hogy ha volna esetleg egy olyan verseny, mondjuk világbajnokság, hogy ki tud több füstöt kifújni egyetlen szál cigarettából, úgy Gárdos néni bizonnyal pályázhatna a dobogós helyek valamelyikére. Általában négy slukkra intézett el egy cigit, egy-egy szívás után sokáig benntartva, majd utána orrán-száján b?ven eregetve engedte ki a füstöt.

    A hölgy éppen „Terv” márkájú cigarettája els? szippantásának kiáramoltatásával volt elfoglalva, s a fiú, többször titkon odapillantva azt próbálta megállapítani, hogy vajon a néni fülén át is jön-e ki némi füstmennyiség?                                                                              

 

    – Ugye szereted a szüleidet? – kérdezte hirtelen Gárdos néni. A kérdés annyira váratlan és zavarba ejt? volt, hogy a fiú, minden jólneveltségér?l elfeledkezve még válaszolni is elmulasztott, csak úgy bólintott, hogy igen.

   – Helyes – mondta a hölgy, és nikotin-sárga ujjával mellbe bökte a fiút.

   – Szeretned is kell ?ket! Érted? Nagyon kell ?ket szeretned! – Gárdos néni valahová a liften kívülre nézett – Legjobb Emberek ?k.

   – Tudom, hogy ?k a legjobb emberek – mondta a fiú az orra tövét vakargatva, mert most már meg tudott szólalni.

 

   De Gárdos néni gondolatban már máshol járt.

 

   – Legjobb Emberek – mondta – így mondjuk: Legjobb Emberek.

 

   A fiú nem értette pontosan; mi volna a különbség legjobb emberek és a legjobb emberek között, de nem er?ltette a dolgot. Hozzászokott már, hogy a feln?ttek gondolkozása és mondatai nem voltak mindig egykönnyen érthet?ek, s?t gyakran inkább t?ntek zavarosnak, olykor kifejezetten homályosnak ezek a megnyilatkozások, s nem csak akkor, amikor a feln?ttek egymás között beszélgettek, hanem id?nként olyankor is, ha direkt szóltak az emberhez. Arról is lemondott – egyel?re – hogy a feln?ttek minden szavát megértse: mint drága és egzotikus ékszerek, ha fölcsillannak egy pillanatra, úgy röpködtek gyakran a feje fölött olyan izgalmas szavak, mint például ekvivalens, cisztercita, interdiszciplinális, vagy éppen moszkovita. E kifejezéseknek nem csak, hogy az értelmét és jelentését nem lett volna képes megfejteni, de a szavak puszta megismétlése is lehetetlennek t?nt számára. Ha id?nként kísérletet tett, hogy megjegyezze valamelyik dallamos és jól cseng? kifejezést – a fránya szó, alighogy befáradt nagy nehezen az egyik fülén, azon nyomban – iszkiri – el is illant, ki a másikon, hogy írmagja se maradjon többé a buksi fejecskéjében.

 

  A lift az els? emeletnél, Gárdos néni a harmadik slukknál tartott. A néni egyébként nagy tiszteletnek örvendett a házban, legalább is a magukat „jobb emberek”-nek nevez? lakók körében, akik közé a fiú családja is tartozott. A nagy Práter utcai bérház lakóközösségének mintegy a fele – ahogy hallani lehetett – valamiféle büntetésb?l lakott itt, valamennyi ilyen család gondosan társbérletekbe zsúfoltan.  E családok közös jellemz?je volt, hogy „valaha szebb napokat láttak”, azaz, hogy azel?tt gazdagok voltak, most pedig szegények.

 

    A lakók másik fele volt az ellenség. ?k régebben voltak szegények, most viszont f?bérl?kként lakták a nagyobb lakásokat. Sokan közülük a város peremér?l, s?t messzi vidékekr?l, egészen kicsi falvakból, tanyákról származtak, s számosan ebben a házban ismerkedtek meg a folyóvízzel, a WC-vel, s a villanyvilágítással. Ahogy a feln?ttek gyakran mondogatták: – Ezek a szerencsétlenek ezer szállal köt?dnek a rendszerhez, amelynek mindezen áldást köszönhetik. Kell?képpen hálásak is – mindezek okán miránk roppantul veszélyesek. – A „jobb emberek” gyermekei egészen kicsi koruktól kezdve rá voltak nevelve, hogy óvakodjanak a másikaktól.

 

    – Ezek figyelnek minket, és jelentéseket írnak rólunk – mondta a fiú apja egy alkalommal – rend?rségi besúgó közülük nem egy, nem kett?. Spiclik. Árulók. Akit pedig följelentenek, megvádolnak valamilyen csúnya hazugsággal, azt esetleg el is viszik. Jönnek érte éjjel, fekete autóval, és elviszik. Márpedig akkor vége mindennek.

 

    A ház „jobb gyerekei” félkörben ültek ezen az estén a fiúék szobájában, hajában sült krumplit eszegettek egy késhegynyi igazi vajjal, és megszeppent arccal próbálták elképzelni a lehetetlent. Minden gyerek, a legkisebb is, aki már tudott beszélni, kívülr?l fújta a legfontosabb megtanulandó mondatot: „Nem tudom, néni kérem (bácsi kérem), tessék megkérdezni a szüleimet”. A feln?ttek id?r?l id?re kikérdezték ezt a leckét, mint a Himnuszt, vagy a Szózatot, s mindig, újra és újra nagyon komoly, s?t ijedt arccal parancsba adták, hogy minden létez? kérdésre ezt kell válaszolni.

 

   – Ne felejtsétek el – tette hozzá Mátéffy bácsi az els?r?l, aki szintén jelen volt, és nagy mutatóujjával int?n hadonászott – minden kérdésre ezt és csak ezt szabad válaszolni!

  Mátéffy bácsi volt a házban a rangid?s – már ahogy a feln?ttek nevezték – s noha csak meghatározott helyen és id?ben szabadott ?t gróf úrnak szólítani, azért érezhet?en mindenki hallgatott rá, az egykori világutazó diplomatára. A bácsi a csendes passzivitás híve volt, ellenzett és tiltott mindenféle lázas és oktondi h?börgést a házban. Azel?tt három vármegyében voltak földbirtokai és kastélyai, most pedig egy ismert gyógyszergyár portása volt. Fél tucat nyelven beszélt folyékonyan, s id?nként könyveket adott kölcsön a gyógyszergyári kutatóknak.

 Gárdos néni szintén a „mieink” közül való volt. Tudni lehetett, hogy családjának gyárai voltak és a belvárosban laktak egy palotának is beill? házban. A néni jelenleg szemfelszedésb?l és m?stoppolásból tartotta fenn magát, az Üll?i úton, egy szuterén-szer? üzlethelyiségben vakoskodott egész nap, és irgalmatlanul öreg volt már. Egyszer, mintha említette is volna valaki, hogy ha nem sokkal is, de már elmúlott ötven éves. A megélt éveknek ezt a mennyiségét a fiú – a számokat még nemigen ismervén – az emberi életkor legvégs?bb határa körülire tette. 

   A hölgy mindazonáltal nagyon is jól tartotta magát. Miként a ház valamennyi lakója, ? is fával f?tött, s t?zifáját maga aprította, rakta tornyokba, s hordta fel zsákjában. Soha nem fordult el?, hogy panaszkodott, vagy segítséget kért volna bárkit?l is. Az is tudnivaló volt róla, hogy régen, nagyon régen, a harmincas évek közepe táján, amikor a néni még fiatal volt, elhagyta a családját és Spanyolországba utazott valamiféle mozgolódás, vagy mozgalom, vagy micsoda okán, mert hogy a Gárdos néni spanyolos volt.

 

   Hogy a „spanyolos” szó mit jelent, ezzel kapcsolatban semmiféle nehézség sem adódott. A fiú nemrégiben moziban volt a szüleivel, s a híradó és a nagyfilm között éppen Spanyolországról vetítettek valamiféle rövidfilmet. Vadul tajtékzó bikák el?l futva menekül? embertömeget lehetett látni, egyesek a sz?k utcák falára, alacsony erkélyeire is felkapaszkodtak a megvadult állatoktól való félelmükben. Azután homokos tengerpart volt látható strandoló turistákkal, majd egy csomó kastély, szép házak, múzeumok. A filmet táncbetét zárta. Agyonizzadt, hosszú hajú, bajuszos férfiak gitároltak, számosan, félkört alkotva tapsoltak és hangoskodtak, míg egy n?, szúrós tekintet?, fekete asszony hosszasan dübögött a lábaival, miközben mindenfélét ordibált – nyilván spanyolul.

 

    A fiúban futólag fölmerült, hogy mi lesz, ha Gárdos néni hirtelen tapsolni       kezd a feje fölött, s nekiáll dübögni itt a liftben, amúgy spanyolosan. A néni dülledt szemeit bízvást lehetett szúrós tekintetnek nevezni. – „Ollé!” – ordibálta volna mindeközben Gárdos néni, meg hogy: „Al Hambra!” – esetleg: „Real Madrid!”. Ha az els? kett?ben bizonytalan volt is; a harmadik mondatról biztosan tudta, hogy spanyolul van, mert az egyik barátjának volt egy ilyen nev? – mások által remegve kívánt és irigyelt – gombfoci csapata.

 

     A felvonó sz?k kabinja mostanra teljesen megtelt füsttel. Gárdos néni egyetlen határozott mozdulattal eltaposta a csikket, ám úgy t?nt, egyáltalában nem akarózott neki dübögni a lábaival. – Biztosan – gondolta a fiú – csak a spanyol nemzeti ünnep alkalmából tesz ilyeneket.

 

     Mégsem ez volt az id?s hölggyel kapcsolatos leginkább zavarba ejt? ismerete, hanem, hogy a néni állítólag a férjével, valamint az öt éves kislányukkal együtt harcolt a világháborúban. Behívták, vagy hogy lehetett, és elvitték ?ket. Hátborzongató volt belegondolni, hogy háború esetén – ha igaz mindaz, amit hallott – ötéves kislányokat is behívnak katonai szolgálatra. Ez ellenkezett a józan ésszel. Egész addig úgy tudta, hogy a háborúban feln?tt férfiak lövik, szúrják és micsinálják egymást.

 

    A szövevényes történetb?l annyi mindenképpen világos volt, hogy a fiú nagyapja és Gárdos néni apja ismerték egymást, mi több, üzletfelek, s?t barátok voltak. A háború vége felé nagyapó, illetve a család, hosszabb id?re vendégül látta Gárdos néni szüleit, meg még pár embert. Talán, mert kibombázták ?ket, illetve pontosan nem is tudni, hogy miért. A fiú családja akkor még a Sváb-hegyen lakott a Mártonhegyi úton egy szép nagy házban, amelynek nagy pincéje is volt. A történet szerint ebben a pincében (?) lakott volna sokáig a néni papája és mamája, meg még pár ember, Gárdosék rokonai. Gárdos néninek magának is ott kellett volna lennie a férjével és a kislányukkal, de – így szólt a fáma – a néni férje megtagadta, hogy a fiú nagyapjáéknál lakjon a pincében, inkább elment, sokakkal együtt, vonaton a háborúba, és nem is jött onnan vissza. Vele ment Gárdos néni és a kislány szintén. Csak a néni jött haza, a többiek meghaltak, nyilván elestek a fronton.

 

    A fiú id?nként megpróbálta elképzelni, amint Gárdos néni, a férje és az ötéves kislány éppen szuronyt szegezve rohamot intéz, egyenesen neki az ellenségnek; de néhány dolog fölöttébb zavarosnak t?nt. Például, hogy vannak-e a hadseregben rendszeresítve ötéves kislányok számára méretezett szuronyos puskák, meg ilyenek. Tény, hogy Gárdos néni egyedül jött meg a háború végén, csontig lesoványodva.

 

    Ez utóbbi persze nem volt szokatlan dolog akkoriban, úgy tudta, hogy mások is, sokan, nagyon sokan eléggé lesoványodtak a háborúban. Maga a fiú apja is negyven kiló volt mindössze – ahogy hallotta – amikor hazatért. Pedig az apja a háború végét?l még táborozni is volt, valahol Oroszországban, a sarkkörön túl. Hú! A sarkkörön túl! Mint Amundsenre, vagy Scott kapitányra, úgy gondolt néha az apjára, bár ez a tábori élet nem lehetett valami vidám dolog, mert az apja nem igazán beszélt róla. Pontosabban szólva sohasem beszélt azokról a dolgokról. Csak nagy ritkán szólta el magát, mint például egy ízben, amikor a fiú szomorúan és vonakodva turkálta vacsoránál a híg paradicsomlevest. Apja, csak úgy maga elé szórva a szavakat, így beszélt: – Bizony, voltak évek az életemben, amikor esténként a jeges hó alól kikapirgált félig elrothadt káposztatorzsát próbáltuk legy?rni, s közben egy tányér ilyen, forró leveskéért imádkoztunk. – a fiú nem szerette volna magát csontig lesoványodva látni, így aztán nekilátott bólogatva a leveskének.

 

    A lift megállt a másodikon, de a bels? ajtó, amely hajlamos volt beragadni, most is megmakacsolta magát; együttesen próbálták kinyitni, s jó volt tudni, hogy a néni eléggé ügyes volt az ilyen praktikus dolgokban. Néha el?fordult, hogy a legváratlanabb pillanatokban, például nyár végén, ?sz elején, amikor se karácsony nem volt, se húsvét – becsengetett, és saját sütés? kisebb, de nagyon finom fonott kaláccsal kedveskedett, amelyr?l oly jó volt lecsipegetni a rásült mákszemeket. Ilyenkor mindnyájan, ünnepélyesen, feszengve ültek az egyetlen szobában, ami a fiúnak és szüleinek a társbérletben rendelkezésére állt. A néni csak egy kávét fogadott el, s látszott rajta, hogy nagyon szeretne rágyújtani. Egy bizonyos Shana Tova nev? ismer?sét emlegette, s folyton valami nagy adósságról beszélt, amit lehetetlen volna letörleszteni, mire a fiú szülei minduntalan afféle elhesseget? mozdulatokat tettek, hogy dehogy, meg ugyan már, szóval így valahogy. Rövid, zavart, udvarias, de vontatott beszélgetés után a néni el is búcsúzott, s már az el?szobában, nagyban pöfékelte Terv cigarettáját. Mindazonáltal ezek a fonottkalácsos látogatások évr?l évre megismétl?dtek. 

           A hölgy most kiszállt a kabinból, majd szelíden mosolyogva visszafordult.

 

   – Azért ne nagyon száguldozz ezzel a m?tárggyal. A lift veszélyes üzem. – Aztán a zsebébe nyúlt, és egy kellemesen hideg valamit csúsztatott a fiú kezébe.

   – Ez a magáé, fiatalember. Köszönöm a fuvart. 

   A fiú egy pénzérmét pillantott meg a tenyerében. A számokkal még nem igazán volt tisztában, de könnyen felismerte az érme hátoldalán, az üll?n ül? kalapácsos munkásemberr?l, hogy egy ötvenfillérest kapott a nénit?l. Mosolyogva nyújtotta vissza.

   – Tetszik tudni, hogy ezt nem fogadhatom el.

   Gárdos néni azonban éppen akkor csapta rá a küls? liftajtót, már csak a hangja hallatszott.

   – Mondd csak meg, hogy kit?l kaptad. Üdvözlöm a szüleidet. Holnap találkozunk. 

  Ötven fillér valóságos vagyon volt. Egy egész gombóc fagyi – persze nem most, október végén. Aztán három egész kréta – a fiú nem is emlékezett, hogy volt-e a kezében valaha egy egész, érintetlen kréta; akkorka kis csonkokkal rajzolgattak a gang kövére, mint egy feln?tt körme -, vagy egy similabda a közeli trafikban – ezek a dolgok ritkaságszámba men? kincseknek számítottak. A fiú sóhajtott egyet és zsebre vágta az érmét. Nincs értelme a fantáziálásnak, mert úgyis odaadja az anyjának. Mindenféle extra, vagy talált pénznek ott a helye. Így tanulta, s ez így is van rendjén.

    Winnetou kiszállt a liftb?l a harmadikon, s lopva körülnézett. Komancsokat sehol sem látott, ám ez nem jelentett semmit, hiszen azok mesterei voltak a rejt?zködésnek. Elfüggönyözött ablakok mögül, felhajtott postai bedobónyílásokon keresztül folyt a legmagasabb szint? leskel?dés; a megfigyel?sdi. A fiatal apacs f?nök azonban jól ismerte a terepet, még jobban az ellenség szokásait; lehajolt, s a lepöccintett cigarettahamu, s az eldobott csikkek hiányából megállapította, hogy közvetlen veszedelem nem fenyeget. Leküldte a felvonót és lenézett a lépcs?házba, majd föl, a negyedik emelet, s a padlás, a gépház irányába. Nem látott komancsokat sehol.

 

            – Nahát, ez a Gárdos néni! – álmélkodott az anyja, amikor beszámolt a történtekr?l. A fiú anyja híresen jól tudott pénzt beosztani. Fogta, és különösebb szívbaj nélkül berakta az ötvenfillérest a fiókba, ahol a rezsire és élelmezési kiadásokra szánt pénzt tartották.

   – Jó lesz holnapra. Nagyon várod már? – kérdezte, s futólag megsimogatta fia arcát.

   – Ugye a Krisztáék nem utaztak el? – a fiú hangjában némi ijedtség vibrált – Nem ilyenkor szoktak elutazni?

   – Csak nem képzeled, hogy kihagyják a holnapi napot! – mondta az anyja nyugtatólag – Nem, ne aggódj, csak Halottak Napjára utaznak el majd, s az csak másfél hét múlva lesz esedékes. Kakasdra mennek majd, a szépséges Tolna megyébe, tudod, hogy a mamája ott n?tt fel, s a te Krisztád is ott született.

   – Igen, az én Krisztám Kakasdon született – jó volt még egyszer hangosan kimondani, volt benne – nem is a mondatban, hanem a hangosan kimondásban – valami szívmelenget?.

 

   Anyján a fehér köténye volt, amelyben tésztát szokott gyúrni, s ez felkeltette az érdekl?dését. Rákérdezett volna, de anyja megel?zte. 

   – Nézd csak, ezt neked tettem félre. Milyen érdekes gyufacímke! Nem érdekel? Nem akarod leáztatni?  

             Ezid?tájt a házban minden gyerek gy?jtött valamit. A cigarettás doboz és a papírszalvéta volt a men?. A negyediken lakott egy tizenkét éves srác, Peti, akinek rengeteg cigis doboza volt már, többségük külföldi persze, s volt közöttük néhány ritkaságnak számító kemény dobozos is. A nagyfiú eléggé utálatos módon, könnyedén dobálózott olyan márkanevekkel, mint Memphis, Chesterfield, vagy Dunhill. – Ezt a hátrányt – gondolta a fiú – már úgysem lehetne ledolgozni. – Így nem is nagyon törte magát a dobozok vadászata terén. Ellene dolgozott volna az a tény is, hogy szülei nem dohányoztak, így a folyamatos cserealap-ellátás hiánya amúgy is esélytelenné tette volna. El kellett ismernie ugyanakkor, hogy a srác kollekciója fölöttébb mutatós, s?t egyik-másik darabja nemcsak, hogy értékes ritkaság, de roppant kellemes illatú is – f?leg Gárdos néni Terv-cigijével összehasonlítva.

 

   A papírszalvéták gy?jtését eleve kizárta, mert azt lányos tevékenységnek tartotta. A gyufacímkékkel azonban korábban tett egy kísérletet, csakhogy – borzasztóan ügyetlen lévén – soha, egyetlen címkét sem tudott épségben leválasztani a skatulyáról, így legokosabbnak tetszett úgy tenni, mintha el sem kezdte volna az egészet. Baj fenyegetett, mert a gy?jt?szenvedély a házban mindeközben soha nem látott méreteket öltött, s hát a pénzért kapható holmik, mint például a gombfoci, vagy a játékautók szintén eleve kiestek. A bélyeggy?jtést, pedig egész egyszer?en beteges dolognak vélte és tartózkodott t?le. Fél? volt, hogy el?bb-utóbb t?le is megkérdik, hogy mit gy?jt. – Á, semmit, hülyeség az egész – kellett volna felelnie, s el is játszott a gondolattal, hogy majd úgy tesz, mint aki fölötte áll az ilyen gyerekes izéknek.

 

   Másrészr?l viszont tudta magáról, hogy ezeknek a „gyerekes izéknek” ? éppen úgy rabja lett, mint a többiek, csupán a szenvedelmes gy?jtés tárgyát még nem találta meg. Az ezzel kapcsolatos gondolkodás meglep?en sok idejét emésztette föl.

 

   Egy alkalommal, amikor éppen azon spekulált, hogy ?, amikor ilyen fontos dolgokon jár az agya, az több kell legyen szimpla gondolkodásnál, hiszen a gondolatai nem cikáznak egyszer?en ide-oda, hanem… jaj, mi is az a szó?…  Múltkor hallott egy pont idevágó remek kifejezést… hogy is?… Hopp, már meg is volt: töpreng, töprengés.

 

   – Min töprengsz? – kérdezte t?le mellette elhaladtában valamelyik feln?tt, amint a harmadik emeleti gangon üldögélt kisszékén, s a szép Krisztát várta, hogy kártyázzanak, vagy társasozzanak ebédig. A néni még az elgondolkodó, komoly kis arcát is megpaskolta gyengéden. Szóval ? most töpreng – állapította meg. És akkor hirtelen beugrott az ötlet: szavakat fog gy?jteni! Ahogy ezt a szót, ezt a töpreng-et begy?jtötte, majd sok más, nagyszer? és ritka szót elcsen a feln?ttek beszédéb?l. Saját szó-gy?jteménye lesz! Hohó! A többieket majd jól megeszi a sárga irigység, a szép Kriszta, pedig bizonyosan büszke lesz rá. Egészen beleborzongott a lehet?ségbe. 

   A szabályokat megalkotni, mindössze egy délutánt vett igénybe. Tehát: szavakat lehetett szerezni a feln?ttek és a többi gyerek beszédéb?l, illetve a rádióból. Egy szó birtokba vételének három lépcs?foka volt. El?ször is meg kellett jól jegyezni. Ez egyszer? feladatnak t?nt, ám valójában korántsem volt az. Sokszor el kellett ismételni, magunkban bele-beleilleszteni kés?bbi folyékony beszédünkbe, stb. Babramunka volt, viszont a magányosan töltött perceket szinte falta. A fiú soha többé nem unatkozott, ha egyedül volt.

 

   Aztán jött a szó értelme. A gy?jteménybe csak olyan szót szabadott beilleszteni, melynek jelentése tudható, s a fogalom értelmezhet? volt. A feln?tteket megkérdezni nem ért. Ha olyan szóra akadtunk, amelynek értelme nem volt egyértelm? és világos, a birtokba vétellel várni kellett, amíg a szó még egyszer elénk kerül, s minden esetleges félreértésnek elejét vehetjük. Végül a harmadik lépésben lehetett a szót használni, de csakis értelemszer?en. Szabály volt még, hogy a feln?ttek által kifejezetten és direkte megtanított szavak nem érnek, nem lehetnek a gy?jtemény darabjai.

    Nemrég villamoson utaztak, s a fiúval szemközti ülésen egy bácsi ült, illetve inkább fiatal apukának kellene mondani, ölében a saját fiával, aki ültében kibámult az ablakon. A gyerek nemrég tanulhatott meg beszélni, és a büszke édesapja az egész villamossal, az egész világgal tudatni akarta ezt a csodálatos eseményt.

 

   – Nézd csak, Ferike, az ott egy Moszkvics – mondta gyöngyöz? homlokkal – mondd utánam szépen, Ferike, hogy Moszkvics.

   – Moszcsik – próbálkozott a gyerek, és látszott rajta, hogy baromira elege van az egészb?l. Na nem, hát ezt nem. Ilyen majomka-módra megtanult szavak nem létezhetnek a gy?jteményben. (Pláne, hogy Moszkvics – tette hozzá gondolatban a fiú – nem mondom, esetleg az a szó, hogy Alfa Romeo, az még úgy elmenne – a negyediken lakó Petinek volt egy haverja, aki egyszer már majdnem ült egy Alfa Romeo-ban, és ezt az élményét rendszeresen elmesélte.)

 

           A begy?jtött, de értelmezés híján nem használható szavaknak egy közbüls? helyen kellett várakozniuk, amelynek egyel?re a „kés?bb tisztázandó dolgok”- nevet adta. Úgy vélte, hogy ezen a helyen a szavak csak rövidke id?re pihennek meg majd, miel?tt a gy?jtemény érdemi részébe kerülnének. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az id? el?re haladtával a „kés?bb tisztázandó” szavak fejben ?rzött jegyzéke el?ször megközelítette, majd meghaladta a tényleges gy?jtemény mennyiségét. Mindezt a rendszer fogyatékosságának tudta be. – Valami nem stimmel itten – fogalmazta meg aggályait hangosan. A passzív szókincs fogalmát még nem ismerhette, így nem is gondolta volna, hogy ez a folyamat abszolúte természetes, független az életkortól – hetven éves professzorok hasonló problémákkal küzdenek.

 

           A szóvadászat maga, általában egyszer? ügy volt, csak figyelni kellett, résen lenni. Legutóbb a rádió sportközvetítéséb?l b?vítette gy?jteményét egy igen ízletes darabbal. A szpíker a következ?ket mondta: – Kit?n? napot fogott ki, és remekül játszik Albert Flórián, a Ferencváros csatársorának üdvöskéje. – Üdvöske! Milyen remek szó – sokáig ízlelgette és ismételgette, nehogy elfelejtse. Értelmét valahogy ebben határozta meg: ígéretes fiatal tehetség, akinek jelenléte üdvözít?, mert általa sok üdvhöz lehet jutni. Néhány nappal kés?bb meger?sítést nyert vélekedése, mert a rádió ezt mondta: – Kiugró tehetségét ezen az estén is bizonyítva, sikeres beugrásával mentette meg az el?adást az Operettszínház új üdvöskéje, a nyáron a társulathoz szerz?dött… – és itt egy n?i név következett, amely már nem volt érdekes.

 

   A fiú úgy gondolta, hogy neki magának is van már saját üdvöskéje – természetesen a szép Kriszta személyében, az els?r?l. Hirtelenjében nem is tudta volna megmondani, hogy a szépség maga, mint tulajdonság, tehetségnek min?sül-e? Jobban belegondolva aztán úgy döntött, hogy a hozzá hasonlóan négy éves tündérke természetes szépsége külön ajándék. A kislány amúgy szinte mindenhez értett, s mindenben tehetségesnek mutatkozott. Gyurmából, vagy vizes homokból mindenféléket tudott formázni. Úgy tudta feltörni a sárgabarack magját kalapáccsal, hogy egyik ujját sem verte kékre, s eközben a mag bels?, finom, ehet? része minden esetben egyben maradt. Fel tudott mászni egy létrára, majd le, anélkül, hogy haja szála is meggörbült volna. Ki tudta cserélni – ezt a fiú sosem gondolta volna – az elemlámpában az izzót, s a sokszor oly makrancos készülék vidáman m?ködött tovább. Szépen rajzolt a Kriszta, akár színes ceruzával is, de voltaképpen bármivel; egy darabka lehullott vakolattal is tudott tetszet?s dolgokat alkotni a gang kövezetére. Kit?n?en bánt a vízfestékkel és olyan ügyesen fújta a szappanbuborékot, mint senki. Az ? buborékjai valahogy sikeresebbek, nagyobbak, gömböly?bbek, színesebbek voltak. Papírhajtogatásban, pedig a szép Kriszta egyenesen felülmúlhatatlan volt. A fiú maga is próbálkozott ezzel a mesterséggel, de az eredményt tekintve, a m?veletet leginkább papírer?ltetésnek lehetett volna nevezni. Csak a legprimitívebb repül?gépek tudtak kikerülni a keze alól, s azok is, ha nekieresztette ?ket a harmadikról, azonnal ferdén belecsapódtak egy emelettel lejjebb a gang korlátjába. A szép Kriszta gépei bezzeg kiszálltak a világból, kecsesen suhantak, s akár a Corvin-közig is el tudtak volna szárnyalni, s szinte föl lehetett ülni rájuk.

 

   Legjobban szerettek fodrászost játszani. Ilyenkor mindig a fiú volt a kuncsaft, feszengve ült a gangon, egy sámlin, mialatt a szép Kriszta, sárga kis m?anyag ollócskáját „csattogtatva” szálldosott körülötte, hogy kedves vendégének kedvére tegyen. Hosszadalmas fésülés következett egy igazi fés?vel, s valahogy mindketten úgy intézték, hogy percenként egymáshoz kelljen érniük.

 

   – Akkor is te fodrászolsz majd, amikor már kopasz lesz a fejem búbja? – kérdezte a kuncsaft.

   – Akkor is itt lakunk majd, ezen a Práter utcai gangon? – kérdezett vissza a friz?r, s máris elkezdték másik kedves játékukat, amelynek azt a nevet adták: „eljövend? otthonunk”. Az elképzelt szép, új házat, esetleg sokszobás lakást egyel?re ide-oda rángatták Budapest maguk elé képzelt térképén; budai hegyek, de azért Dunára-néz? is legyen – úgy próbáltak ügyeskedni. A kandallóban és az úszómedencében egyetértettek, de állandó vitájuk volt a nappali és a könyvtár okán. A fiúnak szent meggy?z?dése volt, hogy feln?tté válni, az egyet jelent azzal, hogy tömérdek könyvet birtokolni, valamint rengeteg barátot állandóan vendégül látni. Ezért egy gigantikus nappalit képzelt el, amelybe egyszer?en belesimult volna a hatalmas könyvtár. A szép Kriszta egy napfényes teremr?l ábrándozott, ahol majd kedvére rajzolgat, festeget, s egy nagy teraszról, ahol télen a maga készítette madáretet?be almaszeletet, és diót rakosgathat. Ráér?sen álmodoztak, hiszen még csak négy évesek voltak.

 

   A kislány tökéletes választásnak t?nt az üdvöske posztra, csak az a fránya barátság szó ne állt volna örökkön közéjük. A szép Kriszta több alkalommal nyilvánosan kijelentette, hogy a fiút tartja élete legjobb barátjának. Úgy szereti, mint a legjobb barátját – ez is elhangzott nem is egy alkalommal. Mindez rendkívül zavarba ejt? volt. A fiú úgy gondolta, hogy a barátság két lány, illetve két fiú közötti dolog lehet csupán. Semmiképpen nem tudta magát elképzelni, amint együtt babázik a szép Krisztával, és mondjuk a negyedik emeleti testvérpárral, Erikával és Ildikóval. Másrészt a szép Krisztát sem, tudta sehogyan sem odaképzelni a gombfoci-asztalhoz. Te jó ég! A kislány biztosan Friedmanszkyt állítaná a kapuba, a kapus Landival talán halfot játszatna, s nyilván azt sem tudná, hogy a büntet?ket a mindig biztos lábú Vilezsállal kell rúgatni. Nem, a barátság fogalma sehogyan sem illett a kapcsolatba.

 

   Nehezítette a dolgot a szép Kriszta mamájának – amúgy természetes gondolkodása és mondatf?zése is. – Kínáld meg ?szibarackkal a kisbarátodat – unszolta nemegyszer leányát. Valamint: – Mondd meg a kisbarátodnak, hogy ma nem mehetsz ki a gangra, mert nagyon hideg szél fúj odakint, talán játszódhatnátok a jó meleg szobában – és így tovább.

 

           Ahogy az anyja többször is felhívta a fiú figyelmét – a szép Kriszta édesanyja a bukovinai székelyek ?si-nemesi szépségeszményét, nagyságos arc-formáját kapta, hordozta és adta örökül. A fiú napokig elnézte volna a szép hölgyet, amint a konyhában tesz-vesz. Hogy arcvonalainak rajzolatában mi volt az ?si-nemesi, azt nem tudta volna megmondani, de egy vonzó arcú, egészséges, termetes, kellemesen cicis asszonyt látott, s úgy gondolta, hogy ha a szép Kriszta ilyen lesz fiatal néni korában, akkor különösebb baj nem lehet.

           A leányka mamája valóságos konyham?vész volt. Csudálatos dolgokat bírt sütni például. Süteményeit senki meg sem közelítette a házban – kislánya, pedig nagyon szeretett tálalni-teríteni. Pazarul, külön gusztust kelt?en tudta kínálni a csemegéket. Csak ez az undok kisbarátod-dolog ment állandóan a fiú agyára. Gondolatban mindig kijavította a szép Kriszta szimpatikus édesanyját: – Mondd meg a lovagodnak, udvarlódnak, igaz választottadnak, hogy… – bizony így lettek volna tökéletesek ezek a mondatok. De persze szólni, vagy akár csak célozgatni erre – nem volt mersze sosem.

 

           Egy alkalommal, amikor a saját édesanyját kísérte le a boltba, a lépcs?házban egy idegen párt láttak szorosan egymás mellett ülve. Amolyan fiatal feln?tteknek t?ntek. Sz?ke, hosszú hajú lány, és egy barna, kerekkép? legény. Egymás kezét gyurmázták er?sen, és révült tekintettel nézték a liftet, mint fut-szalad föl és alá.

           A fiúra – szó se róla – er?sen hatott a párocska megpillantása; s míg a boltokat járták, gondolatban vissza-visszatért hozzájuk. Ezúttal csak kisebb bevásárlást eszközöltek, amelyre bízvást elkísérhette az anyját. A nagyobb, ünnepek el?tti, vagy a karácsonyi beszerzés az apja reszortja volt. Gondosan megszerkesztett listákat vitt magával, s mindent megvásárolt annak rendje és módja szerint. A dolog flottul ment rendszerint, a fiú csupán egyetlen alkalomra emlékezett, amikor az apja megmakacsolta magát, s kerek-perec megtagadta a feladatot.

 

       Karácsonyi nagybevásárlás volt soron. Az anyja szokás szerint el?varázsolt valami dugipénzt, amelyet az innen-onnan lefaragott forintocskákból spórolt össze, s az apja kezébe számolta.

 

          – Ugorjon be a henteshez is – mondta – s vegyen egy kilo sertéscombot, de a diójából kérjen.

           – Hogy… mijéb?l? – kérdezte az apja meghökkenve.

           – A diójából.

           – Végül is – mondta az apja krákogva – én hozhatok, ha ez a kívánsága. Bár nem értem, hogy miért a hentes diójából hozzak, s miért nem a zöldségeséb?l? Oda úgy is kell mennem, a mák is a listán van, nem igaz? Szerintem a zöldségesnek jobb a diója, mint amilyen a hentesnek lehet, nem gondolja?

 

              A fiú anyja elhatározta, hogy meg?rzi a komolyságát. Mindenesetre leült a hokedlire és borzasztóan ügyelt, hogy ki ne robbanjon bel?le a nevetés.

           – Nem a hentes diójáról van szó, hanem a sertésér?l. Húsának egy részét nevezik úgy, hogy a diója.

 

            Úgy t?nt, az apja ezt vitatni fogja.

 

           – Olyat már hallottam, hogy a mogyorója. A hím állatok bizonyos alkatrészét nevezik így. De azt ne várja el t?lem, hogy ilyesmit vegyek a hentesnél.

           – Ha hiszi, ha nem, a sertéscombnak különböz? részei vannak, név szerint a frikandója, a felsálja, a diója és a rózsája.

           – Frikandója?

           – Frikandója.

 

        A fiú apja feltolta a kalapját egészen a feje búbjára és idegesen végigsimított az arcán.

 

           – Attól tartok, én erre képtelen lennék. Gondoljon csak bele: telve a mészárszék bevásárló asszonyságokkal. Mindannyian húst kérnek… ahogy várható… én meg álljak a hentes elé, s mondjam azt, hogy néhány szép szálat a rózsájából, mészáros úr, meg egy jó tenyérnyit a frikandójából, ha volna oly szíves….nyilván ott nyílna meg a föld a talpam alatt. Arról nem beszélve, hogy ki tudja, hogy a disznó mijét adná a kezembe. Majd hozok karajt, olyat már láttam.

 

         A fiúnak ez szinte minden bevásárláskor eszébe jutott; mindig elképzelte a szegény röfit. amint egy csokor rózsával álldogál az ólban, hóna alatt egy diótör?vel, s a nyaka köré tekert kötött felsállal. Megpróbált némi frikandót is odaképzelni, mondjuk a hátsó combok közé, de a dolog annyira kínos volt, hogy inkább hagyta a fenébe. Most, amikor megérkeztek a beszerz? körútról, a fiú legnagyobb meglepetésére az egymás kezét markolászó párocska még mindig ugyanott ült, s még mindig azt nézték, hogy lift.

 

 

   – Ezek betegek? – kérdezte az anyját, amikor a konyhában végre lepakolták a karfiolt meg a krumplit. A fiú anyja, aki még most is nagyon szép n? volt, de mindenki úgy emlékezett, hogy fiatalabb korában „halálosan szép asszony” volt – nevetve mondta: – Irigylésre méltó betegségük van. Ezek szerelmesek. 

   No hiszen, több se kellett a fiúnak! Azonnal tervet kovácsolt, hogyan lehetne a szép Krisztát egy ízben rávenni, hogy társasozás helyett üljenek ki liftnéz?be, a lépcs?fordulóba. – Majd legfeljebb viszek ki kispárnákat – fontolgatta a fiú – ha netán hideg lenne a lépcs?. – Gondban volt a kezek ilyen módon történ? gyurmázgatásával is; nem lévén ezen a téren semmi gyakorlata. Egy kicsit megpróbálta jobbjával a saját bal kezét szorongatni, de egy id? után csalódottan abbahagyta, mert nem érzett semmi felemel?t, csak elzsibbadt a balja. – Majd csak lesz valahogy – vélte – s az sem mellékes körülmény, hogy a szép Kriszta hagyományosan jól bánik a gyurmával. – Egészen lázba jött a tervt?l. Ülni ottan, mint szerelmespár és révült arccal bámulni a liftet! Hogy ez neki el?bb nem jutott eszébe! Nem volt persze világos, hogy meddig kell a liftet nézni fel-alá rohantában, hogy szabályos legyen a dolog, de bizonyosnak t?nt, hogy jó sokáig. Kicsit még megpróbálta gyakorolni a tükörben a „révült tekintet” nev? kelléket, s úgy vélte, hogy egész jól megy. Ezzel végzett is az el?készületekkel, s már csak a megfelel? pillanatra várt. Persze ott volt még – mint végs?, tisztázandó kérdés – hogy tudniillik a kézen fogva liftnézés nev? sportban, vajon mi számit gólnak?

 

   Ráadásul mindehhez egyszer még meg kellett hódítani a szép Krisztát, de úgy ám, annyira nagyon, hogy ezt a buta „legyünk barátok”-dolgot, fel se említse többé a gyönyör? kislány. Úgy vélte, hogy majd a szógy?jteményével hatást gyakorolhat a leányzóra. Elképzelte, amint az udvaron, játék közben sorra-rendre el?húz a talonból egy-egy újabb rafinált és változatos kifejezést, a többi fiú meg csak sápadozik az irigységt?l, a hülye cigis dobozaikat rázogatják, míg a szép Kriszta kipirult orcával, büszkén és diadalmasan pillant körül. Hát igen. Az öt éve elvesztett foci világbajnokság óta ez lenne az els? jó dolog ebben az országban – vélekedett.

 

   Azonban az új szavak beszerzése korántsem ment végbe minden esetben zökken?mentesen. Így járt múltkor a „jóllehet” szóval is. Szülei beszélgetéséb?l csípte el, s tetszett is nagyon, de valami nem stimmelt, mert alighogy használni akarta, valahogy már nem hangzott olyan jól, mint anyjáék mondatában. – Jóllehet – gondolta át újra – valaki most beteg, de még jóllehet. – Érezte, hogy ez egyáltalában nem az, amire gondolt, amit kihozni akart a szóból. Szülei beszélgetésében ez a szó valahogyan könnyebben belesimult az egészbe, s általa mondat is valami más, új értelmet nyert. Egészen cvíder lett a kudarctól. Csalódott sóhajtással tette vissza a jóllehet-et a kés?bb tisztázandók közé.  

           Mindazonáltal határozottan érezte, hogy jó úton jár, hiszen nap, mint nap tapasztalhatta, hogy a feln?ttek is nagyon szeretnek a szavakkal játszani. Nagyon is díjazzák a sikerült bemondásokat, poénokat, a jól passzoló, üt?s válaszokat, s?t a kacifántos szavakat is. Örömmel emlékezett vissza az idén nyáron történt egyik kacagtató epizódra is. Egy tikkasztó vasárnapon ugyanis vízitúrán vettek részt a Dunán. Szüleivel és más feln?ttekkel nagy ladikokon csurogtak a kis-Duna szelíd vizén. A fiú nagyon élvezte az utazást, egyáltalán nem félt a vízt?l, tudta magáról, hogy már majdnem tud úszni. Tulajdonképpen már tud is, nemsokára meglepheti a szüleit azzal a ténnyel, hogy csak úgy magától meg tanult úszni a szokásos Dunaharaszti-beli nyaralás alatt. Ha idén még nem is rukkol el? az eredménnyel – érezte, hogy úszómozdulatai még bizonytalanok, s talán, ha mások is nézik, esetleg fölsül, az pedig kínos lenne – ám jöv?re okvetlenül sikerülni fog – err?l meg volt gy?z?dve.

 

   A túrán sem unatkozott, bár egyedül képviselte a saját korosztályát, de annyira lekötötte a feln?ttek év?dése, ahogyan folytonosan zrikálták egymást, hogy az id?, ragyogóan telt. A kompánia haladását az állandó kacagás nem gyorsította, hiszen evezésre alig-alig futotta az emberek jókedvéb?l. Valamivel Taksony után szóvá is tette az egyik hölgy:

 

    – Nahát, hogy micsoda vasárnapi expedit?rök maguk! Ennyi id? alatt Mr. Stanley legkevesebb három dr. Livingstone-t talált volna már. Legalább kérdeznének meg egy derék bennszülöttet!

 

   Mindenki gurult a nevetést?l. Nem sokkal ezután felt?nt egy valódi helyi bennszülött – a parton egy klott gatyás kölök álldogált és egy f?szálat rágogatott. A fiú apja kedvesen odaszólt neki:

 

   – Hallod-e kiskomám! Kérdeznék én t?led valamit, hanem aztán odavigyázz ám, hogyan válaszolsz, mert ha tetszet?s választ adsz, markodat forintocska is ütheti!

 

   A kölök bólintott, hogy csak tessék, még a f?szál rágogatását is abbafelejtette.

   – No tehát – szólt a fiú apja – meg tudnád-e mondani nekünk, hogy milyen messzi van ide a legközelebbi kocsmahivatal?

 

   A gyerek, gondolkodás nélkül válaszolt 

   – Légvonalban megvan úgy ötszáz lépés, méltóságos uram, de én tudok egy rövidebb utat!

 

   Majd, hogy föl nem borultak a ladikok, olyan nevetés tört ki egyszerre, de ami igaz, az igaz; a fiú apja ura volt szavának. A kölök megkapta a forintját, s?t a kocsmából egy akkora krigli Bambi-üdít? is jutott neki, hogy tán még most is azt issza!

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Rossner Roberto
Szerző Rossner Roberto 131 Írás
Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek.." - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kinaiban pedig kecske. Gyerekecske...